Tulajdonképpen örülnünk kellene. Szárnyal a romániai gazdaság, a statisztikai hivatal legutóbbi jelentése szerint az idei második negyedévben is jelentős – éves alapon 5,7 százalékos – a bővülés.

Ezzel az eredménnyel pedig továbbra is Románia vezeti a régiós növekedési rangsort, nincs az Európai Unióban ország, amelynek gazdasága lendületesebben növekedne.

A lettek, a csehek, a lengyelek 4 százalék fölött teljesítettek, de az 5 százalékot egyetlen másik állam sem éri el – ha így folytatjuk, egyre közelebb kerülhetünk ahhoz az európai életminőséghez, amelyet olyannyira szeretnénk.
Örülnünk kellene tehát, mégis, inkább aggódunk. A papíron csodás eredmények ugyanis valahogy sokkal visszafogottabban éreztetik hatásukat hétköznapjainkban, s ha a kormány bér- és járandóságemelési intézkedései, illetve a fogyasztást terhelő adók csökkentése átmenetileg meg is teremti valamiféle bőség illúzióját, azért a lényegi dolgokban semmiféle változást nem tapasztalunk.

A statisztikákban oly jól mutató gazdasági teljesítmény nem csapódik le életünkbe: minőségi javulást nem észlelünk az egészségügyi ellátásban, az oktatásban, a szociális szférában, életszínvonalunk alig javul, az infrastruktúra csigalassúsággal fejlődik, autópályák nem épülnek, az úthálózat régi és elavult, a lakhatási körülmények semmit sem változnak, rengeteg faluban továbbra is álom a vezetékes víz. Épp az elmúlt héten tette közzé a Világgazdasági Fórum a Globális versenyképességi indexet, amely csak megerősíti azt, amit eddig is tudtunk: az infrastruktúra fejlettsége szempontjából Románia a sereghajtó az Európai Unióban. S miközben a kelet- és közép-európai térségben nálunk a legrosszabb a helyzet, tehát nekünk lenne szükségünk a legtöbb pénzre az infrastruktúra korszerűsítésére, 2007 és 2013 között az e célra előirányzott 82 milliárd eurós uniós forrásból Bukarest alig 7 százalékot volt képes lehívni – míg Lengyelország 30 százalékos eredményt ért el.

Lenne tehát, mire költeni a pénzt, s még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy meglehetős a lemaradásunk a többi uniós országhoz képest: bölcs döntésekkel, hosszú távú, fenntartható fejlesztést célzó gazdaságpolitikával fokozni lehetne a felzárkózás ütemét. Az igazi gond inkább az, hogy az előbb említetteknek a jelenlegi román kormány a legkisebb jelét sem adja. Mihai Tudose miniszterelnök például módfelett elégedett a gazdaság teljesítményével – és ennyi. Egy mondat sem arról, hogy akkor ez mire elég, milyen beruházásokra jut több pénz, melyek a kormány, az állam prioritásai – semmi.

Félő ezért, hogy az előző válság idején hozott népnyúzó intézkedések nyomán kínkeservesen mozgásba hozott gazdaság növekedésének eredményeit ugyanúgy „feléli” majd az állam, mint 2007–2008-ban, a beruházásokat elodázza, a következő pénzügyi krízis ugyanolyan sebezhető állapotban talál majd, mint az előző, a hőn áhított felzárkózás helyett pedig a lemaradásunk mértéke nő majd.

Farcádi Botond / Háromszék