A 2017-es év embere egy pocakos, babaarcú, idétlen frizurájú figura volt, akit első ránézésre senki sem venne komolyan. Másodjára sem. Sőt: akármit mondott és tett ebben a mindjárt véget érő, kifejezetten ostoba esztendőben, sokadjára is kérdéses marad, hogy mit célszerű gondolni róla összességében.
Amikor a magyar miniszterelnök megpendítette anno, hogy a lázadás éve következik menetrend szerint, a felvetést, miként illik, haladéktalanul elhelyeztük a megfelelő dobozban. Abban, amelyben a kampányszövegeket tartjuk. Így utólag mégis érdekes, hogy bár a világforradalom nem tört ki – így annál is kevésbé diadalmaskodhatott –, egy csaknem rokon értelmű fogalom uralkodóvá emelkedhetett. A lázadástól a lázongáson át a hőzöngésig nem annyira bejárhatatlanul hosszú az út. Persze sorsdöntő pillanatokban nem árt tudni köztük a különbségeket. Hiszen megeshet, hogy nem csupán országok, de az egyre billegősebb egyensúlyok miatt valamennyiünk sorsa dől el azon, hogy némely magas státusú személyek rendelkeznek-e az árnyalatok felismerésének alapvető képességével.
Egy szó, mint száz: a hőzöngés mindent vitt ebben a tizenkét hónapban. Hogy is történhetett volna másként akkor, amikor a világ – még mindig – vezető hatalmának élén egy született troll folytathatta ugyanazt a trollkodást, amelyet üzletember és valóságshow-szereplő korában fejlesztett tökélyre, majd vitt sikerre kampányában is. Szerencse vagy sem, még nem eldönthető, de: időközben az is bebizonyosodott, hogy bármennyire szeretné maximumra pörgetni önnön extravagáns karakterét, egy amerikai elnök nem lehet más, mint egy amerikai elnök. A pozíció árnyéka átléphetetlen. A legtrollabb troll sem szabadulhat törvényi korlátaitól és héjáitól sem. Donald Trump vonata is elindult szépen a síneken, de bárhogy kiabál, csak utasa a szerelvénynek – igaz, annak a legfontosabb –, és nem masiniszta. Az amerikaiak viszonya oroszokkal, kínaiakkal, Nyugat-Európával, Izraellel, arabokkal, bárkivel így is, úgy is olyasmi, mint republikánus időkben lenni szokott.
Van mindazonáltal egy másik trollunk, akit nem kötnek ilyesfajta béklyók. Aki ha mond valamit, akkor az úgy is lesz. Arról a pocakos, babaarcú, idétlen frizurájú figuráról beszélek ismét. Az év lázadójáról. Azaz hőzöngőjéről.
Kim Dzsongun – az olvasó alighanem rég rájött, hogy róla van szó – még újévi beszédében azt mondta, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság növeli katonai erejét, „ha az Egyesült Államok nem hagy fel agresszív politikájával”. Megerősítette, hogy országa kitart „az elrettentő nukleáris potenciál erősítésének irányvonala” mellett, és arról is mesélt, hogy Észak-Korea egy interkontinentális ballisztikus rakéta próbaindítása előtt áll.
Stimmel, amit mondott? Abszolút. Észak-Koreának immár bizonyítottan van atomfegyvere és az Egyesült Államok kontinentális részét elérni képes interkontinentális ballisztikus rakétája, valamint képes arra, hogy előbbit rárakja utóbbira. Kim Dzsongunnak mindezekkel egyszerre sikerült felidegesítenie az amerikaiakat (őket a legjobban), a japánokat (kinek tetszene, ha rakétákat lődöznének át fölötte beszámíthatatlannak tűnő alakok), az oroszokat és a kínaiakat. A másik Koreáról nem is beszélve. Mindenkit, aki számít a Távol-Keleten.
Ez már valami. A figyelemre méltó teljesítmények itt kezdődnek. Nem árt ezt rögzíteni, amikor saját, egyre gyarapodó számban megcsodálható – ám világpolitikai értelemben kevéssé jelentékeny – kelet-közép-európai hőzöngőink mutatványocskái felett álmélkodunk.
Hogy egyébként szegény észak-koreaiak úgy élnek, ahogy? Hogy menekülnének ész nélkül mind, ha tudnának? Mellékes. A trollpolitika mindenekelőtt önmagáért létezik. Nemcsak diktatórikus, tömegdemokratikus változatában is. De ez már nem is felismerés. Inkább axióma. Melynek igazságáról épp 2018-ban nem lenne ildomos megfeledkeznünk.
Gazda Albert /