Ünneprontó leszek.
Pedig most arról kellene írni, mily szép a magyar nyelv, idézni költőket, külhoni régenvolt írókat, akik dicshimnuszokat zengettek anyánktól s apánktól kapott első s legfőbb örökségünkről.
És lenne is bőven, akiknek a magyar nyelvről megfogalmazott gondolatai ide kívánkoznának – ki kíváncsi rájuk, bizonyos kulcsszavak bepötyögtetésével hamar felleli eme – valljuk be őszintén – szívünket melengető vallomásokat.
Mert nem a németről mondotta Jacob Grimm meseíró, hogy logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet, és nem kis irigységgel jelentette ki a Nobel-díjas George Bernard Shaw ír drámaíró, hogy ha magyar lett volna az anyanyelve, életműve sokkal értékesebb lehetett volna.
Szokás azt is felemlíteni, hogy nagyon ősi lehet a magyar nyelv, bizonyosság erre, hogy vajmi keveset alakult az elmúlt századok során, és ezt példázni azzal szokás, hogy első magyar nyelvemlékünket, a 12. század végéről származó Halotti beszédet majd minden nehézség nélkül megértjük a 21. században is, míg az alig több mint másfél évszázaddal később Chaucer által írt Canterburyi meséket egy mai olvasónak le kell fordítani kortárs angol nyelvre.
De ha így folytatom, a magyar nyelv tömjénezésébe megy át e jegyzet, holott azzal kezdtem, hogy ünneprontó leszek. Bár nem holmi beteges indíttatásból, vagy mert pocskondiázni kívánnám anyanyelvem (megteszik azt más nációk fiai s lányai), hanem mert környezetemben túl sok támadás éri – és nem kívülről.
Mi magunk tiporjuk sárba, erőszakoljuk meg, bévülről rontjuk és rondítjuk a magyar nyelvet. Mintha nem is őrzésül és továbbadásul bízatott volna ránk. Mintha egyszer használatos védőmaszk lenne, amelyet fertőzéstől óvakodva arca elé biggyeszt a látogató, aztán undorodva eldob az első kukába.
Hogy miért e sötét látomás? Borúlátó vagyok, igen. Jöttömben s mentemben sokfelé megfordulok, sok emberrel beszélek. Olykor füleimbe ólmot öntenék, csak ne kelljen hallanom, hogyan „pungáznak” vagy „csertifikátoznak” feleim, jó székely-magyar emberek. S ha süket lennék, és szemeimre kellene bíznom magam, akkor sem járnék jobban. Magyar feliratot boltban alig-alig találnék, a sokat szidott multinacionális cégek áruházai lennének még a legbiztosabb (bár nyelvileg nem a leghelyesebb) elirányítóim, a sarki kis árudában hiába tenném fel szemüvegem, a címkéken legfennebb az árjelzést böngészhetném – pedig a tulaj jó magyar ember, az autonómia élharcosa. Vagy példálózhatnék a piaccal, ahol a vásárlók sajtóvisszhangot kapott többszöri számonkérése ellenére mai napig sincsenek magyar feliratok.
A legsúlyosabb vétségek mégsem a valós világban történnek: a virtuális térben zajló kommunikáció valóságos meglincselése a magyar nyelvnek. Csak úgy röpdösnek képernyők közt az üzenetek, melyek szavairól lemarad az ékezet. Amit ha számonkér beszélgetőtársán az ember, rögtön jön rá a „logikus” válasz: bocsanat, sietve irok. Pedig csupán egy mozdulat átváltani a billentyűzet kiosztását magyar nyelvűre, másodpercek töredéke okostelefonon az ékezetes betűk kikeresése. Dehogy sietség: igénytelenség ez, kérem, méghozzá a javából.
A legszebb példákat a végére hagytam. Számtalan adásvételt közvetítő oldal is van abban a bizonyos nem kézzelfogható, mégis létező világban, városunk legnagyobb dicsőségére „Szentgyőrgyi bolhapiac” néven is fut egy. Így, hosszú ő-vel. Önmagára valamit is adó magyar ember már ennyitől elretten, de a zárt csoportnak közel tizenötezer tagja van. Hogy tette-e szóvá bárki is ezt a kis „szépséghibát”, nem tudom, bár a hirdetéseket olvasva fölöttébb kicsi a valószínűsége. Nem kerestem az alábbi „gyöngyszemeket”, csupán beléjük botlottam a legfrissebb hirdetések között. „Vadonatt uj akkumlator elado.” A szomszédos faluban „elado beltelek, viz vilany bevezetve bekeritve, kapu, fel oszthato 2 darabra, 9x5 haz alapal, friss epitkezesi engedeljel, anyagal egyutt”. „Cserélném telefonom egy jobbra (…) vagy elviheto 2oo lejert új a tellefon doboz töltő velle!” Tamkó Sirató Károly versének visszatérő sorai jutnak eszembe: tovább is van, mondjam még?
De ünneprontásból ennyi talán elég is. Ma a magyar nyelv napját ünnepeljük. Mert 1844-ben e napon kimondatott, hogy „a törvénycikkek valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak”.
Hja, azok a régi szép idők, amikor még eleink küzdöttek a magyar nyelvért …
Váry O. Péter / Háromszék