Burján Csaba, Knoch Viktor, Liu Shaoang és Liu Shaolin Sándor (b-j), a győztes magyar válogatott tagjai a phjongcshangi téli olimpia férfi 5000 méteres váltó rövid pályás gyorskorcsolyaversenyének eredményhirdetésén a Kangnung Jégcsarnokban 2018. február 22-én Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Ritka alkalom, hogy jóleső érzés elolvasni egy román sajtóorgánumban megjelent publicisztikát. Most ez történt. Szokatlanul kiegyensúlyozott, ugyanakkor elgondolkodtató jegyzetet írt Costin Stucan a téli olimpiák történetének első magyar aranyérméről. A cikk a Gazeta Sporturilorban, a legnagyobb román sportlapban jelent meg Puszták gyermekei, Kárpátok fiai címmel. Az apropót nem kell megmagyarázni itthon, az aranyérem okozta eufóriában, de ha valaki átaludta volna az elmúlt néhány napot, annak elmondom: a Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Knoch Viktor, Burján Csaba összetételű magyar váltó az olimpiai döntőben fantasztikus teljesítménnyel legyőzte a házigazda dél-koreai, a kínai és a kanadai csapatot, és aranyérmes lett rövid pályás gyorskorcsolyában.

A magyaroknak aranyérmük van, nekünk pedig szép hegyeink, írja a bukaresti kolléga, majd megemlíti, hogy Románia már 1928 óta (amikor két bobcsapatot is küldtek az olimpiára) várja a diadalt a téli játékokon, mindhiába. Miközben az országot keresztül-kasul szabdalják a téli sportokra kiválóan alkalmas hegyek, Magyarország legmagasabb pontja mindössze 1014 méter, fejti ki. „Nekünk, a Kárpátok fiainak egyetlen érmünk van: bronz, és pont 50 évvel ezelőtt szerezte bobban Ion Panturu és Nicolae Neagoe. A magyarok, a puszták gyermekei hét téli olimpiai éremig jutottak. Nekünk, a Kárpátok fiainak három opciónk van. Bámulhatjuk irigykedve a magyar téli olimpiai bajnokokat, mondván, hogy igazából kínaiak. Teljesen mellőzhetjük is őket, de megtehetjük azt is, hogy megpróbáljuk megérteni a dolgokat.”

Romániában ugyanis a helyzet elég reménytelen a téli sportokat illetően. Az 1989 előtt épített jégcsarnokok düledeznek vagy eltűntek, újakra pedig nem volt sem pénz, sem politikai akarat. Bukarestben alig van hely, ahol korcsolyázni lehet. Az egykori pályák helyén bevásárlóközpontok, sztriptízbárok és egyéb modern nyavalyák épültek. A román fővárosban a szülőknek roppant praktikus dolog hokiedzésre cipelniük a gyerekeiket, ugyanis a foglalkozások alatt lelkiismeret-furdalás nélkül plázázhatnak, mert az egyetlen e célra használható fővárosi pálya egy bevásárlóközpontban, az AFI Mallban van. Apropó, jégkorong: Romániának nagyon fáj, hogy míg korábban évtizedekig ők voltak sokkal jobbak, most a két ország hokija között hatalmas a különbség a javunkra.

A román publicista megemlíti: ha a nyáron rendezett versenyeket is beszámítjuk, Magyarország a második helyet foglalja el a világon az egy főre jutó olimpiai aranyérmek rangsorában, Finnország után. Romániának feleannyi az aranyérme, mint nekünk (nyolcvankilenc), miközben kétszer akkora a lakossága. Miért jobbak a puszták gyermekei a Kárpátok fiainál? – kérdezi Stucan. „A válasz egyszerű, mint egy pofon: az ő vérükben ott van a munka erkölcse. És még van jegük.”

A cikk alatt persze elszabadultak az indulatok. Egyrészt az ottani politikai elitet szidták (mindent ellopnak, ezért nem jut pénz a versenysportra), másrészt az újságírókat, akik csak a focibotrányokról és a pásztorból lett klubtulajdonosról, Gigi Becaliről írnak, miközben utánpótlásgondok vannak a legtöbb sportágban. És persze hazaáruló, aki dicsérni meri a magyarokat.

Előjött a nagy fájdalom is: a román torna egyik reménysége, a legutóbbi junior-Európa-bajnokságon bronzérmes Cimpian Olivia szeptembertől magyar színekben folytatja pályafutását, mert szüleivel együtt úgy ítélték meg: Budapesten jobbak a felkészülés körülményei. A kislány nagymamája aradi magyar asszony, édesapja is jól beszéli a nyelvet, ráadásul Debrecenben kapott munkát.

Elképzelni sem tudom, mi lesz akkor, ha egyszer nem kínai, hanem román nevű sportolók nyernek olimpiai érmeket, világ- és Európa-bajnokságokat Magyarországnak.

Lukács Csaba / Magyar Nemzet