Fotó: muvelodes.ro

Ha szeptember 30., akkor Elek Apó, az Ő születése napja. Ha Elek Apó, akkor népmese. És vele együtt a gyerekkor, de a felnőttkor is, hisz akad-e közöttünk olyan felnőtt, aki ne szeretne időnként legalább népmesét, Benedek Elek-mesét olvasni, hallgatni, s ha akarjuk, ha nem, gyerekeink, unokáink közvetítésével mindenképp kapcsolatba kerülünk ezzel a számunkra oly kedves műfajjal. És milyen nehéz helyzetben vagyunk, amikor oda tesznek bennünket mesélni, mesét olvasni, de leginkább mesét kitalálni.

Tata, a fejedből mondjál mesét! – szólt rám az unokám, s ezzel biztosan nem versenyezhet a televíziók sokszor gügye mesetömkelege, mert az az igazi, amit a szülő felolvas, vagy amit a nagyszülő hirtelen kitalál. Lehet az kutyáról vagy egérkéről szóló, lehet igaz történet vagy tündéreket felsorakoztató elbeszélés, kicsi gyereknek az a legnagyszerűbb, ha szüleit, nagyszüleit hallja mesélni.

Friss tanárként szájtátva hallgattam kedves, korosabb kollégámat, aki azzal ámított el, hogy kisgyerekként egyszer Benedek Elekkel együtt járta meg Sepsiszentgyörgyöt, ő a szekérderékban feküdt, Elek Apó az ülésen ült, és mesélt. Tulajdonképpen ő nem is tudta, hogy ilyen hatalmas ember Elek bácsi, de azt igen, hogy a gyerekek levelére mindenkor válaszol, s mindenkit biztat, aki levelet ír hozzá.

Másik alkalommal mondta – ám ezt már később magam is olvastam valahol –, hogy Kisbaconba a postát hetente szokta átvinni a postás Nagybaconból, a két falut elválasztó gerincen vezetett át az út, s történt meg, hogy egész szekérderék levelet szállított Elek Apónak.

Jó pár év múlva aztán a kisbaconi Mária-lak igazi közkinccsé vált, az emlékmúzeummá avatás olyan népünnepéllyé növekedett, amilyent nemigen látott addig a környék, s ha valakinek netalán egymagában vagy társakkal, főleg gyerekekkel arra vezetett az útja, nem csupán a közszemlére állított könyvekben gyönyörködhetett, de melegedhetett Flóra néni, Elek Apó lányának simogató mosolyában, utána pedig az unoka, Bardócz Dezsőné és a tanító bácsi mesés történeteivel találkozhatott. És persze, hosszú időn át ritka volt az a látogató, aki ne ízlelte volna meg az Elek Apó fáinak csodás gyümölcseit.

Egy idő óta aztán le is ülhetünk Apó mellé, a patak melletti kis padra, s ne csodálkozzunk, ha egyik-másik gyerek úgy meséli majd el kisbaconi kalandjait, hogy maga is ült Elek Apó ölében, és beszélgetett is Vele.

Péter Sándor / Székely Hírmondó