Kolumbán Vilmos József kolozsvári egyháztörténész a reformációról és annak magyar vonatkozásairól tartott előadást

Amint arról már beszámoltunk, szeptember 22–23-án színvonalas eseménysorozatnak adott otthont Sepsiszentgyörgy belvárosi és Bikfalva református temploma.

A reformáció elindításának 500. évfordulója tiszteletére szervezett rendezvényen számos előadás elhangzott, amelyek tartalmát ismertetni szeretnénk olvasóinkkal.

Dr. Kolumbán Vilmos József kolozsvári egyháztörténész, teológiai tanár felszólalásában rámutatott, hogy a századokon átívelő reformáció 1517-ben kezdődött ugyan, azonban egy hosszas folyamat, a reneszánsz eredménye volt. A nevezett korszak kimagasló felfedezéseket hozott a tudományban és a művészetek terén is remekművek születtek, azonban egyházi téren hanyatlás és erkölcsi romlás jellemezte.

Ezt elégelte meg Luther Márton (1483–1546) Ágoston rendi szerzetes, teológus, valamint professzor, a wittenbergi egyetem bibliatanára, és dolgozta ki 95 tételben a búcsúcédulák erejét és hatékonyságát kétségbe vonó vitairatát. Mivel ezeket 1517. október 31-én küldte Albert wittenbergi püspöknek, a reformáció kezdetét erre az időpontra teszik. A tanok gyors terjedése következtében ugyanis 1519 végére a német nép többsége már a haladást megtestesítő Luther oldalára állt, és a vezé­ré­nek tekintette. Az általa elindított megújhodási folyamatot pedig Ulrich Zwingli (1484–1531) svájci és Kálvin János (1509–1564) francia reformátor teljesítette ki.

Magyarországon a reformáció terjedése két korszakra osztható, viszont igazság szerint bár Mohács (1526) előtt is hallottak róla, igazán meggyökerezni csak ezt követően tudott. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy amíg Németországban és a többi nyugati államban fő terjesztője a polgárság volt, ennek hiányában Magyarországon ezt a szerepet kezdetben a földesurak töltötték be, akik a birtokukban lévő falvak népét is átállították az új vallásra. A Mohács után három részre szakadt Magyarországon pedig már a mezővárosi lakosság és a soraikból kikerülő értelmiségiek is felsorakoztak melléjük. Gyors terjedésének oka azonban igazából a Szentírás anyanyelvre való lefordításában és az ige magyarul történő hirdetésében rejlik. Így ugyanis Isten szava közelebb került az emberekhez.

A Szentírás lefordításával többen próbálkoztak. Sylvester János sárvári tanár például az Újszövetséget ültette magyar nyelvre, és 1541-ben került kinyomtatásra. Székely István, Tokaj-Hegyalja környékén működő protestáns lelkész pedig a Zsoltárok Könyvét fordította le és jelentette meg 1548-ban Krakkóban. Erdélyi vonatkozásban a szász származású Heltai Gáspár indította el 1551-ben bibliafordítási vállalkozását, mely során az elkészült köteteket ki is adta. 1565-ben azonban, amikor már csak egy kötet volt hátra, Heltai áttért az unitárius hitre, és ez már nem látott nyomdafestéket. Így vált Károli Gáspár a Vizsolyi Biblia néven ismert első teljes, magyar nyelvű Szentírás lefordítójává és kiadójává.

Nyomtatása 1589. február 18-án kezdődött és 1590. június 20-án fejeződött be. A munkában akkor még diákként részt vevő Szenci Molnár Albert ennek javított változatait 1608-ban a németországi Hanauban, 1611-ben pedig Oppenheimban ismét kiadja. A magyar nyelv fejlődésére és az irodalom kialakulásában mindhárom kiadás fontos szerepet játszott.

Bedő Zoltán / Székely Hírmondó

Írj egy hozzászólást:

Az email címet nem tesszük közzé.