Ballábas volt, de azt tartja, az ellentétek vonzzák egymást. Bölöni László 108-szoros román válogatott labdarúgóval, a sikeres edzővel világnézeti kérdésekről és természetesen futballról is beszélgettünk.

Becsületes román állampolgár, felelős magyar ember (Beszélgetés Bölöni Lászlóval)Fotó: Szabó Miklós

– Hogyan él a hatvanöt éves emberben egykori ifjú önmaga képe?

– Felülnézetből egy becsületes román állampolgárt látok, aki magyarként is jól érezte magát, mert fiatal volt, sikeres, kellemes emberek között élt. Olyan ember, aki ma is a Nizza környéke, a Maros-mente és Budapest háromszögében él. Persze nem voltam én sem vak, sem naiv, hogy ne lássam a nehézségeket, de a családom felkészített rá: keményen álljak oda a problémák elé, oldjam meg azokat intelligenciával, szorgalommal, esetenként rafinériával.

– Milyen futballista szeretett volna lenni?

– Kezdetekben a dicsőszentmártoni középcsatárra akartam hasonlítani, de a későbbiekben már nem volt példaképem. Mindig az hajtott, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel legyőzzem az aktuális ellenfelet. Egyetlen esetre emlékszem, amikor meg akarták változtatni a játékomat. A válogatottban a Kovács István-Valentin Stănescu edzőpáros kicsit feljebb, a csatársorba akart tolni, afféle finoman cselező-húzogató játékosnak, de az nem én voltam, nem éreztem jól magamban a rám kényszerített bőrben. A későbbiekben viszont már annyira biztosan birtokoltam néhány eszközt, hogy senki sem akart másféle futballistát faragni belőlem.

– Melyik csapat felelt meg leginkább az „ízlésének”, a stílusának?

– Egyértelműen a Steaua.

– Miért nem az ASA, ahol jó hangulatban, barátok közt, egy város szeretetében fürödve futballozhatott?

– Elsősorban azért, mert mindig eredménycentrikus voltam, az ASA-nak pedig korlátozottak voltak a lehetőségei. Ettől függetlenül csodálatos éveket töltöttem ott, olyan meleg hangulatot soha nem tapasztaltam, mint Vásárhelyen a legjobb éveinkben. Forróbb hangulatot igen, a Steauánál. Szerintem az ASA teljesítőképessége maximumát nyújtotta. Nem tudok róla, hogy a Steauának például bármikor le kellett volna „feküdnünk”. Egyébként is: ha volt csapat, amely ellen mindig ki akartam tenni magamért, mindenáron le akartam győzni, az a Steaua volt. A Steaua ugyanis mindig a hadsereg nagyon édes gyermeke volt, mi pedig a nagyon mostohák.

– Edzői karrierje egyik legtöbbet emlegetett eredménye Cristiano Ronaldo felfedezése. Ő az a típusú tehetség volt, aki minden körülmények között utat tört volna magának, vagy feltétlenül kellett hozzá az ön éleslátása, szakértelme?

– Az ő tulajdonságaival, tehetségével rendelkező játékos – hacsak nem éri valami súlyos baleset – nem tud elkallódni. Az én érdemem az volt, hogy a Sporting Lisszabon edzőjeként néztem az ifik meccseit is, ahol kiszúrtam magamnak egy kölyköt. Szükségem volt játékosra, mert több emberem épp a válogatottban volt, két edzés után viszont azt mondtam az elnöknek, hogy ezt a gyereket nem engedem vissza az ifik közé. Utána következett a túlzásai lefaragása, izomtömegének növelése, javítani a mozgáskoordinációját, megtalálni a helyét, olyan szerepkört adni neki, ahol kevesebb az ütközés, és jobban érvényesül a gyorsasága, megtanítani neki a védekezési fázis egyes alapelemeit.

– A becsületes román állampolgár, de magyar ember számára mit jelentett az idők folyamán Magyarország?

– Kezdetben – az erdélyi magyarok többségéhez hasonlóan – egyfajta álomországot. A hibáival együtt, de hát az anyánkat vagy a gyermekeinket is a hiányosságaikkal együtt szeretjük. Nekünk, erdélyieknek ugyanakkor a létezésünk sajátos kettőssége is természetes állapot, amelybe beleszülettünk. Úgy gondolom, joggal várhatom el, hogy ezt mindenki tiszteletbe tartsa. A közéletre való odafigyelés tekintetében a francia helyzettel vagyok leginkább képben. A romániai politikát egyszerre tartom komplikáltnak és zavarosnak, a magyarországi közéleti térkép számomra sokkal áttekinthetőbb, egyértelműbb. Hármas állampolgár vagyok, eddig részt vettem a francia és román választásokon, és természetesen az április 8-i magyarországi választáson is jelen leszek.

– Milyen világnézet áll önhöz a legközelebb?

– Ballábas voltam, az ellentétek pedig vonzzák egymást.

– Ezt a „hitvallást” tartja érvényesnek az erdélyi magyarok többségére is?

– A választó nem égből pottyantott figura: családja van, gyermekei, tapasztalatokkal és elvekkel rendelkezik. Érez és mérlegel, és ha a többségük Fidesz-párti, annak megvan az előélete, magyarázata. A 2004. december 5-i elutasító népszavazást követően közel két éven át románul válaszoltam bármelyik magyarországi újságíró első két kérdésére: ha elutasítottatok, akkor tessék, itt vagyok nektek románként. Most viszont egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan állhat elő újra az az ember, és futtatja magát, aki annak idején „nem”-re buzdított. És nyilván azt is kérdem ezzel az erdélyi nemzettársaimtól: ti értitek ezt?

– Az elmúlt negyven esztendejét igazi multikulturális környezetben élte, megtapasztalva annak sokféle arcát. Mit tart erről, a napjaink talán legfontosabb témájává vált jelenségről?

– Erre a nehéz, összetett problémára szinte senkinek nincs egyelőre megoldási elképzelése, javaslata. Európában még beszélni sem tudunk róla, s ha igen, vagy hazudunk vagy szalonképtelenek vagyunk. Szerintem azért nincs rá megoldása senkinek, mert nem tudni, milyen léptékű a jelenség, és mikor lesz vége. Azzal talán tudnának mit kezdeni, ha úgy hangozna el, hogy tízmillió emberről kell gondoskodni, erre kell kidolgozni „üzleti tervet.” De ilyen nincs, és ettől válik aljassá az egész. A nagyon ritka konkrét válaszok egyike – a maga vitatottságával együtt – a magyar megoldás, a kerítésépítés, amit én leginkább pozitív provokációnak tartok, mert arra kényszeríti Európát, hogy foglalkozzon a helyzettel. A multikulturalitással kapcsolatban pedig azt javaslom: el kell menni Párizsba, beszélni azzal az anyával, aki a férjével folytatott nagy vita után elengedte a lányát a Bataclanba. És az a lány soha többé nem tért haza. Annak az anyának próbálja bárki elmagyarázni a multikulturalitást.

Csinta Samu / Háromszék