Nem mindennapi felfedezést tettek nápolyi régészek, közvetlenül a legendás Castel dell’Ovo (Tojásvár) előterében, hat méterrel a vízszint alatt rátaláltak az ókori Nápoly kikötőjére, Palepolisra – számolt be a felfedezésről az olasz ANSA hírügynökség. Mint a kutatást vezető Mario Negri jelentette, négy elsüllyedt csatornára, egy három méter széles utca részletére bukkantak, ahol ráadásul még megmaradt a kocsik kerekei által kivájt nyomtáv is a burkolatban. Emellett pedig egy katonák gyakorlatozására készített futóárkot is dokumentálni tudtak. A régészek szerint mostani felfedezésük nagyon jó kiinduló pont lesz ahhoz, hogy pontosabban feltérképezhessék Nápoly (Neapolis) régi, ókori kikötőjét.
Az első kikötőt még az akháj és anatóliai görög kereskedők alapították valamikor Kr. e. 9. században, amely kezdetben egy megállóhelyként, lerakatként szolgált útban a nemesfémekben gazdag hispániai bányák felé. A kis települést az Odüsszeuszt elcsábítani próbáló szirénről, Parthenopéról nevezték el, mert a legenda szerint a „szűzies hangú” teremtmény testét a Nápolyi-öbölben épp itt vetette partra a tenger, miután nem sikerült elcsábítania Ithaka királyát. (A rómaiak egy legendája szerint egyébként egy Vesuvius nevű kentaúr gyúlt szerelemre a szirénnel, akiket féltékeny haragjában Jupiter vulkánná – Vezúv, és Parthenopét várossá, azaz Neapolis ősi településévé változtatta.)
Kiváló fekvése miatt a város kereskedelmi jelentősége hamar megnőtt, ám épp emiatt évszázadokon át harcoltak itt egymással a görög telepesek és az etruszkok. A görögök Kr. e. 474 körül ismét felülkerekedtek az észak-itáliai hódítókon, s a kikötőt Palepolis néven újra benépesítették. Ehhez tartozott a kis sziget, Megarisz (olaszul Megaride) is, ahol ma a Castel dell’Ovo áll. Miután így a görögök jobban meg tudták vetni a lábukat itt, kicsit északabbra megalapították az „új várost”, Neapolist, azaz a mai Nápoly ősét. A térség a Magna Graecia (Nagy Görögország) néven is ismert dél-itáliai görög telepek egyik legjelentősebbje lett. A környék lakói görögül beszéltek, és a hellenisztikus kultúra egyik kisugárzóivá váltak. A város rettentő falait a kiváló pun hadvezér, Hannibál se tudta bevenni a második pun háború (Kr. e. 218-204) idején.
Neapolis felfutása miatt a kikötő csendes kisvárossá vált, a nagyvárosi pezsgés ide már nem ért el, ezért is lett közkedvelt pihenőövezet a rómaiak alatt, a környéket vízvezeték, fürdők és számos pompás villa tarkította. Noha a Vezúv legismertebb, 79. augusztus 24-i pusztító kitörése – többek között Pompeii és Herculaneum mellett Nápoly térségét sem kímélte, a terület a késő antikvitásban és a középkoroban is lakott maradt. Állítólag Szent Péter és Szent Pál is megfordult és prédikált erre, nem mellesleg pedig Károly Róbert is innen érkezett a magyar trónra, de megfordultak előtte itt a normannok is.
Hozzájuk is köthető a kikötő felett magasodó erőd, amelynek nem akármilyen története van. A kis szigeten az első épületet, egy villát, még a Kr. e. 1. században maga a hedonizmus egyik első számú nagykövete, a tivornyáiról és elképesztően pazar lakomáiról elhiresült Lucullus, a nem kevésbé hedonista dictator, Sulla egyik hadvezére emelte. Innen jött a korai elnevezése, a Castellum Lucullanum is. Ezt később a pannóniai felmenőkkel is bíró III. Valentinianus (425-455) erődítette meg, ahová a nyugat-római birodalom bukását követően az utolsó császár, Romulus Augustus is visszavonult, miután 476-ban a germán származású Odoaker letaszította a trónról. A noricumi szerzetes, késő-antik történetíró, Eugippius 492-ben kolostort alapít, amit a helyiek attól való félelmükben bontottak le a 9. században, hogy nehogy a szaracén kalózok vigyék el a köveket építőanyag gyanánt. Az első erődöt építik aztán itt a 12. században a normannok, később az Anjouk – és Károly Róbert (1301/1308-1342) idéjében a nápolyi királyi udvartartás és kincstár székhelye lett. 1387-ben, még innen próbálták megszerezni a jogot a magyar koronára Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) ellenében, de mint tudjuk, ez nem járt sikerrel. A vár mai formáját az aragón fennhatóság alatt, a 15. században nyerte el.
Balogh Roland / Magyar Nemzet