A marosvásárhelyi római katolikus iskola / Fotó: anziksz.com

Annak voltaképpen örülnünk kellene, hogy Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint a kormányzatban megvan az akarat a marosvásárhelyi római katolikus iskola helyzetének rendezésére, és van olyan törvényes megoldás, amelynek nyomán a következő tanévben működhet az intézmény.

Azt is mérsékelt derűlátással vehetjük tudomásul, hogy a római katolikus iskola és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyéről egyeztetett tegnap a román oktatási miniszter Navracsics Tibor uniós biztossal. És a parlamentből is érkeznek némi bizakodásra okot adó hírek: az RMDSZ hírlevele szerint ugyanis a közigazgatási törvénykönyv most zajló vitája során sikerült elérni a nyelvi jogok valamelyes bővítését.

Korai lenne azonban elégedetten nyugtázni, hogy beköszöntött a normalitás időszaka, s lám, csak odaérik a román politikum is, hogy belátja: semmit sem veszít azzal, ha a magyar közösség kéréseinek eleget tesz, és például az anyanyelvű oktatáshoz való jogot maradéktalanul biztosítja. Egyáltalán nem erről van szó, sokkal inkább valamiféle homályos politikai alku révén elért engedményekről beszélhetünk: a kormányzó pártoknak ugyan az RMDSZ nélkül is megvan a parlamenti többsége, de minden eshetőségre felkészülve, a bukaresti parlamentben egyáltalán nem ritka átigazolásoktól, árulásoktól tartva szeretnék a maguk közelségében tartani a szövetséget, ezért hajlandóak bizonyos gesztusokra.

Főként, ha azok egyelőre nem kerülnek semmibe, sikerről, eredményről ugyanis már csak azért sem beszélhetünk, mert mind az iskola, mind a nyelvi jogok tekintetében továbbra is csak ígéretek hangzanak el. Hogy majd a jövőben valamiként – miniszteri rendelettel, sürgősségi rendelettel – megoldják az iskola helyzetét, s majd valamikor esetleg bővülhetnek a nyelvi jogok, ha a törvényt elfogadja a parlament, kihirdeti az államelnök, nem támadják meg az alkotmánybíróságon stb. – tapasztalataink alapján számtalan buktatója van egy jogszabály alkalmazásának azt követően is, hogy azt a kormány vagy éppen a törvényhozó testület elfogadja. A marosvásárhelyi iskola esetében például a parlamentben elfogadott törvényt előbb az államelnök küldte vissza újraelemzésre, majd az ellenzék óvta meg az alkotmánybíróságon, végül a taláros testület kaszálta el.

A nyelvi jogok bővítése kapcsán pedig nem tekinthetünk el tapasztalatainktól, amelyek azt mutatják: igen sok esetben nehéz ezeket a gyakorlatban is érvényesíteni, ha nincs lehetőség szankciókat kiróni az esetleges mulasztásokért, ha a jogszabályokat többen többféleképpen értelmezik, illetve ha kényelemből, jobb esetben anyagi források hiányában magyarok által vezetett önkormányzatok vagy intézmények sem élnek az anyanyelvhasználat lehetőségével.

Nehéz ezért derűlátónak lenni a látszólag pozitív fejlemények ellenére is. Nem a borúlátás, de a tapasztalat mondatja velünk: vajon az egy lépést előre nem követi-e ismét kettő hátra?

Farcádi Botond / Háromszék