Sipos Béla egy általa készített 48-as kopjafa avatóján

A lélektelenül elvégzett munkát nem pótolhatja a profin kivitelezett alkotás, mondja Sipos Béla fafaragó művész, aki szerint az is művészet, ha az ember egy szép családot lát.

Akár úgy is jellemezhetnélek, hogy: az ember, aki mindenhonnan hazatér. Legutóbb a szlovéniai Mariborból üzented, hogy indulsz haza. Mi járatban és kikkel voltál ott?

Másfél évvel ezelőtt megfogalmazódott többünkben egy gondolat és annak érett be a gyümölcse. Szentjobbi barátainkkal megpályáztunk egy szőlővesszőt Európa legöregebb tőkéjéről, ami Mariborban található. Annak az ünnepélyes átvételén voltunk legutóbb. Május 25-én, Orbán napján pedig újdonsült szlovéniai barátaink érkeznek majd és hozzák a gyökeres vesszőt, amit ünnepélyes keretek között fognak a szentjobbiak elültetni. Ezáltal felkerül a település egy olyan szőlészeti, borászati térképre, mely nemzetközi elismertségnek örvend. Ez a 450 éves szőlőtőke kulturális kapcsolatokat teremt, azon túl pedig egyéb kapcsolatoknak lesz a tápláló töve.

A kontinens számos szegletén megfordultál. Mindenhonnan hazahoz az ember valami tudást?

Talán kissé elavult gondolatnak tűnhet, de őszinte tisztelettel gondolok ama bizonyos „sötétnek” tekintett középkor peregrinusaira, vándordiákjaira, akik az idegen föld gyakran keserű kenyerén nevelkedve, a magukba szívott minél több tudást hazahozták és nemzetük javára igyekeztek fordítani. Így vagyok ezzel magam is.

Egy ilyen járó-kelő ember, mint amilyen te is vagy, hol érzi magát igazán otthon?

Még, ha kissé fellengzősnek és elcsépeltnek tűnik is esetleg a válasz, de a családom és a nemzetem mellett vagyok otthon. Bár ez mostanában nem tűnik erénynek, a mai modern Európában. Wass Alberttel mondva: a „fél világot is bejárhatod, más ember földjén testvértelen leszel, s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, ha nemzetedről megfeledkezel.”

Mit jelez a következő települések sorrendje: Hegyközpályi, Szalárd, Hegyközszentmiklós, Szentjobb?

Azoknak az alkotótáboroknak a sorát jelzi, ami Hegyközpályival vette kezdetét, festők és szobrászok közreműködésével. Fontos megjegyeznem, hogy ékes példája a kapcsolat- és értékteremtésnek, hogy a már korábban említett maribori történet is a szlovén fafaragó barátunk, Srecko Ornik segítségével indult el, amit aztán a magyarországi Nick Ferenc barátunk, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány elnöke, a magyar kultúra lovagja is felkarolt. Lám, egy átlagosnak tűnő vésővágás milyen messze vezethet, ha a jó szándékú emberek összejönnek.

Az elmúlt években fába álmodtátok vagy ahogy valaki fogalmazott: tapinthatóvá tettétek a Himnuszt. Ez a szoborcsoport a tervek szerint Sződemeterre kerül majd, a reformációról készült grandiózus faliképetek pedig Nagyvárad-Ősi gyülekezeti termét ékesíti. Hol lesz az idei fafaragó tábor és mi lesz az idei témátok?

Talán Karácsony Benő írja az egyik kis humoros novellájában: a téma az utcán hever. Vannak elgondolások, ötletek a Mátyás-évvel kapcsolatban. Az egyelőre még nem konkretizálódott, hogy hol lenne az ötödik tábor. Ennek ellenére lassan kezdenek a hónapok megtelni programokkal, a Székelyföldtől a Felvidékig. Áprilisban például a magyarországi Kovácsvágáson faragtam egy héten át.

Mi a faragás, az alkotómunka legnehezebb és legkönnyebb része, fázisa?

A legnehezebb része mindig a találkozás utáni első nap reggele. (nevet) De a viccet félretéve talán az a legnehezebb, amíg nem áll össze az ember fejében és lelkében a téma és nem sikerül ráhangolódjon. A lélektelenül elvégzett munkát nem pótolhatja a profin kivitelezett alkotás. Ezt a szemlélő is megérzi. Persze ez nem mentesíti a munkást a feladat minél jobb elvégzése alól. A legkönnyebb pedig, mikor már elpakolod a szerszámokat, akkor viszont a lelked kezd elnehezedni, mert közeledik a búcsúzás egymástól és szerető vendéglátóinktól.

A külső megfigyelő az alkotás iránti rendkívüli precízitást és a világ dolgai iránti érzékenységet vél felfedezni a művészekben. Ti, fafaragók is ilyennek ismeritek egymást, magatokat?

Kétségtelen, az érzékenységünk felfokozottabb, főleg az alkotás ideje alatt. Mivel különbözőek vagyunk életkorban és személyiségben egyaránt, ezért vannak iratlan szabályaink. Így vigyázunk egymásra, a másik érzékenységére és igyekszünk egymásnak a munkában is segíteni, tanáccsal vagy vésővel egyaránt. Elvégre azért lehet alkotó közösségnek nevezni ezeket a táborokat. Ez is a lényege, nem csak az elvégzett munka. Egymást is formálni kell, nem csak a farönköt.

Egy teológiai tanulmányokat is folytatott művészember alkotásai biztosan nem nélkülözik a szakralitást. Sok munkád található különböző egyházi terekben.

Fontos számomra, hogy a hitvilágom, nemzetem, őseim gondolatvilága átitassa munkáimat. Alkotás közben gyakran társalgok Istenemmel. De gondolom mások is így vannak ezzel, akik félik az Urat. Mindenki alkot, a földművestől a kőművesen át, a tollforgatóig. Mindegy milyen szakmát nevezünk meg, ha hittel és becsülettel teszed a dolgod, Istennek szentelve, akkor nem éltél hiába.

Sipos Béla munkái számos gyülekezetben megtalálhatók

Amúgy melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Vajon melyik gyermekét szereti az ember jobban?! Így vagyok a munkáimmal is. Egyformán szeretem őket szépségükkel és hibáikkal egyaránt. Nálam a szépség és a jóság nem az ókori filozófiai felfogás szerint jelenik meg. Bár tudom jól, hogy ez szembe megy valahol a világ értékrendjével, de ez nem zavar. A pisztráng is szemben úszik az árral, mégis eléri a célját, a fizikát meghazudtolva. Ilyen az istenfélő ember is. Egy jól elkészített baltanyél nagy elégedettséggel tölti el a gazdáját, az is tud jó és szép lenni, nem csak egy köztéri alkotás, amire azt mondják, művészet. Művészet az is, ha az ember egy szép családot lát. De kérdésedre visszatérve, hogy mégis konkrétabb választ adjak, a legkedvesebb munkám az a szekér küllő, amit édesapám segítségével, tanításával készítettem el. Ma is őrzöm.

Fábián Tibor