Összetartoznak (Fotó: Pósa Judit)

A múlt hétvégére már rányomták a bélyeget a jövő hónapi választások. Pár csapat ezért nem jött főzni, kampányolnak… Nem volt más megoldás, hajnalban keltem és a kora reggeli busszal indultam a Völgybe.

Alig volt 4 fok… Felszállok a buszra, kérek egy jegyet a Baranta völgybe. A sofőr kijavít, az már nem Baranta völgy, csak Völgy.

„Rendezvény lesz?”
„Igen, főzőverseny”.
„Azt a mindenit! Egy tányér ételt küldhetne nekem is a megállóba ” – kacsint rám.
„Nem ígérhetem, de meglátjuk.”

Leszállok a „csárdánál”, hátizsákomat megigazítom és bandukolok a Völgy irányába. Csak felvesz valaki. Egymás után előznek ki az autók, teperve a kavicsos úton, meg sem állnak mellettem. Öregszem, nyugtázom magamban… bandukolok tovább. Sebaj, legalább élvezem az őszbe hajló természetet.

Nem bírom ki, elkezdek fotózni. Nem tudok, csak szeretek. A hangulat viszont benne van a képeimben, vagyis remélem, hogy igen. Lassan már be is érek a Völgybe, mikor megáll mellettem egy kocsi: Elvigyenek? –  kérdi kuncogva a sofőr. Nem!!! Ha már eddig nem vett fel senki, van ennyi önérzetem.

Elmellőznek, én sétálok tovább. A szerdomb mögül kibújik a nap, szép időnk lesz. A fű még zúzmarás, de melegszik az idő, kezdődhet a főzés. Érkeznek a csapatok. Vannak helybéliek, felvidékiek, de Magyarországról is akad. Kondérok, üstök, katlanok, tárcsák szép lassan kezdenek melegedni a tűztől.

Egy vérből valók vagyunk (Fotó: Pósa Judit)

Én a naszvadi Csemadok szakácsának segítek. Nála harcsapaprikás készül, kapros-juhtúrós haluskával. Persze előtte megvan a kötelező kávé és egy kupica házi, de csupán a hidegre való tekintettel. Én lettem a haluska-nokedli felelős. Beigazolódik , hogy ahány ház, annyi szokás… és főleg annyi konyha…

Jót vitatkozunk, miből és hogyan is készül a nokedli. Víz vagy tej, sima, vagy félgrízes liszt, álljon, vagy ne… Végül rám marad, csináljam, ahogy akarom. Lobog a tűz, forr a víz, szaggatom a nokedlit. A sátrunkra az én „főnököm” kitűzte a naszvadi zászlót. Mellettünk a Gombai Dalárda csapata forgatja a fakanalat. Egyszer csak odajön egy idős bácsi. Kérdi Tibort, a szakácsot:

„Honnan vannak maguk, Naszvadról?”
„Igen” – hangzik a válasz.
A bácsi szeméből könny csordul.
„Az én családomat onnan telepítették ki…”

Néma csend. Értelmét veszti a vita a nokedliről, nem fontos a hagyma szeletelése. A két meglett férfi megöleli egymást, mint aki rég nem találkozott. A tűz lobog tovább, a víz is forr, mi pedig főzünk, de kicsit több szeretettel.

Hogy a rég elvesztett földinknek is vigyünk belőle, hogy megkóstolhassa a hazai ízt.

Pósa Judit / Felvidék.ma

Írj egy hozzászólást:

Az email címet nem tesszük közzé.