Sebők Mihály szentkeresztbányai meseírónak a 2017-ben megjelent mesekönyve, annak kézbevétele után arra késztetett, hogy írjak erről a nagyszerű kiadványról. Azért is, mert ennek a mesekönyvnek a megfogantatásában volt csupán részem, a megszületésében nem.

Mihály írásait évek óta ismerem, olvastam, véleményeztem, kritizáltam, bíztattam, legyen belőlük könyv. Ő ugyan kicsit ódzkodott ettől eleinte, de az a helyzet, hogy az évente megrendezésre kerülő „Mosolyvilág” Nagycsaládosok Debreceni Egyesületének Életmese pályázatán többször is díjazott lett, és ez megerősítette önbizalmát, és a könyv kiadása végre révbe ért. 2017 augusztusában a magyar parlamentben látták vendégül a díjazott szerzőket, ahol Sebők Mihály felejthetetlen beszédet mondott. Erről egy hozzám írt levelében így nyilatkozik: „A jelenlévő emberektől legalább akkora értékelést kaptam, mintha egy Nobel-díjas lettem volna, amit talán meg sem érdemeltem.”

Mihály efféle szerénysége vetekszik a meseírás céltudatos szolgálatával. Ebben a szolgálatban születnek meséi, melyek ezt a szolgálatot tovább viszik a gyermekek és a felnőttek világába, hogy ott igazsággá érlelődve hívják fel arra a figyelmet, hogy van, amit nem jól teszünk, van, amit másképpen kellene gondolnunk. Ugyanakkor rá világít az igazi értékeinkre, az erdőkre, a vizeinkre, a csodálatos környezetünkre, melynek megbecsülése, megóvása kötelességünk lenne, de nem úgy, mint azt a Három királyok tették.

A szülői szeretet, a gyermeki tisztelet megtartása (Mita kútja) a család létezésének alapja. Ha ez elveszik, akkor minden elveszik, nem marad az életnek értelme. Ezért olyan bánatos dolog, hogy Balázskát elnyelte London.  A könyv tanulságait elvitatni nem lehet. Minden egyes történetnek megvan az a rangja, hogy tanít, nevel. Szereplői példaképek, vagy ellenségek, olyan eleven megrajzolással, mintha ismernénk őket, mintha velünk is megtörtént volna valamikor (Igaz mese egy karácsonyról).

Ezek a mesék nem véletlenül lettek díjazottak. Egyedi hangvételükkel, a mesélés képességével megáldott székely emberek világról vallott ismeretei, a becsület, a tisztesség és az igazság hangján szólnak, akárcsak Tamási Áron, miközben őrzik azt a szépen hangzó, ízes, változatos beszédet, mely csak a magyar nyelvre jellemző. Tudni illik, mi akkor is megértjük egymást, ha az egyik nyelvterületen „ö”-vel, a másik területen ugyanazt a szót „e”-vel, vagy „i”-vel ejtik ki. Az is felfedezhető a mese szövegében, hogy tipikus nyelvjárási szavakat alkalmaz, a szerző elmondása szerint udvarhelyszéki tájnyelvi szavakat. De ez a jelenség jellemző egész magyar hon területén, hiszen, például a vasi, a pesti, a somogyi, a csíki beszéd nem csak kiejtésében, de más szókészlettel (tájszavakkal) is bőven rendelkezik. Sebők Mihály ügyesen él ezzel a lehetőséggel, és így nem szakítja ki abból a közegből ezeket a meséket, ahol megszülettek, legyen bár születésük helye az erdő, a Vargyas patak, a habtündérek, a vízirigók tanyája, vagy a kincset rejtő hegyek világa.

A könyv tartalmának szépségét fokozza az Illyés Kinga által megtervezett címlap és a belső, kilencedik oldalon látható rajza. Márton Anita képzőművész, húsz darab, a mesék tartalmához illeszkedő képet festett.

Mint írásom elején említettem, csak erkölcsi támogatással tudtam segíteni a mesék könyvvé formálását, majd könyvbemutatót tartottunk Egyesületünk, a „Berkenye Zamárdi Alkotókör” szervezésében. Ám a többi, szükséges segítséget megadta a Magyar Kormány, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap. A könyv belívén olvasható még a következő segítők neve: Szentegyházi Hagyományőrző Huszár Egyesület, Sándor Péter elnök, Molnár Tibor polgármester, valamint Pethő Csaba pályázatkészítő. Szép ez az összefogás, éltető ereje van.

Mihály könyve pedig sikert aratott. Valóban, kicsiknek és nagyoknak egyaránt szól. Amikor az ember elmerülhet a mesék világában és igazságra lel, akkor azt óhajtja, hogy a valóságban is lenne bár így. A gonoszok bűnhődjenek, a jók jutalmat nyerjenek. Mi pedig várjuk Sebők Mihály meséinek folytatását, hogy hasonlóvá váljunk a mesék jóságos szereplőivé, s lássuk mivégre jutnak a gonoszságukban elvetemült emberek.

Szakáli Anna