A katalánok minden megfélemlítési kísérlet dacára sem mondanak le a függetlenségi referendumról.

Marc Gafarot i Monjóval, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetőjével a jelentős európai változásokat is sejtető népszavazás „előestéjén” beszélgettünk.

– Beszélgetésünk pillanatában nem egészen egy hét van hátra a katalán függetlenségi népszavazásig. Hogy érzi magát?

– Katalán emberként, aki jó ideje hazája függetlenségének ügyét igyekszik segíteni, tele vagyok izgalommal, ugyanakkor nagyon bizakodó vagyok. Annak ellenére, hogy Madrid immár soha nem vélt mértékben igyekszik ellehetetleníteni a mi népszavazásunkat, olyan eszközöket vet be, amelyekre rémálmainkban sem gondoltunk.

– Kívülről nézve valóban elég riasztóak a megfélemlítési kísérletek, a különböző szervezetek „államosítása”, a letartóztatásokkal való fenyegetések. Hogyan kezelik önök ezeket az obstrukciókat? Kezelhetők-e egyáltalán?

– Meggyőződésünk szerint az önállóság kivívásának legbékésebb, legdemokratikusabb útját járjuk. Főleg azt követően, hogy hosszú évek tárgyalási kísérletei ellenére a spanyol hatóságok visszautasították a katalán vezetők mindenféle ajánlatát. Csalódottan vettük tudomásul Madrid elzárkózását, viszont segített meghozni a döntést, hogy egyoldalúan meghirdessük a népszavazást. Korábban nem ezt céloztuk, igyekeztünk közös nevezőre jutni a spanyol kormánnyal, de folyamatosan beleütköztünk abba a rettenetes falba, amit Madrid állított az utunkba. A 2015-ös választások után, amely nyomán függetlenségpárti koalíció került Katalónia élére, úgy éreztük, nem húzhatjuk tovább az időt.

– A választások után a spanyol kormány azzal érvelt, hogy a függetlenséget a régió lakóinak kevesebb mint fele támogatta, így a függetlenségi küzdelmet elbukottnak tekinti. Mi tagadás, két, egymásnak ellentmondó állítással van dolgunk...

– Már régen egyértelművé vált, hogy a spanyol kormány nem tud mit kezdeni Katalónia összetett valóságával, és csak azt képes elfogadni, ami megfelel  érdekeinek. Hogy a parlamenti többség függetlenségpárti, valamint egy még nagyobb választói tömeg nem képviseli Madrid nézeteit, világosan jelzi, mennyire tévesek a spanyol kormány helyzetfelmérései, illetve Katalóniával kapcsolatos nézetei. A tények ugyanis a következők: a Junts pel Sí (Együtt az Igenért) függetlenségi párttömörülés győzött, egy másik függetlenségpárti alakulat, a Népi Egység (CUP) a szavazatok 8,2 százalékával pedig szintén bejutott a törvényhozásba. Így az önállósuláspárti erők 68 képviselői mandátummal abszolút többségre tettek szert a regionális törvényhozásban, és felhatalmazást kaptak, hogy a referendumot követően előkészítsék Katalónia függetlenedését. Erre kerül sor az elkövetkező időszakban.

– Milyen cselekvési tervet körvonalaztak?

– Abból indultunk ki, hogy a 2015. szeptember 27-i választások azt a törvényes mechanizmust alkotják, amelynek keretében a katalán nép a saját politikai jövőjéről gondolkodni kíván. Négy fő lépést irányoztunk elő. Mindenekelőtt a katalán parlament formális nyilatkozatát, amely szerint beindítja egy új állam, avagy a Katalán Köztársaság építésének folyamatát, valamint egy alkotmányozási folyamat beindítását az új alkotmány elkészültének és elfogadási módozatának meghatározása nélkül. Továbbá az átmenet biztosítását célzó mechanizmusok kidolgozását, különös tekintettel az olyan fő állami struktúrákra, mint a katalán adóadminisztráció és társadalombiztosítási rendszer. Negyedik pontként pedig a folyamat katalán nép általi demokratikus jóváhagyását népszavazás vagy új parlamenti választások révén.

– A választásokat követő közvélemény-kutatások némi megosztottságot tükröztek. Mi a helyzet most?

– Abban valamennyi akkori felmérés megegyezett, hogy a katalánok 75–80 százaléka támogatja egy népszavazás kiírását a függetlenség ügyé­ben. Korábban soha nem fordult még elő, hogy az összes leadott szavazat 48 százaléka függetlenségpárti legyen – nem számítva az üresen hagyott szavazólapokat és az érvénytelen szavazatokat, amelyek nagy valószínűséggel a függetlenségpárti százalékarányt növelnék –, az unionista pártokra leadott szavazatok aránya pedig ne haladja meg a 37 százalékot. Ma már a katalánoknak csak nagyon kis százaléka szeretne Spanyolországon belül maradni kedvezőbb regionális adózási feltételek, valóban föderális struktúrában érvényesülő nagyobb politikai önállóság, továbbá az identitást, nyelvet és kultúrát jobban védő törvényi keret mellett.

– Bár inkább csak elméleti felvetés, de elképzelhető olyan ajánlat a spanyol kormány részéről, amely képes lenne megfordítani ezt a folyamatot, tompítani a katalán elégedetlenséget?

– Már nem, annak sokkal korábban kellett volna érkeznie. Madrid azonban nem gondolta, hogy a katalánok ilyen „messzire” merészkednek. Olyan mértékű a kiábrándultság, hogy már csak ezért is irreális a felvetés. Tíz évvel ezelőtt még legalább húsz százalékkal volt alacsonyabb a függetlenségpártiak támogatottsága, a spanyol kormány elzárkózása azonban oda vezetett, hogy rengeteg korábbi meggyőződéses kiegyezéspárti ma már hallani sem akar Madridról. A spanyol–katalán kiegyezés előfeltétele és egyetlen lehetősége immár szerintük is kizárólag a függetlenség kikiáltása. Onnan lehet és kell majd mindent újrakezdeni. És ez a támogatottság segíthet bennünket abban is, hogy érvényesíthessük a népszavazás eredményét, a sikerben ugyanis egyetlen pillanatig sem kételkedem.

– Mit gondol, milyen mértékben segíti önöket a jelenlegi európai hangulat, az unió „állapota”?

– Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Katalónia több mint harminc éve tagja az Európai Uniónak, és Spanyolországtól való elszakadása, függetlensége kikiáltása után is az kíván maradni. Nettó befizetőnek számítunk az unióban, nagyobb összeggel járulunk hozzá az EU központi költségvetéséhez, mint amekkorát onnan visszakapunk – Spanyolországtól eltérően. Persze el kell telnie egy kis időnek, míg a világ hozzászokik az új európai politikai valósághoz, ahogy ez Kelet-Németország, Ciprus vagy Grönland esetében is történt, de akár a korai hatvanas évek Franciaországának esetét is említhetném, amikor Algéria kikiáltotta a függetlenségét. Természetesen fontos célkitűzésünk, hogy minél több európai ország mihamarább elismerje a független Katalóniát. Jelentős számú és súlyú ország részéről számítunk azonnali elfogadásra, de azzal is tisztában vagyunk, hogy vannak országok, amelyek abban reménykednek, hogy Katalónia Spanyolország része marad.

– Mi lesz majd a világszerte nagy figyelemmel kísért Barcelona–Real Madrid rivalizálással?

– Jó kérdés. Szerintem a La Liga sokat veszítene a népszerűségéből, ha Katalónia függetlenedését követően a Barcát eltávolítanák a spanyol bajnokságból. Katalóniának nyilván nincs lehetősége versenyképes bajnokság elindítására, így aztán nem hivatalosan már a francia, az olasz, sőt az angol bajnokságba is meghívták a Barcelonát.

– Milyen lélektani hatást váltottak ki az utóbbi napok tiltó-megfélemlítő kormányzati intézkedései?

– A közhangulat azt igazolja vissza, hogy Madrid a létező legrosszabb megoldáshoz folyamodott, ezzel csak azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem érdekli őket a nemzetiségek, népek akarata. Az emberek méltóságába gázoltak, másodrangú állampolgárokká alacsonyították le őket, és ez mindenféle meggyőződésű embert egy táborba hozott össze. Miután a spanyol pénzügyminiszter, Cristóbal Montoro jelezte, hogy a központi kormány átveszi a katalán államháztartás nagyobb részét, Carles Puigdemont, Katalónia elnöke teljes megalapozottsággal jelentette ki, hogy Madrid valójában felfüggesztette a tartomány autonómiáját. Ugyanakkor mintha amnéziában is szenvednének a spanyol vezetők, azt is elfelejtik, ki tart el kit. Mert Katalónia abban a sajátságos helyzetben van, hogy a nemzeti összterméke kilenc százaléka, évi 16 millió euró folyik be a központi kasszába.

– Nem tart attól, hogy az erőszak erőszakot szül?

– Nem, az emberek elhatározottsága fegyelmet, méltóságot is sugároz. Pedig egészen érthetetlen, hogy a hatóságok már csak az erőszak nyelvét ismerik, a fennhatóságuk alá tartozó intézmények – rendőrség, ügyészség – erőszakszervezetként való alkalmazását. Az elmúlt évben nem ez az első eset, hogy a Guardia Civil úgy működik, mint a Franco rendszer hírhedt rendőrsége. Olyan eszközök ezek, amelyeket a nem demokratikus országokban szoktak bevetni. Ahogyan annak idején a kommunisták tették Közép- és Kelet-Európa államaiban, vagy akár Spanyolországban Franco idején. Úgy látszik, olyan demokratikus államok sem riadnak vissza a félelem nyelvének alkalmazásától, mint Kanada a quebeci referendum, vagy az Egyesült Királyság a skót népszavazás kapcsán. A spanyol kormány most már minden határon túlment, és ezt immár egyre több spanyol ember is így ítéli meg. És Katalónia többé nem öltözik szürkébe, dönteni fog: fehér vagy fekete!

MARC GAFAROT i MONJÓ

Katalán politológus és újságíró, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, a CIDOB (Centre d’Informació i Documentació Internacionals a Barcelona) szakértője. 1974-ben született, a Navarrai Egyetemen diplomázott 1998-ban, a mesteri fokozatot ugyanott (latin-amerikai tanulmányok), illetve a Liverpooli Egyetemen és a Londoni Közgazdaság- és Politikatudományi Egyetemen (európai tanulmányok/civilizációtörténet) szerezte meg. 2002 és 2006 között gazdasági újságíróként és tanácsadóként tevékenykedett, 2009 és 2011 között Spanyolország EU-s képviseleténél volt szaktanácsadó.

Csinta Samu / Háromszék