Fotó: Hecser László

Erdővidék legjelentősebb péksége, a baróti Erpék több évtizede áll a kistérség lakóinak szolgálatában, s juttatja el napról napra asztalaikra az ízlésüknek megfelelő, hagyományos módszerrel, kovásszal és adalékmentesen készült kenyeret.

Vezetője, Buksa Miklós szerint helyzetük nem könnyű, de meggyőződése, ha továbbra is odafigyelnek a vásárlók visszajelzésére, negyven alkalmazottjuk megélhetése még hosszú távon biztosított.

– Múltjuk több évtizedre tekint vissza. Miként sikerült ezt a nem túl vállalkozóbarát időszakot átvészelni?

– Minden évnek, minden korszaknak megvoltak a maga buktatói, de az előnyei is. Számunkra például sokat jelentett, hogy a vállalatnak volt elődje, annak pedig szakemberei és ismert termékei, azaz „csak” azt kellett elérnünk, hogy ők továbbra is megmaradjanak hűséges vásárlóinknak. Mindennek ellenére a fennmaradásunk nem ment könnyen, mert időközben hatalmas verseny alakult ki a piacon, nőtt a bürokrácia és az állami ellenőrzések száma is. Ez utóbbit azért fáj­lalom, mert néhány apró emberi hibától eltekintve sosem találnak semmit, de azért jönnek rendületlenül, amivel zavarják és fenntartják a munkánkat. Meggyőződésem, nem véletlenül ellenőriznek ilyen szaporán… A komoly cégekkel szemben állni tudtuk a versenyt, mert az emberek többsége azt az ízvilágot keresi, amit megszokott, ami számára a hazait jelenti. Nem egyszerű viszont felvenni a harcot azokkal, akik tevékenységüket nem hivatalosították. Ők segítőiknek csak fizetést adnak, de illetékeket nem fizetnek sem utánuk, sem a termékek után, hasonlóképp irodafenntartással sem kell törődniük, ez pedig érződik az áraikon is. Arról nem is beszélve, hogy azt mondják magukról, ők hamisítatlan, igazi házikenyeret készítenek. Az ilyen típusú konkurenciával a lehető legnehezebb szembeszállni. Szóval igen büszke vagyok, hogy a megváltozott helyzethez és kihívásokhoz alkalmazkodni tudtunk, s alkalmazottjainknak biztos a munkahelyük.

– Gyakran látni az utakon az Erpék mozgóboltjait. Milyen szerepet töltenek be a cég működésében?

– A mozgóboltok sokat jelentenek számunkra. Négy állandó jelleggel működő autónk van, amelyek bejáratott útvonalon és órarend szerint a kenyeret és az egyéb termékeinket elviszik Erdővidék települései mellett a Homoród mentére, az Olt mentére, sőt, Kőhalomba is, mellette pedig tartós élelmiszereket értékesítenek. A falvak lakói megszokták, hogy megyünk, az idősek és betegek pedig kiváltképp szeretik, hogy szinte a kapujukig visszük a legszükségesebbeket. Számunkra is sokat jelent, mert a liszt, olaj, makaróni, prézli és puliszkaliszt által hozott nyereség teszi lehetővé, hogy a pékség termékeit Erdővidéktől messzebb értékesítsük, azaz a munkahelyek biztonságban legyenek.

– A vállalatok általában arra panaszkodnak, nehezen tudják az utánpótlást megoldani. Önök hogy állnak vele, szívesen lesznek a fiatalok pékek?

– Az elmúlt harminc évben folyamatosan csökkent a pékszakma presztízse: a fiatalok közül kevesen vannak, akik megtanulnák a szakmát, képeznék, hosszabb távra elköteleznék magukat. Némileg megértem őket, mert ha nem is sokat, fizikailag nem megterhelően, de odafigyelve s folyamatosan kell dolgozni: nekünk se éjjelünk, se nappalunk, nincsenek ünnepeink sem, három váltásban kell tennünk a dolgunkat. A magánosítással kapott „mag” már kiöregedőben, nyugdíjkorhatár környékén, de azért pótolni még tudjuk őket.

– A fejlesztést és modernizálást miként oldották meg?

– Mi nem hagyhatjuk figyelmen kívül az emberek vásárlóerejét. A liszt ára jóformán mindenhol egyforma – ezt mutatja a tőzsde is –, de mi a péktermékeket a magyarországi ár feléért, a franciaországi ár negyedéért vagy még kevesebbért adjuk. Természetesen, ott magasabbak a fizetések, többet is kell áldozniuk a költségekre, de akkor is tisztességesen megélnek. Ezzel szemben nekünk küszködnünk kell. Küszködünk, merthogy rövid idő alatt az áram, a gáz, az alapfizetés és az illetékek kétszeresére emelkedtek, ezzel szemben áraink alig 9,5 százalékkal lettek magasabbak. A nyereség csökkenése a fejlesztéstől vesz el, azaz a versenyképességet csökkenti. Ebből a hátrányból 2008-ban és 2012-ben letett pályázatunknak köszönhetően tudtunk lefaragni némileg, s körülbelül százötvenezer euróból modernizáltunk. Sokat jelentett, mert nemcsak energiát takarítottunk meg általa, de könnyebbé tettük az alkalmazottak feladatát is, ami jó hatással volt a munkakedvre. Sajnos, a tavalyi pályázatunk annak ellenére nem lett nyerő, hogy kivételesen jó pontszámot kaptunk rá. A gond az volt, hogy időközben megváltozott a prioritás: az új termelővonalak létesítését előnyben részesítették a meglévők modernizálásával szemben. A döntés ellen fellebbeztünk, de túl nagy reményt nem fűzök hozzá. Sok pénzt és időt áldoztunk a pályázat megírására, nagyon bíztam benne, hogy sikerrel járunk, s mintegy negyedmillió euróból néhány, munkánkat egyszerűsítő felszerelést szerezhetünk be. Éppen ezért az elutasítás visszavetett: nem mondom, hogy soha többet nem veszünk részt kiíráson, de egy időre elvették a kedvemet.

Beszélgetésünket követően Buksa Miklóssal az irodából a termelőegységbe mentünk, hogy néhány fényképet készítsünk. A délelőtti órákban nem kenyér készült, de a reggeli sütés illata betöltött minden zugot.

A nappali váltás éppen dagasztott tésztát mért ki, tett mérlegre, majd az adagokra vágógépbe – gyors mozdulataikon látszott, nagy gyakorlattal rendelkeznek, tudják, értik szakmájukat.

Buksa Miklóst némileg kihívóan kérdeztük: ő tudna-e kenyeret vagy bármilyen pékterméket készíteni? Némi tétovázás után mosolyogva mondott igent, de nyomban hozzá is tette: annak minősége egészen biztosan nem olyan lenne, mintha azok sütnék, akiknek munkájuk egyben hivatásuk is.

Igaza van, a kenyér ízén érezni: olyanok dagasztották és sütötték, akik szeretettel fordulnak szakmájukhoz.

Hecser László / Háromszék