Káosz van most a fejekben, és káosz a szívekben. A rend, ez az egyszerű, szép magyar kifejezés pedig olyannyira szitokszóvá lett, hogy lépten-nyomon mást se hallani, csak annak elvetését az új isten oltárán. Ez az új isten szüli a káosz gyermekeit, s teszi őket a pluralizmus oltárán oly fajta individuális szörnyszülöttekké, akiknek más se tetszik, csak a másság, mást se fogadnak el, csak a megszokottól eltérőt.

Káosz van most a világban. S úgy gondoltam, épp itt az ideje két egyszerű történetet elmesélnem. Két történetet a rendről.

Kép: gyepgazdalkodas.hu

Nagyapám rendje

Nem voltam már kicsi gyermek, aki bizony a lósóskából is alig látszik ki a réten, s akit egy nagyobb fajta sas úgy felkap, mint a szopós gödölyét. Lehettem olyan tizenegy éve forma, pelyhetlen állú legényke, amikor megígértem apámnak, hogy másnap reggel lenyírom a hátsó kertben a füvet. Fel is keltem időben. Már fél hétkor lent kóricáltam az udvaron.

De csak nem tudtam ahhoz elég hamar kelni, hogy nagyapámat megelőzzem. Ő világ életében hajnali ébredő volt, kiéve a hadifogság másfél évét. Mert, ahogy mesélte, ott még a falnak dőlve, fényes nappal is szundítottak öt percet, ha véletlenül hagyták őket. No, elég az hozzá, hogy amikor a hátsó udvarba értem, nagyapám már ott pipált egy kis, festetlen, rozoga sámlin ülve. Ez volt a szokása, ezt szerette. Már akkorra megetette az állatokat, kiolvasta a reggeli újságot (szigorúan hátulról, a sporttól kezdve), és reggelit is eszkábált magának.

Fura szokása volt ezen a téren. Úgy kedvelte a tojást, hogy csak úgy nyersen beleütött hármat, négyet a leveses tányérba, szórt rá egy kis sót, egy kis pirospaprikát, villával felverte, aztán tépkedett bele egy karéjnyi kenyeret. Amikorra leértem, a reggeli maradéka egy hokedlin árválkodott, ő pedig a hokedli mellett, a sámlin ülve eregette a sűrű, fehér füstöt.

– No, kisfiam. Mit keresel te itten? – kérdezte tőlem meglepődve, mert igen nem volt hozzászokva, hogy engem ilyen korán lásson, s pláne, hogy a hátsó udvarban.

– Szia, nagypapa! – mondtam neki. – Jöttem lenyírni a füvet. Nem tudod, hol a fűnyíró?

– Hogyne tudnám. Csak nem mondom meg. – válaszolta huncut szemmel somolyogva.

– Aztán miért nem? – kérdeztem értetlenül, s ő nyomban felelte is rá:

– Azért, kisfiam, mert ez a fű már deréktól fölfele ér. Csak a bolond menne neki ennek a nyíróval. –

S valóban. Ahogy ránéztem az udvarra, magam is beláttam. Előző héten majd minden nap esett, apámnak meg folyton három műszakba kellett járnia a gyárba. Hát így került a gazdasági rész ilyen elhanyagolt formára, s így kerültem én ide nevetség tárgyának.

– No, ne keseredjél el, kisfiam. – szólt oda nagyapám. – Majd te ezt szépen lekaszálod, jó? –

– Kaszálnám én, nagypapa, de nem tudok kaszálni. – vetettem oda neki, mert már igazság szerint szabadultam volna onnan. De az öreg korábban huncut szeme immár szúrósra váltva csak nem engedett elszaladnom.

– No, eredjél a szinkébe, ott van az ajtó mellett a sarokban egy csizma. A csizma mellett egy síndarab, azon egy kalapács. Ezeket hozzad ki ide, nekem. Én addig előhozom a szerszámosból a kaszát, meg a tokot. – adta ki az ukázt, azzal választ se várva meggyújtott egy gyufát, mivel közben kialudt a pipája. Nem volt mit tenni, mentem a szinkébe. A szinke – az egykori kocsiszín – akkor már jó pár évtizede garázsnak volt átalakítva, dupla parkettás ajtóval, minden oldalról bedeszkázva. Megtaláltam mindent, ahol nagypapa mondta. S mire kivittem neki, ő már ott állt, kezében a kaszával, a hokedlin meg egy picinyke bádog tokkal, valamint egy nem túl hosszú, nem túl vastag madzaggal.

– No, ide figyelj, kisfiam! Amíg én megverem a kaszát, addig te vegyed föl a csizmát. Mert ebben a tornacipőben, ami a lábadon van, nem szabad ilyen dolgot végezni. Megsuhan a kasza egy torzsán vagy egy kövön, aztán vége is a lábujjadnak. – s miután ezeket egy szuszra elhadarta, már fogta is a kalapácsot, ütötte is le a vasat a nyélről, de olyan gyorsasággal, hogy mire egyet pillantottam, már lent is volt. Aztán az öreg odavitte a síndarabot a sámlihoz. Aztán leült a sámlira, maga elé húzta a sínt, rátette a kaszát, s elkezdte verni az élit azzal a furcsa, rombuszfejű kalapáccsal, amit kihoztam neki.

– Látod-e? Így kell a kaszát megverni. S tudod-e miért kell?

– Gondolom, hogy éles legyen. – mondtam.

– Úgy, úgy. Mer’ azt tanuljad meg, kisfiam, hogy nem az éles, nem a hegyes, hanem a tompa szerszám a veszélyes. Amivel szúrni kell, annak legyen hegye! Amivel vágni kell, annak legyen éle. –

Amikor nagypapa befejezte a verést, felállt, s olyan gyorsan ütötte vissza a vasat a nyélre, amilyen hirtelen előzőleg leverte. Aztán a szerszámot nekitámasztotta a falnak, a hokedliről felvette a madzagot, és a derekamra kötötte. Közben pedig folyamatosan okított engem:

– No, ez meg arra kell, hogy erre tegyed majd a tokot. A tokban van a kaszakő, vagy más néven fenőkő, vagy ahogyan én hívom, kaszafén. Mer’ a veréssel megsorjáztuk, s most letisztázzuk. – s még ki sem mondta, máris akasztotta rá a tokot a derekamra kötött madzagra, a tok oldalán lévő kis kallantyúnál fogva. A tokban víz volt, a vízben a kő. Nagyapám kihúzta a tokból a követ, komótosan odasétált a megtámasztott kaszához, a kezébe fogta vasával elfelé tartva, s elkezdte rajta húzkodni a követ.

– Így-e, látod? Így lesz szép éles. S a derekadon azért kell, hogy legyen, mert használat közben tompul, utána kell időnként fenni.  – s ahogy ezt elmondta, már rakta is vissza nekem a tokba a követ. Azzal már állt is be a méter magas fű elébe, kissé rogyasztott lábbal, ámde egyenes derékkal, s adta közben az instrukciókat:

– Látod-e, bal kézzel megfogod felül a nyelet, jobb kezeddel meg alul, a mankóját. Ezt a ki fadarabkát, ami kiáll a nyélből. Aztán fogod, és suhintasz. Nem vállból, nem erővel. Hanem derékból, okosan. S ahogy megvan a suhintás, amit levágtál, a vassal balfele, fonákjával leteszed. –

No, ahogy mondta, s ahogy mutatta, egyáltalában nem volt bonyolult. De mikor aztán odaadta nekem a kaszát, hát rögtön kiderült, hogy az egyszerű az csak neki egyszerű. Én bizony alig kaszáltam tíz percet, máris az ördög kezdte el belülről szurkálni a derekamat, meg a vállamat. Amikor nagyapám meglátta, hogy nagyobb az akarat, mint az erő, odaparancsolt magához.

– No, gyere ide, s pihenjél egyet, kisfiam. Aztán amíg pihengetsz, elmesélem neked a rendet. Tudod, én első kaszás voltam valamikor, ami igen nagy tiszt az embereknél. Az első kaszás vág először. Úgy mondjuk, az vágja a rendet. No, nem fűbe’, gazba’, hanem a Péter-Pál búzájába. Azt követi a többi kaszás. Ott a lefektetett rendnek szál egyenesnek kell lennie. Nem gabalyodhat össze, nem lehet olyan, mint az ökörhugyozás. Tudod-e, miért? – de választ sem várva folytatta: – Mert az ember azért vágja helyesen a rendet, hogy az asszony mögötte rendben tudja szedni a markot. Így dolgozik az ember meg az asszony a rend kedviért. –

Így mesélte nagyapám, amíg én kínkeservesen lekaszaboltam (mert kaszálásnak nemigen lehetett nevezni) a füvet. S így hallottam először nagyapám rendjéről.

Nagyanyám rendje

Évekkel később nagyanyám rendjét is megtapasztaltam, amikor immáron 15 évesen sehogy sem tudtam kikerülni a pityóka ültetését. A paraszti munka kerülése nem magamtól jött. Szüleim egyszülöttjeként abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy ami éltében apámnak, anyámnak nem sikerült, azt mind velem akarták beteljesíteni.

Egyszóval tőlem szinte megtagadták a paraszti munkát, s helyette igen sok helyt, igen sokfélére taníttattak. Ám volt egy cudar szokásuk. Ha valamiben slendriánkodtam, pont az általuk máskülönben tőlem megtagadott paraszti munkával rótták rám a penitenciát. Pontosan nem emlékszem, de vagy a matematika, vagy a fizika elmaradása volt a ludas abban, hogy aznap ki kellett mennem a földre nagymamámmal. Méghozzá hajnalban, pirkadat előtt. Hogy miért, annak is megvolt az oka. Apám aznap szintén hajnalban ment műszakba a gyárba. De még előtte felpakolta az utánfutót zsákokkal, s kivitte a földre elszórni.

A fészkeket (a gödröcskéket, amibe a krumpli került) már előző este kivágták kapával anyámmal. S éjnek évadján apám a zsákokból a fészkekbe dobálta a csírázott gumókat, csak úgy, a Zsiguli fényszórójának világában. Nem volt ám sok földünk, s ez a picinyke darab, amiről beszélek, annak is csak egy része volt, úgy félholdnyi csupán. Ez uborkából nagyon sok, sárgarépából rengeteg, de burgonyából kibírható. S akkoriban még attól se kellett tartani, hogy amit este vagy éjjel elvet az ember, azt hajnalra tolvaj kezek elorozzák.

Na, elég az hozzá, hogy hajnalban indultunk ültetni. Mert a krumplit azt nálunk ültetik, s nem vetik. Nekünk ugye, már csak takarni kellett, azaz kapával a kézben beállni a barázdába (két sor közé), s ráhúzni jobbról-balról kapával a földet. Hát be is álltam, annak rendje, módja szerint Nagyi mellé, mivel ő vitte a föld elejét. Aztán elkezdtem. S nagyjából három mozdulatot, ha tettem, amikor rám szólt:

– Ne úgy, Jancsikám! Mindig csak balról először a nagyot, s utána jobbról a kicsit. –

– Miért? – tettem fel a logikusnak tűnő kérdést

– Mert ez a rendje.

Így. Csak ennyit. Ő is így tanulta, nekem is így tanította. S bevallom, magyarázott is valamit, hogy némi indokkal lássa el a kurta, furcsa választ, de én arra már nem figyeltem. Gondolom, az esti diszkón, vagy valamelyik falubeli kislányon járt az agyam. Mostanság pedig Isten kebeléig kellene elsétálnom, hogy megkérdezzem tőle ezeket a régi dolgokat, lévén hogy pont tíz éve távozott ebből a siralomvölgyből. De ha ő mondta, hogy ez a rendje, én biz’ onnantól úgy tettem a dolgot. Balról sokat, jobbról keveset. De majd’ elfelejtettem, hogy a rendhez más is hozzájárt. Volt ugyanis a derekunkra kötve egy madzag (hogy ezeket a derékra kötött madzagokat sose tudjam elkerülni),  a madzagba fűzve pedig egy oldalánál kilyukasztott bádog konzervdoboz. Hogy miért? Annak is megvolt az oka.

– Látod, Jancsikám – vett fel már az első három méter után Nagyi egy kődarabot a földről, s mutatta nekem – ez a kő nem való a szántóra. Ezt ide szépen betesszük. – s már rakta is a maga dobozába. – Aztán a föld végén kiöntjük az útra. – tette hozzá.

– És a nagyobb köveket? – kérdeztem, mert bizony a szántásban előfordultak igen sűrűn cserépdarabok, terméskövek.

– Azokat a barázda közepére tesszük. Azokat majd később, mikor feltöltjük a fészkeket, akkor hordjuk ki. Mert tudod, mi a különbség az okos, meg a buta paraszt között?

– Micsoda, Nagyi?

– Hát az, Jancsikám, hogy a buta paraszt a saját földjiről átdobja a követ a szomszédéba. Egyszerűbb az, mint derékon kihordani. Az okos paraszt meg kihordja, mert tudja, hogy a föld az él, az mozog. Bárki birtokában van a kő, az, ha ki nem hordják máshova is könnyen elkerülhet. S csorbítja a kapát, a kaszát, az ásót.

– Szóval ennek meg ez a rendje, ugye?

– Úgy – mondta ő, aztán megeredt a sorral. Nem kapkodva, hanem csak úgy öreges óvatossággal. Illetve, amit én annak véltem. Mert a magam becsületére (vagy inkább bolondságára) el kell mondanom, hogy hatalmas elszántsággal, igen nagy garral kezdtem neki az ültetésnek. Le is hagytam őt. Úgy tíz, tizenöt percig. Onnantól viszont a lendületem fogyni kezdett. Nagymamám meg a kezdeti tempót végig tartva, kisvártatva úgy lehagyott, hogy mikor én még csak fordultam a sorral, ő már a következő fordulat közepénél tartott. Mert ennek meg ez volt a rendje. A szívós kitartás.

***

A hajdanvolt ifjonti hév rég kihunyt bennem. S ha néha még elő is pislákol egy-egy kósza zsarátnoka, a két történet főszereplője, ez a két bölcs öreg, az én nagyanyám s nagyapám szavai sokszor ott dörömbölnek fülemben. Ez a rendje. Mert bármi káosz uralkodik is el a világon, s bárhogy is párhuzamba állíthatók ezek a kaotikus cselekedetek az őket szülő eszmerendszerekkel, a végén mindig legyőzi a gonosz szimmetriáját a jó, a béke, a rend aranymetszése.

Doó János