A mai reformációnak is a lélektől kell indulnia, nem a külsőségekben elvesznie, mondja Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője, aki több mint két évtizede van jelen az egyházi sajtóban.

– Hogyan érzi magát utolsó mohikánként? Jelenleg ön az egyetlen főállású romániai magyar református újságíró.

– Ilyen statisztikáról nincs tudomásom. Ám Csingacsguk jól érzi magát. Azon személyek közé tartozom, akik nagyon szeretik azt a munkát, amit végeznek. Hivatalos megbecsülésben vagy elismerésben nemigen volt részem az elmúlt két évtizedben, viszont azok a kedves szavak, amelyekben különböző kiszállások alkalmával részesülök, szinte mindent pótolnak. A mai modern technika pedig lehetővé teszi azt is, hogy egyesek drótpostán is kifejezzék véleményüket – legyen az pozitív vagy negatív kritika.

– Több mint húszéves egyházi sajtómúlttal a háta mögött miként látja a jelent: megszámláltattak a nyomtatott sajtó napjai, és immár egyértelműen az interneté nemcsak a jövő, de már a jelen is?

– Ha utazunk a buszon, várakozunk egy megállóban vagy az orvosnál, ha várjuk a gyereket az iskola előtt, azt látjuk, hogy szinte mindenki a telefonját bütyköli. Nemcsak a fiatalok, hanem a felnőttek is. Ilyen szempontból sajnos valóban mindent elnyom a világháló. Azt is kimutatták, hogy a társadalomban az ötven éven felüliek olvasnak nyomtatott sajtót, könyvet, a fiatalabbak már nem. Azaz a nyomtatványok lassan átkerülnek a papírról a számítógépre. A szomorú egyrészt az, hogy mindenki elvárja: a világhálón olvasott anyag ingyen legyen. Nem gondolnak arra, hogy azt a tartalmat is valakinek elő kell állítania, le kell írnia, vagyis dolgozik vele. Ha elmegyek és megnyiratkozom, ki kell fizetnem. Ugyanígy kellene történnie egyes internetes tartalmak olvasása alkalmával is. Bár tudom, hogy ez részben utópia. Másrészt az is szomorú, hogy ha végigmegyünk az utcán (netán a játszótér felé kanyarodunk), azt vesszük észre, hogy sokkal több embernek (gyermeknek) van szemüvege, mint ezelőtt 25-30 esztendővel. Éppen ezért remélem, hogy ez az öngyilkos tendencia valamikor megfordul, és az írott sajtónak ismét becsülete lesz.

– Egy szakmai fórumon több éve felvetődött egy közös Kárpát-medencei református újság létrehozása. Akkor mindenki a magáét védte. Mostanra hogyan látja, a sok kicsi és fogyatkozó helyett nem lenne jobb egy erős és közös református lapot készíteni?

– Az Üzenet, amelyet szerkesztek, óriási területet fed le: a mezőségi, a székelyföldi vagy a dél-erdélyi emberhez egyaránt akar szólni. És nem mindig tud, hiszen a gondok, problémák vagy a hagyományok minden tájegységen másak. A terjesztés is rendkívül nehézkes. A lap néha nem jut el időben a megrendelőhöz. Ha ezt most a Kárpát-medencére vetítjük, akkor rájöhetünk arra, milyen létjogosultsága lenne egy úgynevezett közös lapnak.

– A mai modern, sokszor alig követhető, zaklatott világban biztos pontnak látszik az Üzenet. Milyen elképzelések, célok vezetik a szerkesztő munkáját?

– Rendkívül örvendek, hogy a lap példányszáma nem csökkent olyan drasztikus mértékben, mint a világi újságoké (és itt most nem a bulvárújságokra gondolok, hiszen a pletykákra, a gyilkosságokra vagy meztelen nőkre mindig nagyobb igény van, mint a komoly tartalmakra). Ennek az is lehet a magyarázata, hogy a lapot inkább vidéken és idősebb korosztály olvassa, több helyen szórványban, ahol kevés „magyar szóhoz” jut az ember. Ugyanakkor bármilyen nehézkes is, a lelkipásztori hivatalokon keresztül – még ha későn is, de – mégis eljut a lap. Az utóbbi években igyekeztem olyan jellegű írásokat is közölni, amelyek nemcsak szorosan a vallásról, Istenről vagy egyházról szólnak. Lehet sportról, hegymászásról, koncertről is írni úgy, hogy közben megjelenjék az emberek cselekedeteiben, gondolataiban a Mindenható. Talán ilyen jellegű anyagokkal meg lehet célozni más réteget is.

– Akik követik a munkásságát, tudják, hogy a sportújságírás nagy szerelmese. Sok eseményen megfordult, sok sportolót megszólaltatott az évek során. Az Üzenet mellett egy erdélyi világi hetilap munkatársa is. Ez milyen pluszt és terhet jelent önnek szakmailag?

– Elsősorban a sport nagy szerelmese vagyok. Ha lehetőségem van, mindenhol fociznék, rengeteg sportközvetítést nézek, drukkolok a magyar sportolóknak, de a romániai bajnokságokat is figyelemmel kísérem. Valószínűleg ezért is kerültem közel a sportújságíráshoz. Az, hogy más lapnak is írok, rendkívül sokat jelent számomra. Több kollégával kerülök kapcsolatba, több személlyel cserélek véleményt, a szakmát más szempontból is jobban megismerem (más műfajok, más megközelítés), mindez pedig szerintem pozitívan hat az egyházban végzett szerkesztői munkámra is.

– Mi a véleménye a mögöttünk hagyott jubileumi esztendőről? Ilyennek várta?

– Igen. Tudtam, hogy számos rendezvény lesz: templomokat újítanak fel, előadásokat és megemlékezéseket tartanak, kopjafákat lepleznek le. Ám mindez nem reformáció. Legalábbis nem folyamatos megújulás – ahogy szoktunk fogalmazni. A mai reformációnak is a lélektől kell indulnia, nem a külsőségekben elvesznie. Viszont azt tapasztaltam, hogy az ember többnyire csak akkor imádkozik Istenhez, amikor nehézségekkel szembesül. Úgy látszik, a mai globalizálódó, egyházellenes, pénzhajhász világban a Kárpát-medencei reformátusság (magyarság) még nem érzi magát olyan veszélyben, hogy az Úrhoz forduljon.

Fábián Tibor