Nekem valamit mammogott, amikor utolértem, egyáltalán nem lopakodott jártában, otthon érezte magát túl is, innen is a határon. Tartotta az iramot, de nem sietett a vénség. Na lám, mire megyen még odébb? Istenem, egyenest neki Ukrajnának! Nyomában tudtam járni, noha már nem tartozom a nagy hegy-völgymászók közé.

És átjutottunk. Az lepett meg kissé, hogy Nagyszőlősön találtam magam, Kárpátalján, Ukrajnában. Nagyszőlős most odatartozik. Gondoltam, esetleg fölmehet Munkács váráig, de nem. Pozsonyban fürdött, Nagyszőlőstől vissza Magyarország felé. Most az Európai Unióhoz tartozik.

Nem tagadom, néhol roskadásig fáradtam, különösen, amikor rálelt Aggteleken a barlangra. Mintha egy nyaralóba jutott volna végre. Ült lompos farán, nézett körül. Aztán rendre-szerre megsimogatta a bokrokat. Hát ilyen lírai műveletet medvétől! Én azzal magyaráztam, hogy gondja van az idei bogyótermésre, málnára, miegymás. Mert ha egy költő megsimogatja a boldogan ragyogó akáclombot, azt mondják, félkegyelmű. De egy medvétől ugyanez természetes. A hársfa reánk zuhogó lombja teát idéz.

Ereszkedem a slampos, céltudatosnak tűnő medve nyomában. Több helyen megtörtént, hogy az emberek, ha félve is, de nézték távolabbról a hatalmas barna állatot. Mit keres itt? Rég nincs erre medve. Viszonylag könnyen jutottam túl a Bükk-hegységen a nyomában. Ennem itt is, ott is adtak, de ez a vénség nagy örömömre kerülte a nagy nyilvánosságot. Tisztára úgy viselkedik, mint egy idegenvezető szakember. Élelmet tudtam szerezni magamnak. Mezőkövesden akadtam fenn, mert akár Egerben, ott is gyümölcsöt, a patakban halat keresett. És Szerencs. Azt hittem, kevés okkal, hogy az édesszájú nem hagyja ki a csokoládé- meg édességgyárat. Féltettem és féltem, de elkerülte. És ki a lapályra, dombok közé! Kunhegyesen kellett cipőt cserélnem. Járatlan utakon szétment a tornacipőm. Kis üzletbe óvakodtam, vastag zoknit, kemény cipőt szereztem, pompás.

És elhagyta a patakot, ahol leheveredett, s ahol hagytam. Ott aludt. Meg se közelítette a városkát. A keleti ereszkedőn utolértem volna, de engedtem elől haladni. Az okostelefon naponta jelezte, hol jár a medve. Én csak azt nem értettem, miért megy ki az Alföldre. Mezőtúron hagytuk el a Tisza vidékét, háltunk. Háltam egykori tanya szerszámos kuckójában, s a medve megint elhagyott, azaz én maradtam le, akár a cipő miatt. Ötödik nap, Mártély közelében már féltem, ugyanis mintha várták volna a lompos medvenagyanyót… Volt valami a levegőben. Ő egy dombtetőn. Hörögve nézett körül.

– Csak nem akar átmenni kied a déli határon? Sok lenne, sok, még akkor is, ha van mit ennie, innia.

Kutyavásárt láthatunk néha, de medvemaratont, medverajtot nem nagyon. Makón vagyunk. S ő át a határon, egyenesen Nagyszentmiklós felé! Az a város most Romániához tartozik. Nagyszentmiklós határában adott hatalmas hangot, mióta elhagytuk Nagyszőlőst. A határon úgy jöttünk vissza Magyarországra, hogy a légy se ártott nekünk. Akkor döntöttem úgy, hogy tovább csak rádión kísérem, világhálón. Gyulán már tudtam, északra jön, ő jön utánam. Biharkeresztesen jött az értesítés Budapestről, hogy észak felé megyen, akár a hajnalcsillag lefelé.

Kaptam egy helikoptert az egészségügytől, megközelítettük. Mozdulatlanul állt a Sebes-Kőrösben négy lábon, nézett le délre. És fel északra aztán. Nagyvárad, most Romániához tartozik a győztesek döntése révén.

És akkor jutott eszembe a világhírű magyar zeneszerző, Bartók Béla (1881–1945) temetése, a pap beszéde.

– Nagykörösön született, most Romániához tartozik. Nagyszőlősre került iskolába, most Ukrajnához tartozik, Nagyváradra került, most Romániához tartozik, aztán Pozsonyba, most Szlovákiához tartozik…

Nagy út, s a medvével ezt járjuk végig. Ő akarja.

Czegő Zoltán / Székely Hírmondó

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé.