Bocsállatot kérek, lássuk a medvét!

Nézem az interneten a bukaresti medveveszély-elhárító kiruccanást, hallgatom a miniszter asszony, tüntetők számára elvben megnyugtató nyilatkozatát. Lehet csőre tölteni a puskát, engedélyezzük a problémás egyedek kilövését! – hangzik.

Persze, jó román szokás szerint egyszer le kell zavarni a kerekasztal megbeszélések, egyeztetések, bizottságosságok hosszú sorát. Szigorúan a medvekérdésben „érintettekkel”, úgy, mint tudományos akadémia munkatársai, a mezőgazdasági minisztérium és mindenféle más sóhivatal tintanyalói, na meg az elmaradhatatlan fotel-állatvédők. Ezek közé, ha véletlenül bekerül valaki, aki nemcsak látott medvét egyszer az állatkertben, hanem tényleg ismeri a helyzetet kívülről belülről, azt vagy lehurrogják a botcsinálta, képernyősimogatós „medveszakértők”, vagy visítva menekül a sok amatőr közül.

Otthon pedig magára zárja az ajtót és gondolkodik, vajon el merje-e mondani bárkinek, hogy a hozzáértés csírája nélkül, miféle szerzetek hozzák a fontos döntéseket odabent.

Szóval, miniszteri számítás szerint kell vagy másfél hónap a kerekasztalos-bizottságos játékhoz, mire az első medvére leadott lövedék elhagyhatja a csövet. Jobb később, mint soha! – sóhajtottak a károsultak és hazajöttek. A helyzet több mint groteszk, nagyon lehangoló.

Be kellett félezer ember vonuljon a fővárosba, hogy valamiféle miniszteri részmegoldást kierőszakoljon egy mindennapos, emberi életet is veszélyeztető problémára, ami napok óta ömlik minden hírcsatornán. Nem beszélve a számtalan polgármesteri átiratról, amiben a helyzet azonnali megoldását sürgetik az elöljárók.

Bruno, avagy az egy és a tízezer

Álljon ezzel szemben egy tíz éves németországi (ahonnan főként védetnék velünk a medvét) történet. Átkolbászolt Olaszországból egy állat, így a jó bajoroknak 170 medvementes év után lett egy egész darab mackójuk.

Mire elkezdtek volna büszkék lenni rá, a migráns mackó megkóstolgatott párat a helyi gazdák haszonállataiból. Ez már annyira nem tetszett a bajoroknak, így nemes egyszerűséggel kilőtték mind az egyszem medvéjüket.

Valamelyest felmentésükre szóljon, hogy előtte Finnországból hozattak medvekereső kutyákat és mindent megtettek annak érdekében, hogy Bruno élve kerüljön fogságba. Sokat azonban nem totojáztak, amint nem sikerült befogni a medvét élve – azonnal kiadott különleges környezetvédelmi miniszteri engedély birtokában –, lepuffantották.

Nos, nálunk a gond ennek 3000-10000-szerese (ennyire becslik a romániai medveállományt), mégis kellett a több száz széttépett háziállat, hektárokon tönkretett mezőgazdasági kultúrák, városban-faluban megriogatott ezernyi lakos, és néhány kórházba rágott-karmolt ember mellett ötszázfős tüntetés is a fővárosban, direkte az ablaka alatt, hogy végre megmozduljon az a miniszteri fülbot. Nagyjából ennyire vagyunk a civilizált Európától.

Mint jó politikus, aki ígérni sohasem beteg, a miniszter asszony egyetértően bólogatott, hogy meg lesz oldva a gond, mert az emberélet a fontos. Persze, hiszen a medve nem tud pecsételni. Jó esetben, úgy másfél hónap múlva. Addig még egyen kicsit titeket a medve!

Zöld öngól

A legnagyobb probléma, hogy lényegében pár medvére célzottan leadott lövéstől még semmi sem változik. A medvekérdés évek óta árnyalt, sokrétű gond. Amikor nagy csinnadrattával, győzelemként hirdették a több tízezer aláírást összegyűjtő, erősen sötétzöld állatvédők, hogy hurrá, sikerült véget vetni a mészárlásnak, megakadályoztuk a trófeavadászatot, a kilövési kvóták kiadását, akkor a realitás talaján mozgó szakemberek felszisszentek.

Mindenki tudta, hogy, baj lesz, könnyen a medvék húzzák majd a rövidebbet, hiszen ez azt jelenti, a vadásztársaságok elesnek egyik fő bevételüktől, amiből a fővadász háza és csudadzsippje mellett azért legtöbbször vadetetésre is futotta.

Persze, tudott, a vadászok sem angyalok, ők is erősítettek a gondon. Nem selejteztek, hanem a medvepopuláció számának fő szabályzóit, az öreg kanmedvéket lövöldözték lefelé a trófeákért, évek óta egyféle kontraszelekciót folytatva. Sötétzöld nyomásra a trófeavadászat ugyan megszűnt, de vadászrészről sem érdek, sem pénz nem maradt a medvepopuláció táplálására. Ingyen, hobbiból legfeljebb aranyhörcsögöt etet az ember, nem több ezer medvét.

Felszámoltatva azt a vékony és igazából résmentesen soha nem záró sorompót emberek és vadak között, amit az erdei etetés jelentett, a medvék élelmezését ilyenformán tulajdonképpen az állatvédők rálőcsölték a gazdákra. A mackó pedig már csak olyan, hogy nem lakik jól petícióval és aláírásokkal, sem hivatalos papírra vetett szigorú betűkkel.

Termőföldek megdézsmálásával, háziállatok húsával vigasztalták magukat az éhes medvék, mindezt ott, ahol a vadkárokat megtéríteni hivatott jogszabály születése percétől használhatatlan. Egyre többen, egyre bátrabban kezdtek bejárni a lakott területekre, gátlástalanul dézsmálva mindent, amihez hozzáfértek. Talán amikor minden médiából széttépett állatok teteme, feldúlt termőföldek, és végül kórházi ágyon fekvő, megtépázott emberek képei köszöntek vissza, akkor szembesültek azzal a fotelállatvédők, hogy a tiltás öngól.

A medveellenes közhangulat egyre fokozódott, egyértelmű volt, ennek előbb-utóbb bizony puska lesz a vége.

Lőporos dilemma

Elfogadom igaznak az állatvédői (hiszen magam is az volnék) érvet, hogy hosszú távon csak a puska nem a használható megoldás. Tény, ahol csak golyóval kezelték a medvegondot, onnan előbb-utóbb kiveszett a nagyvad.

Kezdetben csak a falvakba bejárókat lőtték ki, aztán a mezőgazdasági területeken garázdálkodókat, majd a fakitermelőkre-kirándulókra veszélyt jelentőket. Végül pedig mindet, csak a címerekben maradt meg a medve. Ezt pedig nem akarja a székely ember, még az sem, akinek egy-két tehenét lecsapta a mackó.

Tudja, a havas csak medvével, szarvasbikával, vaddisznóval az igazi. Ezt érti-érzi a székely, csak azt nem, hogy miután szépen lekopasztották feje feletti hegyekről az erdőt az urak, miért az ő vékony egzisztenciájára varrnák rá a medvéket. Még azt is! Mert például gatterzúgáson meggazdagodott emberről még nem hallottam, aki csak úgy, hálából a jólétéért, kompenzálni, amit elvett, bár egy zsák törökbúzát kivitt volna az erdőbe.

Sajnos petíciós állatvédőről is kevésről, aki nem csak szövegel, hanem tesz is valamit. Summázva, elfogadom, hogy csak a puska hosszú távon nem megoldás, de a petíció, tiltó betű sem az. A föld tulajdonosával, a tájban élő, ott dolgozó emberrel szemben nehéz bármit megvédeni csak papírra vetett szigorú szavakkal, még akkor sem, ha azt jogszabálynak hívják. Főként nem egy annyira „törvénytisztelő” országban, mint Románia.

Amennyiben ilyen a mértékben nő a vadkárok száma, és tömegesen kell Bukarestig menni egy égető, mindenki számára nyilvánvaló gond, életveszélyt rejtő helyzet tűzoltó jellegű részmegoldásáért, akkor a paraszt körülbelül annyira fogja szeretni a medvéket, mint a fülüket becsukó politikusokat. Utóbbiakkal szemben azonban a medvéknek sajnos van egy nagy hátrányuk: politikus ritkán iszik fagyállót… Aki pedig ezt akarja az nem állatvédő, csak dumagép, plüssmaci simogató fotelhuszár.

Bocsállatot kérek, de pont ez jelentheti a nagyobb veszélyt a medvére, mint fajra. Pedig a hatékony természet- és állatvédelemnek a biodiverzitás fenntartása, a veszélyeztetett fajok megóvása, élőhelyek konzerválása lenne a célja, nem egy-egy törött lábú, rút kiskacsa, ugyuli-bugyli, jajdecuki lény megmentése gonosz vadászok karmaiból.

Hompoth Loránd