Áprily Lajos költő, műfordító, 1887. november 14-én született Brassóban
Fotó: Schichmann Béla / MTI
Mondhatni, az irodalmi életbe későn lépett be: első verseskötete, a Falusi elégia harmincnégy éves korában, 1921-ben jelent meg. A ma 130 éve született Áprily Lajos addig német–magyar szakos középiskolai tanárként dolgozott, előbb Nagyenyeden, aztán Kolozsváron. Tizenhét év nagy idő: ennyit töltött a fiatalok között, a tanítás során is edződve, készülve a költői pályára. A később az erdélyi táj csodáiról verselő szerző természet iránti fogékonysága is többek közt innen eredeztethető: tanítványaival nemritkán indult túrázni a közeli hegyekbe.
A húszas évek elején már Dijonban találjuk őt, ahol francianyelv-tanári diplomát kapott. Már ismert költő volt az évtized közepén, amikor az Ellenzék című kolozsvári folyóirat szerkesztésében vett részt, hogy nem sokra rá végleg Budapestet válassza. Közben rövid ideig szerkesztette a Helikont, ahogy a Protestáns Szemlét is. A nyugatosoktól éppúgy merített, mint valamiféle erdélyi természetközeliségből, protestáns idealizmusból, ezek összessége pedig szépen megformálta versei egyedi, utánozhatatlan hangvételét.
A tanári pályával azért nem hagyott fel, születési nevét, a Jékelyt pedig a harmincas éveiben változtatta Áprilyra. Fia, Jékely Zoltán már az eredeti családnevet használta, de Áprily dédunokáit is ismerhetjük: Péterfy Gergely íróként, Bori színész- és énekesnőként vált ismertté.
Velük szemben ugyanakkor Áprily elfordult a közélettől: elszigetelt, besorolhatatlan szerző maradt, aki lírai tájképeiben tökéletesen adott vissza hangulatokat, érzéseket. Költészete tekintetében ugyanezt a menekülésvágyat érezhettük. „A magyar líra pillanatnyi bomlásától ő szigetre szállt és szigetre mentett magvaiból gyönyörű flóra sarjadt” – ahogy még Németh László megfogalmazta vele kapcsolatban 1927-ben. Világát éppúgy igyekezett menteni, ahogy elszökött a világháborúk borzalmai elől is saját külön univerzumába. A hegyek közé éppoly szívesen szökött (A tetőn), mint a múltba vagy bármi olyan helyre, ahol a jelenvaló szörnyűségei nem érhetik el.
Az elégikusság az 1926-os Esti párbeszédben már sötétebb hangvétel váltotta, hogy az 1934-es Az aranymosó balladájában vagy az 1939-es A láthatatlan írásban konkrétabbá, nyíltabbá váljon világlátásának feketesége. Ugyanakkor a sokat tapasztaltak szelíd derűje is felbukkant műveiben, így még rétegzettebbnek, összetettebbnek mutatva felismeréseit.
Közben folyamatosan fordított is: egy időben inkább ezen a téren volt lehetősége megmutatkozni. A nevéhez kötődik Puskin Anyeginjének magyarítása, vagy épp a Peer Gynt és a Wallenstein remekbe szabott fordításai. Majd 1957-ben jött az Ábel füstje című gyűjteményes könyv, amit szinte egyöntetű kritikai elragadtatás fogadott. Lírájának felfejtése azóta is megannyi új szempontot és gondolatot mutathat meg számunkra.
Lakner Dávid / Magyar Nemzet