A következő a helyzet: több parlamenti párt vezetője, valamint a parlament vezérei elmentek egy másik ország fővárosába, ahol azt kérték, mondjon le államiságáról, és az ő vezetésükkel egyesüljön Romániával. Akár tetszik, akár nem, ez történt Kisjenőben (Chișinău).
Vegyük a dolgokat sorra: sok román politikus az újraegyesülést kérte. Miféle újraegyesülést? A Pruton túli Moldova csak 1918 és 1940 között tartozott Romániához; amúgy Moldva volt, amely mint a Ștefan cel Mare-é maradt fenn a történelemben, amikor Románia még sejtésként sem létezett, majd a keleti, Prut és Dnyeszter közötti rész 1812-ben Oroszország része lett (így kapta a Besszarábia nevet is). Aztán következett az első világháború, Oroszország a vesztes oldalon végzett, Besszarábia pedig Románia, egy fiatal állam részévé vált, amelynek függetlenségét 1878-ban ismerték el. Az oroszok/szovjetek néhány évtized múlva, 1940-ben újra elfoglalták Besszarábiát, Moldova Köztársaság 1991 augusztusában kikiáltotta függetlenségét, és nagyjából ez volt az egész. Csúnyán és pörgősen elmondva. De a román politikus logikája szerint bárki, aki valaha birtokolt egy olyan területet, amely jelenleg Románia részét képezi, kérheti az (újra)egyesülést – nekem csak egyetlen kérdésem lenne hozzá: ha Budapesten összeült volna a Parlament, és hasonló kérésekkel állt volna elő, vajon mekkora lett volna a bukarestiek szája?
Vagy Szófiában Dobrudzsára, Bulgaria tertiára vonatkozó kérésekkel? Mert még a románok is a XIV. századi Dobrotics bolgár despota után kapott nevét használják. Vagy nesze, itt egy másik: a mai Törökország vezetőinek is tüntetést kellett volna szervezniük Bukarestben, hogy Vlachia/Iflak-eli évszázadokon keresztül az Oszmán Birodalom része volt? Szóval, játsszunk még történelmesdit? Nem lett volna elég egy ünnepi ülés Románia Parlamentjében, amikor is rögzítették volna Moldova különleges partneri státusát az Európai Unió felé vezető útján? Ránk jött volna a csuklás, ha méltóságossá tettük volna ezt a centenáriumot? Boldogtalanok lettünk volna, ha elismételjük – saját magunk részére – az unió értékeit?
Másodsorban: elmentél Kisjenőbe, aztán összeültél a bukaresti parlamentben, és mindezt miért? Végső soron az egyetlen normális beszédet a Mentsétek meg Romániát Szövetség vezetője, Dan Barna mondta, aki Románia és Moldova közös törekvéséről beszélt, arról, hogy az Európai Unióban újra találjanak egymásra. A többi? Semmit sem értenek a globalizációból – kiviselték magukat, hátha a tömegek megfeledkeznek egy kicsit arról, hogy autópályákat ígértek, oszt’ nincsenek, iskolákat ígértek, oszt’ nincsenek, hogy a románok éppen a fenséges haza kórházaiban hullanak el tömegesen. A gyűlésre összejött több ezer moldovainak nem mondták meg, hogy 90-ben egyetlen lej küladósság nélkül indultunk, most pedig külföldi hitelekből fizetjük a nyugdíjakat. Azt sem, hogy a legnagyobb export megrendelése közepette zártuk be a brassói traktorgyárat. Azt sem, hogy ez a fennen lobogó farkú román állam éveken keresztül gúnyt űzött minden romániai vállalkozásból: „Tartsak újabb ellenőrzést, vagy egyszerűen csak szabjak ki rád egy ötmilliós bírságot?” – ezt mondták a felügyelők, amikor bekopogtak a boltod ajtaján. Azt sem, hogy az oktatási tárca élén megfordult miniszterek többségének akkora szókincse sincs, mint egy tizenegyedikes kölyöknek (...)
Hé, ti tényleg ennyire hülyék vagytok? Tényleg azt hiszitek, hogy a moldovaiak fán élnek, és nem hallanak az itteni disznóságokról? Belináról, a Tel Drumról, Brazíliáról? A plázacicákról, nagybácsikról, az egyenesen a kanapékról alkalmazott szeretőkről?
De a lépés szisztematizált nevetségességén túlmenően az ügy mögött még van valami. Romániának ahhoz, hogy bekerüljön az Európai Unióba és a NATO-ba, békében kellett lennie az összes szomszédjával, ami azt is jelenti, hogy a felek lemondanak minden területi követelésükről. (...)
Hosszú távon sokba fog kerülni nekünk ez a populizmus, és a történelem talán majd rábírja az erdélyieket, hogy feltegyék a kérdést, nem lettek volna-e jobb helyzetben Bukarest nélkül, a moldvaiakat pedig arra, hogy Bukarest nélkül is ők lennének ma az unió legkevésbé fejlett része. A bánságiakat, a bukovinaiakat és az összes többieket is, akik véresre harapták a nyelvüket, és mégis igent mondtak. Mit fogsz nekik válaszolni, politikus elvtárs? (...)
Zárójel: igen, egyes – tisztaságból vagy tudatlanságból fakadóan naiv – emberek szerint „nem hagyhatjuk újra magára Besszarábiát”. Egyesek őszintén érzik, mások hiszik, hogy Antonescu hős volt, és a Facebookon gyaláznak, ha rámutatsz, hogy mennyi megaláztatást kellett eltűrniük az ő idejében a moldvaiaknak. Aztán ott vannak még a Románia korszerűsítéséért aggódó szószátyárok, akik azt remélik, hogy valamelyik párt felteszi majd őket a listájára, és többé nem kell dolgozniuk. De mindannyiuknak fel kellene fogniuk egy dolgot: ha segíteni akarsz a másik Moldován, akkor előbb meg kell győznöd, hogy minden nehézség ellenére az Európai Unió az egyetlen út a civilizáció és demokrácia felé. Igen, bürokrácia van, meg mindenféle feltételek, de még mindig jobb azon belül, mint azon kívül. Aztán: meg kell mutatnod nekik, hogy hol hibáztál, miért nem voltál képes te, román politikus a saját országodat fejleszteni – de őszintén és kijavítva a kijavítandókat... Nézd, azt is elmagyarázhatnád nekik, hogy miért utasítod el az innenső moldvaiak, román és európai állampolgárok kérését, hogy legyen autópályájuk Nyugat felé. Mint ahogy erdélyiek, bukovinaiak, bánságiak kéréseit is. Azt is elmondhatod nekik, hogy egy penészes falú cellában ülő rabnak napi nyolc euró kártérítést akarsz adni, míg a bogarakkal teli kórházakban fekvő, egészségbiztosítást fizető polgártól óránként két lejt kérsz, ha tévét akar nézni a kórteremben.
Sok mindent el lehetne még mondani – de senki sem beszél, inkább cirkuszt csinál, mert a „hazafias” toporzékolás bejön a népnek. De nem, ez nem Románia – vagy ha mégis, akkor nemcsak a Besszarábiával való egyesülést, de saját nevet és saját térképet sem érdemel. Sereghajtók lettünk, a szégyenteljes vörös lámpa, olyan ország, ahonnan elmenni szoktak, személyes szerencsétlenség lettünk, holmi iskolából kibukottak papucsa alatt taníttatjuk a gyermekeinket, némán és lehajtott fejjel – ránézel Romániára, és hihetetlennek tűnik, hogy három évtizeddel ezelőtt itt emberek haltak meg a szabadságért. (Glasul Hunedoarei/Főtér)