Warning: mysql_fetch_array(): supplied argument is not a valid MySQL result resource in /home/erdelyma/erdely.ma/functions_uj.php on line 58
október 26. vasárnap | napja |

A Moldvai Magyarság archívuma :

 


Az elõzõ szám tartalmából :

[ 2006 DECEMBER ]
[ 2006-12-31 ]

A magyar ének ünnepe Pusztinán
Aktuális
Riport
Klézsei hírhalom
Actualitatea
Lapszemle-Revista Presei
Moldvaiak Székelyföldön
Moldvai emlékek
Csángó Cimbora
Vallomások


2007 január

[ 2007 JANUÁR ]
[ 2007-01-31 ]

Lakatos Demeter verse
Aktuális
Lapszemle-Revista presei
Életképek
Csángó cimbora
Vallomások



LAKATOS Demeter
Elvirának

El jött már az üdű lyánka
Ezentúl
Minden szívedbül tanulny
Magyarul.
Meg próbáltad kys korodba
Németül,
Fejedet törted eliget
Románul.

Most a rígi kívánságad
Teljesül:
Tanuld ősapáink nelvit
Magyarul,
Azt a drága és szíp nelvet
Tanulny,
Érte érdemes életben
Meg holny.

Ez a “Petőfinek” nelve
Leg szebb kyncs,
Meliknek egisz világand
Párja nincs.
A magyarnak büszkesíge
Magyar szó,
Tanuld ezt a nyelvet drágám
Nagyond jó.

Örvendek, első írásod
Tudd meg júl,
Szabúfalára el jöjjön
Magyarul.
Ez az egísz kívánságam
Elvirának,
Csúkalam és sok szerencsét
Kyvánok.
Tata
(OSzK Fond 402/435)


Elvirei

Sosit-a timpul, fata mea
Ca de-acum în colo
Din toată inima, ungureşte
Să înveţi.
Ajunge cât ai încercat
Nemţeşte,
Şi-ndeajuns ţi-ai trudit capul
Româneşte.

De-acum, o veche dorinţă
Ţi se împlineşte:
Învăţarea strămoşilor limbă
Ungureşte,
Acea scumpă şi frumoasă limbă
S-o înveţi,
Merită ca omul pentru ea
Să moară.

E a lui „Petőfi” limbă
Cea mai frumoasă zestre
Şi-n lumea largă
N-are pereche.
Ungurului mândrie-i
Graiul frumos,
Învăţarea limbii dragi,
E de mare folos.

Abia aştept, să ştii
Ca prima scrisoare,
Către Săbăoani
Ungureşte s-o scrii.
E tot ce-ţi doresc,
Elvira,
Săru’ mâinile,
Şi mult noroc
Vă doresc
Tata

Traducerea BODOR Zsolt şi Ion Nete
Hejgetés és urálás Pusztinán
December 30-án és 31-én betlehemezéstől, hejgetéstől és urálástól volt hangos Pusztina. A faluban ugyanis felvonultak a frumószai, pusztinai és csobotfalvi hagyományőrzők, akik népi szokásokkal búcsúztatták az óévet és köszöntötték az újat. Nyisztor Ilona szervező ezzel a rendezvénnyel próbálta pótolni az ezévben elmaradt magyar Pusztinai Napokat. Mint ismeretes, nyáron azért nem lehetett a Pusztinai Napokat megszervezni, mert a rendezvényt eddig támogató magyarországi alapítványok jóval a tervezett időpont után írták ki a pályázatokat. Most többek közt az Amerikában élő Mátyás Attila hathatós támogatásával sikerült egy kellemes hangulatú, vidám ünnepet varázsolni Pusztinára. A frumószai gyerekek Vasile tanár úr vezetésével egyaránt bemutatták a faluban élő magyarok, románok és romák népszokásait, a pusztinaiak uráltak és aprószentekeltek. A faluban nagy népszerűségnek örvendtek a Hargita megyéből érkezett csobotfalviak, akik számos portán játszották el Jézus születését.
Sántha Attila

Magyar szentmise a Szeret-Klézse Alapítványnál
December 28-án Gergely István (Tiszti), csíksomlyói plébános tartotta a hagyományos magyar szentmisét a klézsei Szeret-Klézse Alapítvány székházánál. A misén körülbelül 200 személy vett részt, inkább kicsik, de a felnőttek száma is érdembe vételi volt. A plébános a szeretetről és a türelemről beszélt a prédikációban, valamint arról, hogy az emberek végezzék azt a feladatat, amelyre megbízta őket Urunk a családban és a társadalomban.
Ezen a napon a gyerekek aprószentekeltek, ami azt jelenti, hogy a kicsik vesszővel aprószentekelésre mentek és megveregették vesszővel a barátaikat és a felnőtteket. A szövegük így hangzik:

„Apró szentek Szent Dávid
Üselyék egészségvel békeségvel
sok jó szerencsével az Új esztendőben.”
Duma András

Továbbra sincs magyar mise Pusztinán
Annak ellenére, hogy Vatikán támogatja a Pusztinán tartandó magyar misék megtartását (lásd erről szóló írásunkat a Moldvai Magyarság 2006/11-es számában), a pusztinai papok továbbra sem hajlandók magyarul misézni, csupán megengedik, hogy magyarul imádkozzanak a hívek a templomban. Nyisztor Tinka, a Vatikánban járt pusztinai küldöttség vezetője elmondta, hogy a papok próbálják lebeszélni a híveket arról, hogy kérjék a magyar misét, mi több, őt magát is megfenyegették azok, akik ellenzik a magyar misét. A kérvényező Szent István Egyesület tagjai viszont továbbra is kitartanak a magyar mise mellett, és folyamatosan tájékoztatják Jean-Claude Pérriset bukaresti pápai nunciust az őket érő atrocitásokról.
(sántha)

Karácsonyi ajándékcsomagok Máriafalván és Csíkfaluban

December 20-án két csángó faluban, Máriafalván (Lărguţa) és Csíkfaluban (Ciucani) karácsonyi ajándékok kerültek kiosztásra a pécsi Papp Lajos és barátai: Nagy Csaba, ifj. Papp Lajos, Wittner István, Vér Tibor, Juhász Mihály, Tuli István és a Koller család jóvoltából. Köszönjük Borsos Gézának és Bodó Ferinek, hogy segítettek az adományozóknak a csomagok összeállításában, szállításában és kiosztásában.
MCSMSZ
Lapszemle
Gyimesbükk ezeréves határának maradványai a Keleti-Kárpátok mélyén manapság nemzeti zarándokhelynek számítanak. Borzongva gondol vissza az anyaországra az utazó, milyen messze is került otthonától, és lám, lám, itt is élnek magyarok. Pedig ha tovább gurul még másfél száz kilométernyit keletre, a legkeletibb csángó településen, Magyarfaluban még ortodox templomot se lát. Románul évszázadokon keresztül Unguri-nak nevezték a települést, de nevét a hatvanas évek végén Arini-re változtatták. A katolikus vezetők az 1913-ban épített templom védőszentjét is „leváltották”: 1945 óta oltárképükön már nem Szent István magyar király látható, hanem Szent István vértanú. (...) Magyarfaluban például még az 1930-as felmérés is a 847 lakosból még 837 főt regisztrált magyarként.
Félfészernyi iskola. Másnap betérek az egyik kocsmába, ahol néhány középkorú férfi italozik, moldvai folkműsort hallgatva a tévéből. Az asztalnál magyarul, csángósan beszélgetnek. Egyikükkel sikerül pár szót váltanom, és amikor megkérdezem, hogy a barátait milyen nemzetiségűnek tartja, vállát rándítva csak annyit szól, „rományok, mint ín”. A magyar nyelven önmagát románnak valló csángó férfi a fenti magyarázat alapján a legkevésbé sem tekinthető árulónak, hiszen archaikus nyelvét annak hivatalos oktatása nélkül is több mint kétszáz éven át őrizte. A csángó nyelvre viszont inkább a kamaszkorban tanítják meg a szülők gyermekeiket. „Először tanuljon meg románul, hogy érvényesüljön” – hallhatjuk az ismerős érvet. Így sok családban a gyerekekkel románul, míg egymás közt magyar nyelven beszélnek. A magyar írásra csak az elmúlt három évben tanítanak olyan önkéntes tanárok Moldva-szerte, akik nagyrészt a Székelyföldről érkeztek. Magyarfaluban Kovács Melánia tanít immár másfél esztendeje. Lakhelye egy félbevágott fészer, amelyben egy kályha, egy ágy, asztal és könyvespolc van. A szűk hely ellenére barátságos, meleg hangulatú e hajlék.
(Szűcs Tamás: Ahol nem fáj Trianon. Erdélyi Riport (Nagyvárad), 2006. december 21. )

Péntek este a „George Apostu” kulturális központban, a Bákó megyei hét etnikai kisebbség képviselői tegnap este a román többséggel egyetemben Európai Uniós csatlakozási főpróbát tartottak (...). Akárcsak egy miniatűr Európai Unió, Bákó megye lakossága a román többség mellett, hét kisebbségből tevődik össze: örmény, csángó, zsidó, német, olasz, lengyel és cigány. Az estély a kulturális központ múzeumában kezdődött, ahol helyet kapott egy népviselet-, kerámia-, festmény- valamint egy könyvkiállítás. Ennek szellemében a hét kisebbség képviselői rövid szónoklatokat tartottak, többségük anyanyelvén kezdve a beszédet. Felszólaltak még, Varujan Vosganian, Aurel Veiner, Vasile Agop (a Romániai Örmények Egyesületének elnöke – bákói kirendeltség), Róka Szilvia (a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének az elnöke), Vigdar Hari (a bákói zsidó közösség elnöke), Cinca Gertrud (a Német Demokrata Fórum elnöke, Bákó), Silviu Niţă (a Romániai Olaszok Szövetsége Bákó megyei kirendeltségének elnöke), Tadeus Babias (a Lengyel Szövetség elnöke).(...)
(Laura HUIBAN: Csatlakozási főpróba. A különbözőségben egyesül kisebbségek estje. Deşteptarea (Bákó), 2006. december 18.)




Revista presei
În zilele de azi rămăşiţele graniţei de o mie de ani de la Ghimeş-Făget din adâncul Carpaţilor-Orientali constituie un loc de pelerinaj naţional. Îl trec fiorii pe călătorul care se gândeşte cât de departe a ajuns de la ţara mamă, şi iată că şi aici trăiesc maghiari. Dacă ar mai parcurge încă o sută cincizeci de kilometri, la Arini n-ar găsi nici biserică ortodoxă. În limba română localitatea se numea timp de secole Unguri, după ce la sfârşitul anilor ´60 i-a fost schimbat numele în Arini. Liderii catolici au schimbat chiar şi sfântul protector al bisericii construite în 1913; după 1945 pe icoana din altar se vede martirul Sfântul Ştefan, în locul regelui maghiar Sfântul Ştefan. (...) La Arini de exemplu, recensământul din 1930 a înregistrat 837 de capete ca fiind maghiari din cei 847 de locuitori ai satului.
Şcoală cât o colibă. A doua zi intru într-una dintre cârciumi, unde câţiva bărbaţi de vârstă medie beau, urmărind o emisiune folclorică la televiziune. La masă vorbesc ungureşte-ceangăieşte. Reuşesc să schimb câteva vorbe cu unul dintre ei, şi când îl întreb, de ce naţionalitate îi consideră pe colegii lui, dă din umeri şi răspunde doar atât „sunt români ca mine”. Nu se poate considera trădător bărbatul ceangău care în limba maghiară se autodefineşte a fi român, deoarece şi-a păstrat limba arhaică mai mult de două sute de ani, în condiţii când nu s-a putut învăţa în mod oficial. Părinţii îi învaţă pe copii ceangăieşte doar la adolescenţă. „Întâi să înveţe limba română, ca să se poate descurca” – sună argumentul cunoscut. Astfel în multe familii părinţii vorbesc cu copii româneşte, iar între ei în limba maghiară. Scrisul maghiar este învăţat doar de trei ani de profesori voluntari, care în mare majoritate au venit din ţinutul secuiesc. La Arini predă deja de un an şi jumătate KOVÁCS Melánia. Locuieşte într-un şopron tăiat în două, în care se află o sobă, un pat, o masă şi un raft cu cărţi. Împotriva spaţiului restrâns această odaie degajă o atmosferă caldă, prietenoasă.
(SZŰCS Tamás: Acolo unde Trianon nu doare. Erdélyi Riport (Oradea), 21 decembrie 2006.)

O Uniune Europeană în miniatură este şi judeţul Bacău, a cărui populaţie este formată, alături de majoritatea română, şi de cetăţeni aparţinând a şapte minorităţi: armeni, ceangăi, evrei, germani, italieni, polonezi, rromi. Seara minorităţilor a debutat în Muzeul de Artă al Centrului care a găzduit o expoziţie de costume, ceramică, pictură şi standuri de carte. În acest context, reprezentanţii celor şapte minorităţi din judeţ au ţinut scurte cuvântări, cei mai mulţi începându-şi discursul în limba maternă. Au luat cuvântul pe rând Varujan Vosganian, Aurel Veiner, Vasile Agop (preşedinte al Uniunii Armenilor din România - Filiala Bacău), Roca Silvia (preşedinte al Asociaţiei Maghiarilor Ceangăi din Moldova), Vigdar Hari (preşedinte al Comunităţii Evreilor din Bacău), Cinca Gertrud, (preşedinte, Forumul Democrat al Germanilor, Bacău), Silviu Nita (preşedinte Filiala Bacău a Asociaţiei Italienilor din România), Tadeus Babias (preşedinte, Uniunea Polonezilor)(...).
(Laura Huiban: Repetiţie la aderare. Seara minorităţilor unite în diversitate. Deşteptarea (Bacău), 18 decembrie 2006)

ISTÓK GYÖRGY
Európa jövünk! Tük maradjatok otthon!
Szombaton, augusztus ötödikén, reggeltől szépen sitett a nap. Gondoltam, kiterítem a hídra – oda, ahol jobban és egész nap veri a napfény – a frissen kicsépelt búzát asszani. Legyek biztos az asszúságával, nehogy betegyem a kádba, ott összemelegedjék és megdulhadjon.1 Mondom a fehérnépemnek mit akarok csinálni, de ő intett. Nem illik egy égyes2 napon dolgozni: ma szentelik a templomot Somoskába. Eljön Gergely Péter, a Iaşi-i püspök úr, Bukarestből Cornel Damian segédpüspök úr, együtt Jean Claude Perisset nuncius őexcellenciájával.
Nem sok üdő múlva a házam előtti uton folyni kezdett a népség Budáról, Somoska irányába és mind innaplóba öltözve. Igazat adtam a kendő hordozójának: nem állna szépen, hogy én siringjek,3 mozogjak künn, míg az emberek mennek a misére. Gondolkozom, menjek el én is, ne menjek? A hazulról misére menő asszony megmondja, hol vannak az ünneplő gunyák. Nezem magam, megjárna-e egy borotválkozás? Elhatározom: megjár.
Mig a gondolkodással és öltözéssel foglalkoztam, kifutottam az időből. Ugy jártam én is, mint Jobráné bába a híres Hábel Szilveszter vejével, akik Szászkútra mentek bócsura. Mikor odaértek jegyet vásárolni a vonatra, az elfogyott. A jegyárusító ajánlotta, vegyenek a Szászkutat követő állomásig. De ők tanakodni kezdtek egymás közt. Vesznek jegyet, de onnat mivel jönnek vissza Szászkutra. Mig eszikbe jött, hogy leszálhatnak ahol akarnak, addig a vonat elment.
Mivel megkéstem, fogtam a kurtább utat. Ki az előttem levő ulicán (utca) az ösvényeken, az előttem levő hegyet megmászva, a Pokolpatakból Somoska irányába menő utra. A híres utra, amely annyi sokba került. A polgármester urunk első nagy megvalósítása. Az európai pénzeket nem is lehet másképpen elkölteni. Csak bőséggel. Hosszu mese lenne elmondani a munkálatok történetét. Csak annyit, hogy került annyi kavics az utra, mint tésztára hintett cukor, amit az eső el is mosott.
Somoskába kiérve a templomhoz közeledni lehetett, de béférni nem, pedig az igen nagyra méretezett egy ekkora falucskának. A külföldi segélyek mellett, a szegény somoskaiak nyegték a nehezét az építés költségeinek. Mit mondhatnék a hangszóróból hallott miséről, ha nem láttam a szentelési szokásokat, csak annyit: hosszúra elnyúlt a rekkenő keserves melegbe. Megkönnyebbültem, mikor kezdtek kiáradni bennünnet az izzadt emberek. Megvártam, hogy nézzem meg az egyház előljáróit és községünk notábilisait, amint mentek a papilakra, egy hosszacskább ideig eltartó jól megöntözött ebédre. Aztán a tér elkezdett kiürülni.
Szokás szerint elmentem vendégségbe egy rokonhoz, és hogyha már ezt a napot a lelkiekre szántam, gondoltam elmaradok a szentelést követő művészi műsorra, öt órás kezdettel. A primár4 úr megszavaztatott tanácsadóival annyi összegecskét, amivel elhozhatta a bákói „Busuiocul” együttest a nép részére. Hadd hallják élőben országrészünk zenéjéből. A vendégségben nem vettük észre az üdő telését s biza lekéstük a műsort (nemcsak mi), de nem annyira, hogy helyet ne kapjunk lenn a templom alatti nagyhelységbe, amit más célokra is építettek. Az első sorban a falu notábilisai, szépen kipirosodva, és a vendéglátó gazda, a pap.
Javában ment a műsor, hallgattuk a többségben levő nemzet zenéjét, akikhez mind akarnak lapítgatni, minden oldalról, minden előljáró, mikor egy úr előlépett fényképezni a zenekart. Az ártatlan lépés vihart idézett elő az első sorban. A házigazda kézzel, lábbal integetett és hadonászott. „Martine! Martine! Daţi-l afară pe individ.” („Márton! Márton! Vessétek ki az alakot.” Márton, egyike a rendező-rendfentartóknak, behuzta fejét a vállai közé és nem mozdult. A pap hirtelen felszökött helyéről és egyenesen nekiesett az úrnak. Lökdösni kezdte, miközben mondta, nem lehet fényképezni. Az úr angolul kérdezte miért? „Papoczka” nem ismeri ezt a nyelvet. Kialakult a süketek párbeszéde. Közben Mátyás Ferenc, gyoszényi születésű „papoczka” segítségére sietett két megbízhatóbb rendfenntartó: Gyuri András, kinek gyermekei mind idegenországban dolgoznak és Benke Ráfáel, a Magyarhonban szolgáló két Serban pap sógora. Átvették a vétkest, és követték a pap utasításait: „Daţi-l afară! Să fotografieze pe ungurii lui”. („Dobjátok ki. Fényképezze a magyarjait.”) Mind ebben az üdőben, országunk nyelvét nem beszélő úr nyugottan kattintgatta aparátusát.5 Legutoljára Gyuri András került lencséje elé, amint mutogassa nagy kevélyen a mellére akasztott igazolványát, amelyen írta „Organizator” (szervező). Az eszesebb mindig lehadja magát, az úr kiment. A pót- és párhuzamos műsornak vége lett. A terem közönsége megosztott maradt.
Mátyás Ferenc úrból azért tört ki a düh, mert a falut sok idegen lepte el, hétfőtől kezdődtek el a Somoskai Napok, és ő falujába (nyájába) nem akart ilyen rendezvényeket. Azzal érvelt: egy templom szentelése nagy esemény, és a falu hívőinek szükségük van hosszu üdőre az esemény ájtatos megemésztésére. Ne zavarjátok a népet „somoskai napok”-féle rendezvénnyel. De van egy helyi törvény is, amit esztéta primárunk megszavaztatott tanácsadóival. A falu határain belül fényképezni, filmezni tilos, engedélye és jelenléte nélkül. Ő biztos nem tudja, hogy idegenben mindenki nem jutott megvásárolni a „România fascinantă”6-féle szociáldemokrata kiadványt. Én először azt gondoltam, hogy a pap azért féltékeny, mert a mesterjegyek még nincsenek eltakarva.
„Fényképezze magyarjait?!” Ezzel a mondásával ellentétbe került érsekével, aki „bölcsességébe” kijelentette „nem minden katolikus magyar”. El tudom képzelni, milyen nagy sikere lesz otthon a svéd úrnak, barátai előtt mutogatva a fényképeket, s mesélve „üselt7dolgairól”. Ezután egy szafariban részt vett barátja nem is meri megmutatni a páncélozott kocsi biztonságából csinált képeit, nem hogy kalandjairól mesélne.
De gondoljunk csak arra, ha mindenki hazaviszen egy ilyen kicsi hírecskét. Nem lehet filmezni, de semmi jel nem tiltja. Útlevelek, kamerák ellopása, valamelyik étterem nyúzó árai, a falvak szép gödrös útjai, a „hospes” szó összetévesztése a „hostes”-szel, míg a helyi televízió egyébről nem számol bé, csak állampolgáraink randalírozásairól. Kész, indul is a csendes, törvénytől félő állampolgár, reteszt tolni.

1 megdohosodjon
2 ünnep(nap)
3 forgolódjak
4 polgármester
5 műszerét
6 Romániát országimázsát propagáló reklámkampány
7 viselt
VORNICU CRISTINEL
Lujzi-Kalagor: magyar eredetűek vagyunk
2005 elején a Moldvai Magyarság pályázatot hirdetett a moldvai csángók félévszázados történetének feltárására. Az ekkor beérkezett anyagból a múlt számban közöltük a magyarfalusi Pogár Gabriella írását, most pedig a lujzikalagori Vornicu Cristinel írását közöljük. Vornicu Cristinel első díjat nyert a Moldvai Magyarság 2004-es pályázatán, és 2006. június 17-én diakónussá szentelték a gyulafehérvári (Alba-Iulia) székesegyházban.
Mivel úgy illik, hogy minden dolgozat elején bemutatkozzunk, szeretném emlékeztetni Önöket, akik kiadják, és akik olvassák a „Moldvai Magyarság” című újságot, hogy az én nevem Vornicu Cristinel, születtem Lujzi-Kalagorban, Bakó megyében, jelenleg egyetemista vagyok a gyulafehérvári teológián.
Ennek a dolgozatnak a megfogalmazásához, vagyis az adatok gyűjtéséhez, el kellett telnie egy bizonyos időnek, és a következőkben megpróbálok leírni valamit az 50-es évekből, ami különböző személyekkel folytatott beszélgetések során hangzott el az akkori magyar helyzetet illetően.
Kezdeném egy következtetés levonásával a lujzi-kalagori közösségről, amelynek erdélyi magyar eredete van. Ennek a dolgozatnak nem az a célja, hogy olyan dolgokról beszéljünk, amelyek sohasem léteztek, de kijelenthetem teljes meggyőződéssel, mint teológiai hallgató, hogy ebben a dolgozatban bemutatom a közösségünk helyzetét úgy, ahogy én észleltem, amióta megszülettem, úgy, ahogy hallottam a legöregebbektől. Az idősekkel folytatott beszélgetésekből a magyar lakosságra vonatkozóan csodálkoztam, hogyan maradt fenn orális szinten a lakosság által beszélt nyelv, eltorzultan, azoknak a szenvedéseknek a dacára, amiknek ki voltak téve azok, akik már nincsenek közöttünk. Szeretném, ha úgy gondolnának erre a dolgozatra, mintha önök élnék a gyerekkorukat, a legszebb éveket, ami önöknek volt.
MAGYARUL OTTHON, ROMÁNUL A TEMPLOMBAN
Miért beszélnek egyre kevesebben magyarul? Ennek a magyarázata:
1) könnyebb beszélni, gyakorolni egy nyelvet, amit az iskolában tanítanak, és amelynek a nyelvtanát is ismerik, mint egy olyan nyelvet, melyet csak hallásból ismernek és egy használhatatlan régi nyelvtana van.
2) a nyugatra való utazás szabadsága teljesen megváltoztatta a helyzetet. Ma nagyon sokan az elemi iskola befejezése után elhagyják az őshazát, remélve, hogy jobban fognak keresni. A hangsúly a pénzen van, és sajnos elfelejtődtek a morális értékek, melyeket a szülőktől kellett volna megtanulni, hogy majd a maguk során, ha szülők lesznek, legyen, amit átadjanak a gyerekeiknek. Ebből következik a nemtörődömség, ami az anyanyelvet illeti. Ez onnan is adódhat, hogy Lujzi-Kalagor olyan övezetben helyezkedik el, ahová könnyen el lehet jutni, a Brassó felé tartó országos út mentén található, Bákótól 7-8 kilométerre.
2001-től tartózkodom Erdélyben, s ez idő alatt megállapítottam, hogy nagyon sok magyar származású személy nincs jól informálva a moldvai csángók eredetét illetően. A következő kérdést tették fel nekem: a lujzi-kalagori lakosság magyar vagy román eredetű? Mosolyogtam a kérdéseken és megértettem a gondolkodási módot, amely Erdélyben létezik: a történelemből tudni, hogy nagyon sok románt vittek Erdélybe a magyarok közé, akik az évszázadok folyamán sokan elsajátították a magyar nyelvet, melyet nagyon jól beszélnek (ezért létezik az a felfogás, hogy a csángók román eredetűek lennének és az évszázadok során megtanulták a magyar nyelvet). Határozottan kijelentem, hogy ez a felfogás teljesen hibás, csak az a célja, hogy elrománosítsák a Moldva különböző övezeteiben letelepedett magyarokat. Elmondhatom, hogy ez volt az oka nagyon sok vitának, amikor a magyar öntudat még dominált mindazok lelkében, akik szerették volna, hogy a helységükben a mise ne idegen nyelven legyen celebrálva, hanem azon a nyelven, melyet beszéltek az utcán, azon a nyelven, amelyen megértették egymást, azon a nyelven, melyet beszéltek a családban, a MAGYAR.
Ám a sok év során, látva, hogy nincs semmi esélyük a magyar nyelv érvényesülésére, és nincs semmi értelme, hogy harcoljanak a szélmalmokkal, elfogadták a valóságot, de a gondolkodásmód, viselkedésmód ugyanaz maradt, és ezt a jogot nem vehették el tőlük semmilyen módon.
Egy kérdés jár az eszemben: ha a közösség román eredetű volt, miért volt az, hogy a pap (sokszor) azt fejezte ki, hogy nem lehetséges magyarul tartani a miséket, mert itt csak románok vannak, és aki magyarnak érzi magát, menjen Erdélybe vagy Magyarországra, ahol beszélik a nyelvet?
Felelet:
– mert csak a magyarok kérhették, hogy valami a nyelvükön folyjon
– mert létezett a félsz, „Moldva elmagyarosításától”.
MAGYAR ÉLET LUJZI-KALAGORBAN
Nálunk a Szent Mise valaha magyarul volt celebrálva. Feltételezem, hogy a magyar nyelv betiltása és a román nyelv bevezetése politikai parancs volt: a Nagy-Magyarország feldarabolása olyan befolyásos politikai személyek által lett megvalósítva, akik nagy veszélyt láttak benne. Így lehetséges magyarázatot kap a gyűlölet is. Amiatt, hogy csak a román nyelv a hivatalos nyelv az iskolákban, lassan-lassan ez az önérzet eltűnt, maradt csak a családban beszélt nyelv, generációról generációra átadva.
A beszélgetések során nagy volt a csodálkozásom, amikor hallottam, hogy (körülbelül) 1947-ben Lujzi Kalagorban, azon a helyen, ahol ma a papok azt hangoztatják, hogy románok vagyunk, létezett egy kétemeletes parókia, működött magyar iskola, de nem az egész falu lakosságának, csak azoknak, akik máshonnan jöttek és az anyanyelvükön – magyarul – szerettek volna tanulni. A jelenlegi templom mögött létezett egy kis fatemplom, amelyben magyarul folyt a mise, és az a hely, ahol ma gyümölcsöskert van, temető volt, ahol a mi magyar őseink vannak eltemetve.
Szem előtt tartva, hogy először az utcán tanultam a magyar nyelvet a gyerekekkel, akikkel együtt játszottam, magamban gyakran gondoltam erre a csángó nyelvre, melyet beszéltem, vajon hogy lehet leírni azokat a szavakat, amelyeket kiejtek. Ha nem csalódom, második vagy harmadik osztályos voltam, amikor otthon az udvarban egyedül lévén, azon kínlódtam gondolatban, hogy leírjam ezeket a szavakat, de nagy meglepetésemre megállapítottam, hogy é betű nem létezik, nem tudom leírni. Azon gondolkodtam, hogy-hogy nem létezik ez a betű a román nyelben, csak az e?
Mivel már kisgyerek koromban ministráltam és szerettem segíteni a papnak az oltárnál, november másodikán, halottak napján három napig jártam a temetőbe, ahol cédulákat írtam a megérkező személyek számára, akik imádkozni jöttek az elhunytakért (helyi szokás szerint, a halottak nevét cédulára írják le, a papnak szokták odaadni a sírmegáldás alatt). Nagyon sok cédulán a János név szerepelt, és nem a Ion, ugyanúgy egy másiknak a neve Marghita volt, a magyar Margitból. Volt egy idő, amikor a temetőben a kereszteknek bizonyos jellegzetességük volt: a mottók magyarul voltak írva, de mára sajnos ezek mind eltűntek. Még észrevehető a fakereszt építési stílusa, de a mottók már románul szólnak.
(a befejező rész következő lapszámunkban)

A levélírás elviselhetetlen könnyûségérõl
Kedves Erzsike néni!
Ma minden eldõl, ma minden meghatározható: ma mindent újra kezdünk. Nem elölrõl: újra! Tessék, mondd! – szólt az apa fiára. A gyermek felállt, leült. Felállt. Gyenge tekintetét az anyja egy neki szóló pillanattal megsimogatta. Ebben az esztendõben jó leszek, jobb leszek, mint eddig. Ebben az esztendõben csak akkor játszom dolgom végeztével, ha máshoz szükség reám nem lészen. Ebben az esztendõben nagyra növök – mondta a gyermek.
Azaz gondoltuk mi, gyermekek mindezt magunkban, újesztendõ hajnalán, miközben nagyanyánk ránk hagyott szentcsalád képét néztük a kék falon. Ha így élnek a szentek, mi sem tehetünk másként. A gyermek Jézus göndör haja látszott ki csupán a füsttõl megült üveg alól. Angyalnak hittük. Aranysárga, göndör hajunk lesz, ha jók leszünk – mondtuk egymást bátorítva, magunknak, magunkról a testvérek között. Abban a világban, abban az idõben, amikor az angyalok voltak a kortársaink. Aztán játszottuk azt a játékot is, amiben azt daloltuk: Isten ismeri a tegnapodat, add neki a mádat, és Õ neked adja holnapját.
Az évek aztán rárakodtak a falak színeire, egyre sötétebb ez a mennyország. Térhajlatain nem fér be a hósugár. A gerendalények fakó alakok, nem mosolyognak vissza. Nem ismerik már a tekintetemet. Mi történhetett? Semmi sem örök, semmi sem idõtlen? Igen. Nem ez, vagy az a mennyország, hanem a mindig lesz. Elõttünk jár. S e röpke idõt, az örökkévalóság zálogul kapott darabját komolyan kell vennünk. Ne hagyjuk múlni, hanem telni engedjük az idõt. A múlás, az elmúlás az elszegényesedés útja, a telítõdés a gazdagodásé. Olyan gazdagodás, mely másokat tesz többé, teljesebbé. A múló idõben a halál életünknek a vége, a telõ idõben a halál a múlandóság vége, az örök kezdete. Valljuk vagy hisszük, van vagy nincs, egyet kísérlünk, veszünk számba minden cselekvésünkkel: korlátaink feszegetését.
Miért jó írni ezeket a leveleket? Mert általuk megtapasztalhatja azt az ember, hogy rút a hangos és a leírt bánat. Hogy a kimondott keserû, elrettentõ. Hogy az, amirõl ír, a saját írása, korábbi énje szembeszállhat vele. S hogy olyan harctere ez a létnek, amely egy percre sem hagyja feledni, az örök változó szabályait. Miért nehéz ezeket a leveleket megírni? Mert nem bírják el a szavak a létmorzsák súlyát, s mert a mondatok logikájának burkát kiégetik a peremvalóság szikrái. Mert az emlékképeket történetekké kell konvertálni, mert az idõ minden csöppjét ki kell hullatni belõlük. Megsérülnek az alakok, eltorzulnak az érzések, felnõnek s elfelednek játszani az éjjeli képzetek. Mert távolodnak és közelednek, mert nem az enyémek már a meg-megszálló történetek. Mert elém állnak, mint a túlvilág tükrei, s vallatnak, hallani akarnak. A csöndemet is fölélik, tudni akarják. Mások hallgatását rajtam verik ki. Korok dadognak soraik közt, s magam is félek e hangoktól. Mégis, van bennük valami ünnepi. S ennek az ünneplésnek ministránsai azok a pillanatok, melyek kiutat adtak e gyermekhangú beszédnek.
A homokórák korában élõ középkori emberek alázatosabbak voltak, hisz minden pillanatban látták az alápergõ homokszemeket. Óráink mutatói körbe járnak, s tán be is csapnak minket. Úgy tûntetik fel az idõt, mintha mindig újra kezdõdne, és sohasem lenne vége. Akár megnyílnak elõttünk ez évnek kapui, akár bezárulnak, akár elmegyünk mellettük, az ajtóban már álló újabb újév érkezésének, ne feledjük az ágyát megvetni.
Az újév éjjelén átlépünk az elmúlás szomorúságán, és ránk ragyog az újrakezdés mosolya. S bár mar a világ minden kételye, látszat hazugság árán is, újévkor egy varázsszót kötelességünk kimondani: a remény szavát! S e álmodásban a legszebb az, hogy nem tudjuk mire vélni… remény... Van még, aki ezt az igét megéli? Van még, aki sose üt vissza? Mert „milyen jó lenne nem ütni vissza / Mikor nagyokat ütnek rajtunk, / Milyen jó lenne nem ütni vissza / Se kézzel, se szóval, / Világítni a napvilággal, / Elaltatni az éjszakával, / Szólni a gyávaság szavával, / De sose ütni vissza” (József Attila). Ebben az évben sose ütni vissza…
Iancu Laura













[ Copyright © 2002 erdély ma - egy szebb holnapért.. Minden jog fenntartva. ]