Dimény László, a baróti tanács EMNP-s tagja a márciusi tanácsülésen tette szóvá: nem ritka, hogy a varrodai munkásokhoz kimerültség és egyéb panaszok miatt mentőt kell hívni, és arra kérte a városvezetést, nézzen utána, tehetnek-e valamit a munkakörülmények javítása érdekében.
Lázár-Kiss Barna András polgármester válaszából kiderült, egy cég magánügyeibe nem szólhatnak bele, ha a munkások elégedetlenek, forduljanak az illetékesekhez.
A júliusi tanácsülés napirendjének végén a polgármester arról számolt be, hogy a varroda vezetősége megkereste őt, s kérték, tudassa a tanácstagokkal, hogy miután Dimény felszólalásáról tudósítás jelent meg a megyei sajtóban, a munkafelügyelőség hivatalból eljárást indított, ám a vizsgálat azt állapította meg, a vállalat mindenben szabályosan járt el, a munkakörülmények megfelelőek, és semmilyen tekintetben nem marasztalhatóak el.
Dimény László úgy fogalmazott, nem tudja elfogadni a választ, hiszen tudomása szerint naponta akár többször is kénytelen kimenni a mentő a város olaszteleki határában levő varrodához, sőt, egy ismerőse révén olyan esetről is tud, hogy az ott dolgozó alkalmazott férje légkondicionáló berendezést vásárolt, hogy neje asztala mellett elviselhető legyen a nagy meleg.
A néppárti tanácstag végül azt ígérte, a következő ülésre már a mentőállomástól kikért adatokkal felvértezve érkezik, s bizonyítani fogja, igenis tenni kell valamit az ügyben.
Dimény Lászlónak azonban nem lesz könnyű adatokat szereznie a mentőállomástól – mi megpróbáltuk.
Első lépésként egy mentősként dolgozó ismerősünket kerestük meg. A hivatalos válaszadást bár kedvesen, de elhárította, mondván, forduljunk a megyei szolgálat megbízottjához.
A sajtószóvivő főnővér röviden csak annyit közölt, a mentők hívását cím szerint nem rögzítik, majd Török Zsuzsanna menedzsert adta a telefonhoz. Vele sem tudtunk dűlőre jutni, pedig csak azt kértük, kérdezzenek rá baróti munkatársaiknál, milyen gyakran kell hívásra menniük a varrodához.
A helyzet tisztázása érdekében ismét ismerősünkhöz fordultunk, akivel immár nem hivatalos formában elég részletesen körbejártuk a témát.
Mint mondotta, az ilyen esetek tényleg gyakoriak, a mentősök egymás közt – mintegy gyűjtőfogalomként – valamelyik multi nevét előtagként használva ...-szindrómának nevezik ezeket.
Bármit is állítanak a cégek, igenis hibásak, hiszen munkásaikat melegben és zajban, különleges stresszhelyzetben dolgoztatják. Robotmunkát végeznek, nagyon sok a feladatuk, s emiatt gyakori a konfliktus közvetlen feljebbvalójukkal (magyarán: a folyamatos megaláztatás miatt tudni kell nyelni), ezzel szemben fizetésük kicsi, gondjuk viszont rengeteg, amelyek miatt a gyárban töltött nyolc óra alatt is emésztik magukat.
Munkájuk során végletekig elfáradt emberekkel találkoznak – meséli mentős ismerősünk, s ehhez még hozzáadódik, hogy a nagy meleg ellenére nem isznak elég vizet (azt sem tudni, a vállalatok biztosítanak-e számukra megfelelő minőségű folyadékot) –, ráadásul alultápláltak is.
Nem, nem feltétlenül azért, mert nincs mit enniük, az éhhalál elkerülését azért fizetésükből megoldhatják, de vannak, akik nem esznek, helyette inkább dolgoznak, csakhogy meglegyen a „norma”, mások – mintha az fontosabb lenne – a cigarettázás miatt mondanak le az étkezésről. Nem csoda tehát, hogy a „multibetegségnek” leginkább kitettek – elsősorban nők – hullnak, mint a legyek.
A mentősök ellátják őket, a vállalatok vezetősége hazaengedi, de másnap máris munkára kell jelentkezniük, azaz esélyük sincs, hogy helyzetük valamicskét is javuljon. Megelőlegezhető, hogy záros határidőn belül várhatóan ismét hiperventilálnak, kezük görcsbe szorul, súlyosabb esetben eszméletüket is vesztik, s csak orvosi gondoskodás után térnek magukhoz.
Az igazán sajnálatos az, hogy a vállalatok mindezt megtehetik. Nekünk meg marad a mentőhívás lehetősége.
Hecser László / Háromszék