Simon-Árpa Zsuzsanna magyarórát tart az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskolában 2017. szeptember 11-én
Fotó: Nemes János / MTI

A nemzeti kisebbségeink körében is felháborodást kiváltó ukrán oktatási törvény kapcsán már a Heti Válasz szeptember 14-ei számában rámutattam, hogy az 1991. december 6-án aláírt magyar–ukrán szerződés egyértelmű megsértése, ezért a tiltakozáson túl indokolt nemzetközi jogi intézmények révén is fellépni ellene.

Magyar Nemzet szeptember 30-ai számában megjelent cikk történelmi véteknek, hazaárulásnak nevezi a szerződést. A szerző hasonló szellemű korábbi írására a lap 2016. május 20-ai számában válaszolva bemutattam, hogy kifejezetten a kárpátaljai magyar lakosság érdekében kötöttük meg a szerződést, hiszen az tette lehetővé, hogy kiterjedjen és megerősödjön a magyar nyelvű iskolák hálózata (beleértve a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolát), és hogy a magyarlakta vidékeken a hivatalokban kötelező legyen a magyar nyelv ismerete, a településeken pedig kitűzhessék a magyar nemzeti színeket.

A szerződés szerves részét képezte az 1991. május 31-én általam és ukrán kollégám által aláírt „Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” című dokumentum. Ennek 10. pontja szerint „A felek egyetértenek abban, hogy biztosítják az ahhoz szükséges lehetőségeket, hogy a nemzeti kisebbségek tanulják anyanyelvüket, és anyanyelvükön tanuljanak az oktatás minden szintjén”. (Saját kiemelésem.)

A szerződés 17. cikke szerint vállaltuk „a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása” kölcsönös védelmét és az ehhez szükséges feltételek biztosítását. Mohi Csabának, a cikk írójának már tavaly figyelmébe ajánlottam akkor megjelent könyvemet („Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltozás éveiben”), amelyben húsz oldalon át foglaltam össze az 1993. május 11-én az Országgyűlésben nagy többséggel ratifikált szerződés okait, körülményeit, következményeit.

1991. december 1-jén népszavazás erősítette meg Ukrajna függetlenségét, amely nagy többséggel támogatta Kárpátalja területének különleges gazdasági övezetté nyilvánítását és Beregszász központtal magyar autonóm terület létrehozását.

Nem gondolható komolyan, hogy az öt nappal később Antall József miniszterelnök és az ukrán elnök által „a jószomszédság és az együttműködés alapjairól” aláírt államközi szerződés akadályozta meg az autonómia megvalósulását.

Nem a magyar kormány, hanem az ukrán parlament vetette el az ukrán kormány erre vonatkozó javaslatát, annak esetleges precedens jellegére hivatkozva. (Nyilván a Krím félszigetre és a többi orosz többségű területre gondoltak.)

A magyar miniszterelnök és az ukrán államelnök 1993. április 30-ai találkozójáról kiadott nyilatkozat még kilátásba helyezte a magyar autonómiát. „Hangsúlyozták, hogy országaikban törvényileg is garantálják a helyi demokratikus önkormányzat kibontakoztatását. A magyar fél megelégedéssel fogadta azokat a jelentős lépéseket, amelyeket Ukrajnában a kárpátaljai magyarság teljes körű személyi szabadságjogait és a nemzeti-kulturális autonómiához való jogát garantáló nemzetiségi törvény végrehajtása érdekében tettek.” Van, aki elhiszi, hogy ha nem írtuk volna alá a szerződést, vagy ha nem ratifikáljuk azt, akkor ma lenne beregszászi magyar autonóm terület, és most nem fenyegetné bezárás a magyar és a többi ukrajnai nemzeti kisebbség iskoláit?

De tegyük félre a mai kormányt és az 1991-es szerződést megszavazó hat párt képviselőit súlyosan sértő írást, vizsgáljuk tágabb összefüggéseiben az ukrán iskolatörvényt. Elfogadva, hogy nagy szükség van az ukrajnai oktatási rendszer minőségének javítására, beleértve az ukrán nyelv jobb tanítását, miért kellene ehhez megszüntetni a 10 és 18 év közöttiek anyanyelven történő oktatását?

Már a neves 17. századi, részben Sárospatakon működő cseh-morva pedagógus, Comenius megállapította, hogy a legjobb eredményt az anyanyelven tanító iskola hozza. A 19. században a Magyar Királyságban az elemi szintű iskolák többsége anyanyelvű volt, tehát nem a magyar volt az oktatás nyelve. Az 1867-es kiegyezés utáni magyar kormányokat a nemzeti kisebbségek részéről és külföldről gyakran érte a vád, hogy erőszakkal próbálják „magyarosítani” a nemzeti kisebbségeket. Márpedig az 1868. évi népiskolai törvény úgy intézkedett, hogy „minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást”. Az egyházi vagy községi fenntartású iskolák jelentős része továbbra is nemzetiségi nyelven tanított.

Az ugyanakkor megszavazott nemzetiségi törvény szerint az állam köteles olyan alsó- és középfokú iskolákat is felállítani, amelyben a nemzeti kisebbségek nyelvén folyik az oktatás. A magyar államnyelvet a nem magyar oktatási nyelvű elemi iskolákban az 1880-as évek elejéig tantárgyként sem kellett oktatni, indokolt volt ezen változtatni. Mivel a nemzetiségek soraiban a magyar nyelv tanítása ezután is kevés eredményt hozott, 1907-ben megszületett a „lex Apponyi”. Ez az elemi iskolai oktatásra, különösen a nemzetiségi egyházak tulajdonában álló iskolákra nagyon is ráférő korszerűsítést és a tanítók fizetésének államsegélyből történő emelését összekapcsolta a magyar nyelv intenzívebb tanításával.

Az első világháború utáni békék valamennyi közép- és kelet-európai államot kötelezték egy kisebbségvédelmi egyezmény aláírására. Ez többek között előírta, hogy az állam gondoskodni köteles a nemzeti kisebbségek anyanyelven történő oktatásáról.

Sajnos a II. világháború óta a nemzetközi jog csak az egyéni jogokat védi, de az Európa Tanács kisebbségi keretegyezménye, nyelvi chartája, valamint az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet ajánlásai kiterjednek az anyanyelvi oktatás biztosítására.

Legalább ennyire fontos, hogy az egyes államok létező jogokat ne vonjanak el a nemzeti kisebbségektől. Ukrajna viszont az új törvény 7. cikkelyével megvonja a nemzeti kisebbségek jogát, hogy a diákok 10 éves kor fölött is anyanyelvükön tanuljanak a közpénzből, tehát saját adóikból működtetett iskolákban.

Pontosan 10 és 18 év között válik a gyermekből felnőtt, alakul ki nemzeti hovatartozása. A család szerepe fokozatosan háttérbe szorul, a gondolkodást nagymértékben az iskola – és persze a média – határozza meg. Ha egy nemzeti kisebbség által (is) lakott területen az iskolában a hivatalos nyelv, az ügyintézés és a tannyelv nem az anya-, hanem az államnyelv, annak elsődleges eredménye nem nyelvcsere lesz, hanem gyengébb tanulmányi eredmény. Matematikát, fizikát, kémiát idegen nyelven milyen eredménnyel lehet tanulni? Így jobb esetben egy kisebbségi komplexumban szenvedő, gyengébb tanulmányi eredményeket felmutató fiatal lép ki majd az életbe, rosszabb esetben pedig egy a magyart rosszul beszélő, a többséghez asszimilálódni próbáló ember. Sajnos sok ilyennel találkozunk a szomszédos országokban.

Baj az, ha egy ukrajnai, szlovákiai, romániai, szerbiai magyar gyermek nem magyarrá serdül föl? Igen, mert aligha lesz mentálisan teljesen egészséges, kiegyensúlyozott ember. Magyarul a konyhanyelvet fogja ismerni, de olvasni aligha fog, különösen nem szépirodalmat vagy szakirodalmat.

Azt mondják, hogy az egyetemi továbbtanuláshoz, az érvényesüléshez szükség van az államnyelv magas szintű ismeretére. Ha egy magyarországi diák 18 évesen kezd felsőfokú tanulmányokat egy külföldi egyetemen, középszintű nyelvismeretek alapján is fél év alatt kitűnően megtanulja az egyetem nyelvét. Nincs ez másként a szomszédos országok magyar iskolát végzett diákjaival sem. Személyes barátaim gyermekeinek példáján is láttam ezt. De nem megy mindenki egyetemre, és főként nem akar minden kisebbségi elköltözni szülőföldjéről a többségi nemzet területére. Aki pedig magyar környezetében fog élni és dolgozni, annak nem lesz szüksége a többségi nyelv magas szintű ismeretére.

„Vannak az országban emberek, akik egyáltalán nem beszélnek ukránul, és ez végső soron egységünket és nemzetbiztonságunkat érintő kérdés” – jelentette ki a minap Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter. Ez a mondat és ez a gondolkodás azt jelzi, hogy a mai Ukrajna rendkívül rossz, önmaga számára is veszélyes nemzetállami felfogást képvisel. Lakosságának negyede sem nyelvében, sem tudatában nem ukrán, közel 20 százaléka orosz. Ha ezeket ukrán iskolába kényszerítik, tálcán kínálják Oroszországnak az alkalmat – nem arra, hogy tiltakozzon, hanem hogy az orosz kisebbség védelmére hivatkozva erőteljesebben folytassa, amit megkezdett, és annektálja az orosz többségű területeket.

A magyar és más kisebbségek esetében ettől nem kell tartania az ukrán vezetésnek, de minden szomszédjával garantáltan rossz lesz a viszonya. Nem az erőszakos ukránosítás biztosítja Ukrajna területi épségét. A szlovákiai magyarok mártír politikusa, Esterházy János évtizedekkel ezelőtt rámutatott: „Az igazságos nemzetiségi politika sokkal nagyobb biztonsági koefficiens, mint sok-sok írott törvény, biztosabb minden Maginot-vonalnál, mert semmi sem erősít meg egy államot jobban, midőn abban nemcsak a többségi, de a kisebbségi állampolgárok is teljes mértékben otthon érzik magukat”.

Ha ezt nem hiszik el az ukrán nacionalisták, akkor gondoljanak Kanadára, ahol a franciáknak, Québec tartománynak az 1960-as években adott autonómia őrizte meg az ország egységét: szabad körülmények között tartott népszavazásokon vetették el a választók a tartomány önállóvá válását. Amikor Skóciában fölmerült a függetlenség igénye, a londoni kormány nem katonaságot küldött „a szeparatisták” megfélemlítésére, hanem népszavazást írt ki – és ez a kérdést jó időre eldöntötte. A szerbek az 1990-es évek elején szembeszegültek a nagyobb autonómiát igénylő jugoszláv tagköztársaságokkal, és véres háborúk során ezek mind elszakadtak. Még nem tudjuk, mi lesz a katalánok függetlenségi igényének a sorsa. Az már bizonyos, hogy az Irak északi részén élő kurdok nem fogják olcsón adni a fanatikus muzulmánokkal szemben fegyverrel kivívott önállóságukat.

Magyarország évtizedeken át tanúsította ukrán szomszédja iránti rokonszenvét és támogatását. Én személyesen is sok támadást vállaltam a kétoldali jó viszony érdekében. Nagyon szomorú, ha ezt a viszonyt a rövidlátó, türelmetlen ukrán politika az ukrán nemzetállam fantomja érdekében elrontja.

Jeszenszky Géza (volt külügyminiszter) / Magyar Nemzet

3 hozzászólás

  1. Tóducz

    Jeszenszky Géza Antall József unokahugának a férje!

    Válasz
  2. marczy

    1. Bocs a helyesírás-náciskodásért, de a “komplexum” épületegyüttest jelent, a “kisebbségi komplexus” használatos “kisebbrendűségi érzés” értelemben.
    2. Antal m. hozzászólásából az következne, hogy halott ember munkásságát nem lehet bírálni sem, mert már halott és nem tud védekezni. Lehet bírálni az Antall-kormányt, ahogy Károlyiékat is rengeteg bírálat érte az utóbbi másfél évtizedben.

    Válasz
  3. Antal m.

    Utólagos kifogásokat én gyülölöm! Ezt teszi a fenti Csarmasz János., AZ UTOLSÓ MONDATÁBAN!
    Miért nem vágodott hasra és üvöltött volna torka szakadtáig a padlón, hogy TÉVEDÉS TÖRTÉNIK!??, ha már ott volt!
    Nem találom helyesnek a rágalmát, – arról aki már nem tud védekezni!

    Válasz

Írj egy hozzászólást:

Az email címet nem tesszük közzé.