A Székely vértanúk emlékműve / Fotó: Wikipédia

A székely vértanúk postaréti emlékművénél emlékezünk, komolyan, méltóságteljesen és átszellemülten, mint ahogy szoktunk, és ahogy magyarhoz illő.

Azokon a ritka megemlékezéseknek egyikén, amelyekbe nem rondít bele a kicsinyeskedő politizálás, és ezért még fennköltebbé válik.

Korabeli, hiteles dokumentumokkal méltatják székely hőseinket, Török Jánost, Gálfi Mihályt, Horvát Károlyt, és másokat, akik a nemzeti önrendelkezés eszméiért áldozták életüket.

– „Jaj annak a nemzetnek, amelynek hősökre van szüksége,” vallja Breeth Galileje.

– De van olyan nemzet melynek nincsenek hősei? Mert ha nincsenek, akkor kénytelenek lesznek előbb vagy utóbb kreálni, és akkor tényleg, jaj annak a nemzetnek, melynek kitalált, légből kapott hősei vannak!

A mi hőseinket hiteles korabeli dokumentumok örökítik meg, kivívják még az ellenség csodálatát is, és a világ irigyeli tőlünk! Sajnos, ahol hősök teremnek, ott árulók is vannak, és az ő nevük se legyen titok!

A megemlékezés végeztével gyalogosan indulunk a Kultúrpalota fele Székelyvásárhely szívébe. Az oszlop elején egy tíz négyzetméteres magyar nemzeti lobogót visznek korabeli honvédek. Utánuk vonul egy háromszáz fős ünneplő tömeg, akik a székely székek képviselőiből gyűltek össze az eseményre. Sok a magyar és székely nemzeti lobogó. Ahogy befordulunk a főútra, leállítják a forgalmat és átengednek a vesztegelő kocsik között. Egy darabig csendbe haladunk a járdán Marosvásárhely történelmi épületei alatt. Egy udvarhelyszéki lelkes hölgy hangosan megjegyzi:

– Ez megemlékezés ugyan, de nem temetés, nosza, énekeljünk el egy idevaló székely dalt atyámfiai!

Azonnal el is kezd egy ismert nótát:

„Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva.”

A körülöttünk lévők átveszik az énekszót, és futótűzként terjed rá az egész menetoszlopra. Amikor a végére érünk, elindul a következő énekszám:

Esik eső karikába,

Kossuth Lajos kalapjára.

Kipirult arccal, nemzeti érzelmektől túlfűtött szívvel és fülnek jóleső hangzással énekeljük a korabeli énekeket egymásután sorjában.

Valamivel több, mint húsz évvel ezelőtt nem messze innen verték ki Sütő András írónk szemét a honfoglaló toportyánok. Ugyanezek a magyarok által épített történelmi épületek falai verték vissza ugyanakkor a toportyánok vad üvöltését:

„Magyarok kifelé!”

Most őseinktől tanult széphangzású énekeinkkel válaszolunk nem fenyegetően, de reménykeltően.

Figyelem az ott lakó járókelők arcát, énekünk mindenkiből érzelmeket vált ki, mindenkiből olyant, amilyenre képes. Vannak többen, akik rosszalló tekintettel követik elvonulásunkat, szidalmaznak, de erről csak arckifejezésük árulkodik. Mások felgyürkőzött ingujjal, gyűlölettől kivörösödött arccal képesek volnának felöklelni minket. Talán többen vannak olyanok, és ez jól esik nekünk, akik puszit dobnak, lelkesen és szeretetteljesen integetnek. Olyanok, akik szemük sarkából könnyeket törülnek ki, és sietve tovább állnak, talán félelmükben, nehogy a gyűlölködők felfedjék pártoskodásukat.

Kiállnak üzletek elé páran, és nem hisznek szemüknek, fülüknek: Marosvásárhelyen fényes nappal székelyek nemzeti színű zászlókat lengetnek, és forradalmi dalokat énekelnek!

Kossuth Lajos, ha nem lett volna,

Katona sem lettem volna!

Páran nem bírnak ellenállni a tömeg és hangulat varázsának, és hozzánk csatlakoznak, velünk lelkesednek. Két töpörödött idős házaspár boldogan tipegnek közöttünk, nem győznek tekintetükkel üdvözölni és mindannyiunkat végigsimogatni. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlés delegációjának egyik tagját is odavonzza hangulatunk.

– Fiúk, ismeritek-e azt az éneket, hogy…- és megadja a hangot.

– Ismerjük, csak azt mond meg kérlek, melyik széki vagy te?

– Én Budapest széki!- Állítja a tanácsos.

– Az is egy elég ismert szék!- Mondja valaki nevetve.

Aztán elénekeljük a kért éneket, és íme, újra közénk vegyül egy újabb Európa Tanácsos Parlamenti tag újabb kérdéssel.

– Fiúk, hát azt ismeritek e, hogy…, és mondja a szöveget.

– De meg mennyire, hogy ismerjük haver!- Nyugtatjuk meg a magas rangú vendéget anélkül, hogy tisztában volnánk kilétével.

De ez most nem is fontos, mert elkezdjük a:

Seprik a pápai utcát…

Így haladunk végig Marosvásárhely főútján a gyönyörű Kultúrpalotáig, magyar énekszóval, zászlókat lengetve, egymásra rátalálva és lelkünkben visszük a töretlen hitünket.

Üzenjük azoknak, akik nem voltak velünk, kiknek szunnyadozik nemzeti öntudatuk, kik evésnek, ivásnak, pénzszerzésnek és élvezeteknek élnek csak, hogy nem kell életet adni manapság a nemzetért, de apró hősökre ma is szükség van.  Mert gyáva népnek nincs, és nem lehet hazája! Nem volt nagy dolog, csak egy kis reményt csepegtettünk fővárosunk csüggedő szívébe, máskor is ott leszünk és megemlékezünk hőseinkről.

Akkor is, amikor sokan a televízió ernyőjét bámuljátok ásítozva, négy fal védelmében lapítotok, vagy kocsmákban vitézkedtek sörös üvegekkel megrakott asztalok között. De együttesen többre vihetnénk!

Sebők Mihály