Fotó: pixabay.com

Amikor Barcelonában jártam, némileg elcsodálkozva vettem észre, hogy a különböző információs föliratok (egy turista azokat nézegeti elsősorban) először katalánul, majd utána spanyolul (esetleg még franciául, angolul) jelentek meg. Vagyis nem kötelezi a katalánokat olyan nyelvtörvény, hogy első az államnyelv… Persze, a katalánok eléggé széleskörű autonómiát élveznek, úgyhogy ilyen aligha jönne számításba.

Pedig a katalán és a spanyol nem fölismerhetetlenül eltérő. Tehát nincs köztük olyan különbség, mint mondjuk a szlovák és a magyar között. Mégis mások. Ezt mondta nekem egy fiatal katalán, általános információként: „Mi, katalánok mások vagyunk.” Miután látott az ember egyet s mást az országban, megérti ezt. Nemzeti kisebbségiként még inkább.

Érdekes dolog ez az autonómia. Ha jól, bölcsen és tisztességesen élnek vele, rendkívül hasznos lehet az adott régió (nemzet/nemzetrész) számára. Tőlünk nyugatra ez eléggé gyakori, s nem omlik össze attól az ország. Mifelénk viszont szinte háborús veszélyként értelmezik, mert (rossz lelkiismeretük következtében) a halálos bűnök legrosszabbikát, az irredentizmust látják benne.

Vagy csak szimplán féltékenységről van szó? A spanyol reakció a katalán önállósági kezdeményezésre mintha erre utalna. De ami ennél fontosabb: kiváló példa ez arra, hogyan lehet egy kommunikációt minden negatív elvárásnak megfelelően kielégítően elrontani.

Nem vagyok különösebben híve az elszakadásnak, önállóskodásnak: az erők egyesítése jobb útnak tűnik, a szétforgácsolódás mintha inkább erőveszteséget okozna. Nem azért, mert a spanyol kormány pont ezzel ijesztgeti a katalánokat: a nagyobb egységbe tömörülő kisebb részek egyszerűen hatékonyabbak – föltéve, ha okosan bánnak vele.

Ez így persze túl egyszerű, az egész végül sok apró részlettől függ. A katalánoktól például a Szlovákiában élő kisebbségi magyarok elsősorban nemzeti büszkeséget tanulhatnának. Nem összetévesztendő ez a nacionalizmussal, még kevésbé a sovinizmussal. Ha büszke vagyok nemzetiségemre, az azt jelenti, hogy jobban ismerem például nemzetem kulturális hozadékát. Nem csupán a művészeteket, de a tudósokat is, meg hogy előnyben részesítem mindazt, ami nemzetem sajátja: a kultúrán kívül a nyelvet, az iskolát, gazdaságát, hogy megteszek mindent, ami fejlődéséhez, életszínvonalához, informáltságához, érvényesüléséhez hozzájárul. És hogy öntudatosan vállalom.

A többségi nemzet ezt általában nem jó szemmel nézi, ő egyeduralkodó akar lenni – demokrácia ide vagy oda, végső soron mindig erről van szó. A skótokat nyelvileg már „sikerült” integrálni, másságuk viszont bennük él és büszkék rá. Amint a brexitről volt szó, eltérő álláspontjukat azonnal tudatták a központi kormánnyal és a világgal.

Spanyolországban némileg más a helyzet: a katalánok a legproduktívabb és leggazdagabb országrész lakói, s ebből többet szeretnének a saját tányérjukon látni. A spanyol kormány álláspontja természetesen érthető, ám egyúttal iskolapéldája annak, hogyan nem szabad egy válsághelyzetet kezelni. Mert hogy milyen rosszul kommunikálják a katalánok önállósági igyekezetét, az égbekiáltó. Nevetséges dolgokat csinálnak: a miniszterelnök fenyegetőzik, ijesztget, a kormány már arra is vetemedett, hogy ellopta (bocsánat, hivatalosan elkobozta) a választási cédulákat, amelyekkel az önállóságról szavaztak volna. Amikor másokról van szó, persze melegen ajánlják a párbeszédet.

Ismerős, ugye? Ott, ahol borítékolható, hogy a párbeszéd sikertelen lesz (lásd például Észak-Koreát, de rengeteg példát lehetne sorolni), ott mindig a párbeszédet preferálják. De ott, ahol párbeszéddel (nehezen, bonyolultan, de mégis) szót lehetne érteni, ott vádaskodást, ijesztgetést, ellentörvényeket vetnek be. Spanyolország nem egyedül van ezzel, volt (van) ilyen Szlovákiában, Romániában, legújabban pedig Ukrajnában is.

Hol van ilyenkor az Európai Unió? Recepteket beszélnek meg, hogyan főzik a gulyást? Ha én most elmegyek Brüsszelbe és azt mondom, hogy arabul ugyan nem tudok és papírjaim sincsenek, de arab vagyok, Szíriából jöttem, adjanak nekem ezt-azt, nyilván megadnák, a kék szemem ellenére. De ha azt mondanám, szóljanak már az ittenieknek, vonják vissza végre azokat a Beneš-dekrétumokat, amelyek miatt még mindig háborús bűnös vagyok, akkor szép kegyesen kirúgnának.

Minthogy azt sem értem, miért nem lehet a katalánokkal normálisan beszélni. Olyan abszurd, amit akarnak? Miféle demokrácia az, amikor a jobban szituált (szorgalmasabb?, szerencsésebb?) ember zsebéből állandóan és aránytalanul kivesznek valamit más (kevésbé szorgalmas?, kevésbé szerencsés?) emberek javára? Fordítva pedig még rosszabb ez: minek igyekezzek, ha úgyis elveszik? (Ismerős ez is? Amikor a szocializmust igyekeztek velünk fölépíttetni…) Egyenlőtlenség mindig volt, van és lesz. Nem föltétlenül jó az, de nem is az a legnagyobb baj. A baj az a békétlenség, amely miatt képtelenek vagyunk ezt tudomásul venni, s olyan értelemben cselekedni, hogy ne a különbségek mélyüljenek a továbbiakban, hanem, hogy az egyenlőtlenséget kiküszöböljük.

Az igazat megvallva, a katalánoknak drukkolok. Hogy találjanak valami normális, megoldáshoz vezető utat. Ami nekünk is mintául szolgálhatna. Mert nekünk is szükségünk van ilyenre.

Aich Péter / Felvidék.ma

1 hozzászólás

  1. Antal m.

    … ,,mert/rossz lelkiismeretük következtében/ a halálos bünök legrosszabbját az irredentizmust látják benne.,,-idézet fentről! MINDIG A SZAVAINK HIHETETLENEK!
    EZ EGY FÓBIÁS BETEGSÉGRE VALL!
    Másként értelmezve, — nincs közös bizalom, együttélni!