2012.05.26. | 12:16 Fehér-fekete fotók 15. – Ház többnyelvű lakókkal

---

Soha nem mondták el szüleink, miért adták el még pirosban a városszélen épült kertes házat, miért vettek a belvárosban egy olyan háromlakásos házrészt, amelyből kettőben lakók voltak. Később, amikor egyetemisták voltunk, és már csak az egyikben volt lakó, bizakodva mondogatták, bármelyikünk családot alapít, hazaköltözhet, mert lesz jogalapjuk lakóiktól megszabadulni. Mi ilyenkor jót nevettünk, mert egyrészt eszünkben sem volt családot alapítani, másrészt semmi érzékünk nem volt a magántulajdonhoz, és azokban az években kezdődött el a diplomások országos kihelyezésének praktikája, amelynek következtében csak az lakott szülei házában, aki nem akart továbbtanulni. Mi akartunk.

Ma már vinkli alakú, szép udvarú, nagy házunk egyetlen tulajdonosé, aki emeleti ráépítéssel, okos üzleti érzékkel irodákat, vendéglőt és nyáron nagyon elegáns, felkapott kerthelyiséget működtet. Ha most azt is leírom, hogy az új tulajdonos román ember, aki a régi rendszerben a hozzánk közeli piaci kricsmiben volt csapos, akkor beindul a sztereotípia: persze, a románok rátették kezüket az elnyomott magyarok vagyonára... Amiből csak annyi igaz, hogy magyarok voltak az eladók és román a vevő.

A mi házunkat egy ide áttelepült gazdag magyar fűszerkereskedő építtette a bécsi döntés után, hosszú távra berendezkedve, két kiskorú lányára is gondolva. Csakhogy három év múlva jött a behívó, már Hitler csatlósaként kellett frontra menni, és neki, szegénynek, nem volt onnan visszaút. Özvegye és kislányai megélhetése egy darabig nem volt veszélyben, de aztán az államosítás elvitte a boltot, gyorsan el kellett adni a lakókkal teli házrészt, nehogy azt is elvegyék. Így kerültek szüleim a képbe, ők lettek az új tulajdonosok, akikért sose repesett a szíve a redőnyök mögött szomorkodó, debreceni származású, románul soha meg nem tanuló özvegynek. 1948-at írtak akkor, augusztusban a „tanügyi reform egységes, világi és gyakorlati jelleget biztosít az oktatásnak”, önkéntes brigádok kezdik meg a Bumbesti–Livezeni és Szálva–Visó vasútvonalak megépítését, száll a dal a munka hadáról, melynek lépte dobog, megkezdi működését a Magyar Opera is Kolozsváron – hogy csak a legfontosabb eseményeket említsem. Vége a háborúnak, minden építés, épülés győzelem.

Hirdetés

Házunkban négy nyelven beszélnek, hat vallás szerint imádkoznak, Isten tudja, hányféleképpen látják a körülöttük zajló eseményeket, melyek ma már történelmi tények. A kereskedőné, akié a ház volt magyar és katolikus, jövevény a tősgyökeres városiak szemében, anyaországi, mint azok a hivatalos személyek, akiket könnyes meghatódással fogadtak a bevonulásukkor, aztán gyanakvó rosszkedvvel figyeltek visszaéléseiket lesve, kommentálva. A család, amelyet az új hatalom juttatott kiutalással a legszebb szobákba, vegyes vallású, nyelvű: a craiovai pénzügyi ellenőr ortodox, temesvári felesége félig szerb, félig sváb, evangélikus vallású, de magyarul is tud. Mi magyarok és reformátusok vagyunk, nekem a szomszéd néni segít, amikor németül levelezni kezdek egy drezdai pionírlánnyal. Egyik lakónk orosz volt, Ványa bácsinak hívták, úgy fésülte haját, mint Sztálin elvtárs, olyan volt a bajusza és az inge is. Felesége besszarábiai román asszony volt, furcsán beszélt románul. Ortodoxok voltak, de máskor tartották a karácsonyt, újévet, mint a többi ortodox szomszédunk. A harmadik lakrészben fiatal, kisgyerekes házaspár lakott: román görög katolikus férfi, magyar zsidó vallású feleség, lágertúlélő. Aki soha nem beszélt arról, ami velük ott történt, az ő karján láttam először tetovált számokat. Ez a sokcsaládú, soknyelvű, sokvallású ház és udvar nem volt a bibliai Noé bárkája, sem a felhőtlen béke szigete, öt lány és három kisfiú ordibált egész nap a fásszínben, gangon, padláson rohangálva. Tudtam, mi a szenteltvíz, a coliva, a pászka, az ostya, a keresztvetés, a kóser hús, a körülmetélés, a gyónás. Volt, aki megtagadta, volt, aki szidta, káromolta, vagy félte az Istent.

Én mindegyik családnak örök hálával tartozom. Életre szólt, amit tőlük kaptam. Minden nyelvet szépnek találok, szívesen hallgatok, és áldom a Fennvalót, hogy nálunk nem szinkronizálják a filmeket. Nincsenek vallási előítéleteim, már gyerekként megismertem városom minden vallását, jártam minden templomában, még a zsinagógába is becsempésztek a szomszéd gyerekek. Azóta sosem mondom senkire, hogy rendes ember, pedig... román, katolikus, zsidó, arab, ortodox, szerb, jehovista, krisnás, hottentotta, mert bár nem vagyok vallásos, jó ember vagyok, nem sovén.

Váli Éva

Netuddki írta (2012-05-26 12:28:56)
T. Váli Éva!
A cikk nekem tetszik, kár, hogy azt nem írja le, miért nem igényelték vissza a többlakásos államosított házat? Nem az lett volna a legjobb az ön magyar családja, a helyi és erdélyi magyar közösség szempontjából?