megjelent: EURÓPAI IDŐ 1998/5-6-7 Zenebona
Tudom, hogy egy kicsit késve érkezik ez a “leltár”, ami még csak nem is teljes, de hát mi nem vagyunk Metal Hammer, saját zsebünkre megy a játék és nem kell részletezzem azt sem, hogy itthon valamivel nehezebb hozzájutni a friss albumokhoz, mint Magyarországon.
Mielőtt az elmúlt év kemény rockzene termését tenném a mérleg serpenyőjébe, hadd említsek meg néhány ‘96-os gyümölcsöt, ami nélkül egy szélesebb látókörű fémhívő gyümölcstálja sem lenne teljes. Ezeknek az egzotikus izű csemegéknek a listája: Anathema: Eternity, Iced Earth: The Dark Saga, Nightingale: The Closing Chronicles, Psychotyc Waltz: Bleeding, Therion: Theli, Black-Out: Esőnap, Wellington: Szabadon. Most pedig íme ’97: az Aerosmith Kilenc életének szerintem nagyobb volt a füstje mint a lángja, bár vannak jó pillanatai (Taste of India), a legtöbb tétel mintha a Get a Grip második része lenne. Bruce Dickinson a grunge kísérletek után (nekem tetszik a Balls to Picasso, a Skunkworks-öt nincs szerencsém ismerni) Adrian Smith ex-Maiden gitárossal olyan albumot hozott össze, hogy egykori társai az Iron Maidenből biza elgondolkozhattak azon, hogy milyen jó lenne őt visszahívni a bandába.
Aki ismer tudja, hogy az Images and Words megjelenése után mekkora Dream Theater mániákus vagyok. Egy kicsit csalódás is volt számomra, amikor megtudtam, hogy Kevin Moore billentyűs kiszállt a csapatból, így hát kíváncsian vártam az új albumot. A Falling into Infinity-n John Petrucciék egy cseppet sem engedtek a progresszivitásból, viszont a régi albumokról való áthallások és Kevin Moore “szellemének” hiánya egy pontot levon az előző mesterművek csillagos tízeséből. A Fates Warning “A szürke kellemes árnyalatával” érdekes utazást tehetünk Jim Matheos világába és az már hab a tortán, hogy Kevin Moore kezeli a billentyűket. A The Gathering Nighttimes birds-e még színesebb mint az előző Mandylion albumuk, Anneke hangja szívbe markolóan gyönyörű. Kell ennél több a sikerhez?
Hét évet kellett várni a Judas Priest új albumára…Hányan maradtunk az egyre mostohább sorsú műfaj mellett? A Tim “Ripper” Owensel készült Jugulator sokadik hallgatásra jön be igazán, de megéri a türelmet. Valahogy úgy vagyok vele mint annak idején a Nevermore első albumával. Előbb csak csóváltam a fejem, de végül úgy bejött, hogy – Szarka Josephet idézve – “soha többé nem lehet tőle megszabadulni”. A Megadeth évről-évre bizonyít, a pesti koncertbeszámoló után nem is tudom, még mit írhatnék róluk. Trust, Secret place, Fight for Freedom… kell ennél több ettől a bandától?! Load, Reload. Mi vár még ránk Metallica? Ha Lars szerint az a fejlődés, hogy egyszerűsödnek a dobtémák és szinte az egész albumon egyforma tempó uralkodik akkor én a sok ezer Metallica rajongóval együtt hülye vagyok és nem tudom mi az, hogy Fejlődés. Óriási vitát kavart metalos körökben a Paradise Lost One Second c. albuma is. Persze, hogy nem lehetett egy második Draconian Times, de ha a következő lemezen a samplerek még nagyobb teret kapnak akkor gáz lesz. Amúgy jó album az Egy másodperc. A Hear and now frontier a Queensrÿche-tól nagyszerű progresszív alkotás, csak épp valami plusz hiányzik belőle. A Savatage ‘97-es produkciója, a The wake of Magellan nálam az év albuma vállvetve a Dream Theater-rel. Ezen a lemezen egyesül mindaz, ami a Sava-t naggyá tette: a power gitártémák billentyűvel való fűszerezése, a négyszólamú vokálok, a Sirens-től a Ghost in the ruins-ig minden. A Stratovarius-ban és a Symphony X-ben közös a Dream Theater. Míg az előbbiben a Helloween zenei világa egyesül a DT-vel, addig az utóbbiban Malmsteen és a DT elegye csapódik ki. Természetesen nem szolgai másolásról van szó, mindkét csapat egyéni dallamvilággal rendelkezik. A Tiamat egyértelműen a ‘90-es évek Pink Floydja. Az A Deeper Kind of Slumber zenei nagyságát nincs mit vitatni. A W.A.S.P. visszatérése a Kill Fuck Die albummal nem volt akkora durranás mint ahogy Blackie Lawless beharangozta. Ennyit a külföldi albumokról. Bár számunkra a magyarországi bandák is külföldiek… Albumaikhoz sokkal nehezebb hozzájutni amióta megszűnt a kazetta kalózkodás. Pedig nagyon sok jó produkció került az elmúlt években kiadásra. Abból a kevésből, amit sikerült beszereznem említésre méltó: Black-Out: Ezüst kötet, Junkies: Nihil, Warpigs: Rapid, Wellington: Végtelen dal. Ez utóbbinál személyi változások történtek, talán ezért dallamosabbak a számai, de Paksi Endre bármit csinálhat nálam megértésre talál a munkája. (Ilyenek a druszák. – Z.Cs.) Az Omen-től csak egy dalt láttam-hallottam, A híd-at, de nagyon kíváncsi vagyok az Idegen anyag többi szerzeményeire is.
Úgy érzem, az 1998-as év fontos lesz a magyar rockzene történetében, mivel készül az új Piramis album, a P.Mobil Rudán Joe-val az élen erős anyagot ígér, talán már meg is jelent a Tunyogi Band első lemeze, Szekeres Tamás sem tétlenkedik, márciusra várható a Moby Dick soron következő produkciója és a kisebb, de zeneileg óriási csapatok is szaporodnak, szorgosan és remélhetőleg eredményesen tevékenykednek
Végül evezzünk hazai vizekre. Az az igazság, hogy a román bandák java részét nem igazán kedvelem, mivel hiányolom belőlük az egyéniséget. Kivétel a Phoenix, de ők már “nagy öregek”…Biztos van néhány egyénibb zenekar is, csak éppen nem jutott el hozzám a kazettájuk. Ezért inkább a hazai magyar zenekarok tevékenységét (úgy mint kazettakiadás) mérlegelem. Az elmúlt évben kazettaalbummal jelentkezett a Horizont, a Psycho Symphony, a Semaphore, a Dant, legalábbis ennyiről van tudomásom. Az utóbbi anyagát még nem hallottam, mivel a terjesztés kritikán aluli, még a másik három zenekar kazija után is elég hosszú utat tettem meg. A Horizont és a Psycho Symphony esetében is a progresszivitáson van a hangsúly, annyi eltéréssel, hogy másfelől közelítenek a dologhoz. Szerintem mind a Dreams (Horizont), mind a Silent fall (P.S.) mérföldkõ a hazai (magyar együttesek) történetében. A sors fintora, hogy mindkét csapat angolul énekel…
‘97-ben is vártam, hogy végre lesz egy Black Hole album is, kiadásra kerül a Kopó Blues Band új anyaga és a Knock-Out is végre előrukkol a második albumával. Talán az idén… Az akadályok jól ismertek: pénzhiány, kialakulatlan terjesztés, kevés reklám, kevés koncert lehetőség és akkor még hol van egy olyan kiadó, amely felvállalja ezen rockbanda produkcióját ebben a mérhetetlen technokráciában…
Csak remélni tudom, hogy az idén legalább olyan szinten kialakul majd az underground élet, mint Magyarországon. Sajnos még azok a műfajok is, amelyek máshol a föld “felszínén” működnek, nálunk underground szinten vannak, vagy még ott sem.
Annyi biztos, hogy a rockvilág ‘98-ban sem lesz szűkebb jó zenékben, legalábbis az előrejelzések szerint. Hinni, bízni és remélni!
Schervenka Endre