A baróti Laura Ház különleges emberek, nem mindennapi személyiségek napközi otthona. Hisszük, hogy fontosak! – így fogalmazza meg a nevébe rejtett jelmondatát a szociális szférában tevékenykedő egyesület, amely az intézményt működteti.

A Laura Ház azért létezik, hogy a fogyatékkal élő erdővidéki gyerme­keket és fiatalokat boldoggá tegye, mindennapjaikat megtöltse értékkel. Mert ők is közülünk valók, közöttünk élnek, ép embertársaikhoz hasonlóan éreznek, csak nekik kevesebb lehetőséget adott az élet. Hogy megtalálják helyüket e világban, és könnyebben teljenek mindennapjaik, ebben segíti őket a Laura Ház csapata, melynek vezetőjét, a baróti születésű, 40. életévét tavaly betöltő Cseresznyés Emília pszichológust, három csodálatos kislány édesanyját kértük fel beszélgetésre.

Cseresznyés Emília: „Ha egyszer a Jóisten ezt a feladatot adta nekem az életben, akkor szívből végzem”

– Néznek önre furcsán az emberek azért, mert fogyatékkal élő emberekkel, gyermekekkel dolgozik?
– Soha nem éreztem, tapasztaltam ilyesmit. Mindig különlegesnek, kiválasztottnak érzem magam ettől a munkától, és boldogság tölt el, ha erről beszélhetek. Minden embernek van valamilyen fogyatékossága. Van, aki nem lát jól, van, aki nem tud jól szaladni, van, aki a hitében fogyatékos, van, aki nem tud szeretni, és még sorolhatnám. Ezek nem annyira nyilvánvaló fogyatékosságok, de léteznek. A mi sérültjeinknek láthatóbb a fogyatékosságuk. Gondoljunk arra mindig, hogy ők is ugyanúgy akarnak érezni, élni, mint mi.

– A fogyatékkal élőknek milyen nehézségeik vannak az életben?
– A nehézségek fogyatékosságtól függően változóak. Egy mozgássérült gyereknek, fiatalnak nehezebb lelkileg feldolgoznia a helyzetét, mint egy halmozottan sérültnek. Az utóbbiakon néha én is elcsodálkozom, hogy milyen különleges világban élnek, és mennyire boldogok tudnak lenni. De természetesen nekik is vannak nehéz napjaik. Az országunkban élő sérült gyerekek és fiatalok nehézségeit inkább a rendszer hiányosságai okozzák, vagy az emberek mentalitása, hozzáállása. Az utóbbiról azt gondolom, már sokat változott pozitív irányban, legalábbis nálunk, Erdővidéken.

– Mit kell tudni a Laura Házról?
– 2003-ban jött létre Baróton a Hisszük, hogy Fontosak Egyesület azzal a szándékkal, hogy az óvodából kinőtt, halmozottan sérült gyermekeknek és fiataloknak napi tevékenységet biztosítsunk. Később a Laura Ház nevet vette fel. Megálmodója, elindítója Tóth Laura pszichológus volt. Legfőbb célunk az egyénre szabott fejlesztés, amelynek során a sérült egyént önállóságra neveljük, hiszen mindez elősegíti a társadalomba való integrációját. Ugyancsak céljaink közé tartozik a munkaterápia sérült fiatalok számára, és egy védett műhely működtetése.

– Miként segíti a Laura Ház a fogyatékkal élő embereket abban, hogy önmagukat, élethelyzetüket elfogadják?
– Én csodálatos embereket ismertem meg bennük! Úgy látom, tele vannak értékekkel. Mi arra törekszünk, hogy minden gyerekben felkutassuk az értéket, és ezt próbáljuk tovább fejleszteni. Csoportunkban is vannak olyan fiatalok, akik megtanultak szőni, varrni, festeni és sok más értékes munkát végezni. Számukra nagyon fontos, hogy dolgozzanak, hisz attól értékes embernek érzik magukat. Attól boldogak, ha alkothatnak, ha segíthetnek.

– Hogy látja, miként lehet integrálni a társadalomba a sérülteket?
– A napközis foglalkozások mellett természetesen az is hivatásunk, hogy minél jobban beillesszük a sérültjeinket a társadalomba. Ezért szervezünk például érzékenyítő tevékenységeket. Partnerkapcsolatot ápolunk a baróti iskolákkal, vásárokon bemutatjuk a kézműves tevékenységek során előállított munkáikat. Olyan rendezvényeket szervezünk, ahol felhívjuk a figyelmet a fogyatékkal élőkre, például futónapot évi rendszerességgel, Fogadjunk, kibírod címmel. Minél korábban, már az óvodában el kell kezdeni az ép gyerekekkel közösen ezeket az érzékenyítő tevékenységeket, hiszen akkor tud csak természetessé, elfogadhatóvá válni a fogyatékosság, ha életünk részévé válik, ha gyakran szembesülünk fogyatékos embertársainkkal, és ha minél jobban megismerjük egymás életét. Egymástól sokat tudunk tanulni is. Én a teljes inklúzió híve vagyok. Úgy gondolom, olyan oktatási rendszerre lenne szükség, ahol integrálni lehet a sérült gyermekeket a normál oktatási rendszerű iskolákban. Természetesen megfelelő szakmai segítséggel lehetne ezt megvalósítani, nem úgy, hogy teljesen a pedagógusokra maradjon a roppant nagy feladat, hanem minden speciális nevelési igényű gyermek mellett egy segítő szakember állna. Azt is fűzzük hozzá, hogy vannak olyan sérült esetek, akiknél a sajátos, egyénre szabott programú intézmény tud csupán megfelelő fejlesztést biztosítani.

– Mi az, amit ön kaphat munkaalanyaitól?
– A velük való foglalkozás során többször átsegítettek életem nehéz pillanatain. Soha nem kíváncsiskodnak, hogy mi bánt, mik a gondjaim, miért vagyok szomorú, csak megölelnek, és kifejezik az együttérzésüket, szeretetüket. Árad belőlük a szeretet, és mindez őszintén. A sérültek nagyon őszinte emberek. Velük akkor lehet igazán foglalkozni, ha teljes mértékben elfogadod, és őszintén szereted őket, ellenkező esetben nem fogadnak el.

– Mikor jött az ötlet, hogy ezt a cseppet sem könnyű munkát, a sérültekkel való foglalkozást vállalja fel?
– Már kisgyerekként szerettem kisebb gyerekekkel foglalkozni. Mindig érzékenyebb voltam a sérültekkel szemben, és valahogy az élet is, úgy érzem, errefelé sodort. Bármi másba kezdtem, nem ment. Itt a Laura Házban megtaláltam az igazi helyem és az igazi munkám. Huszonkét éve foglalkozom velük, és még mindig úgy érzem, így teljes az életem. Ha egyszer a Jóisten ezt a feladatot adta nekem az életben, akkor szívből végzem.

– Melyek voltak a legrosszabb pillanatai?
– Nem tudok a sérültekkel való tevékenykedésem terén rossz pillanatokról beszámolni, azonban ami nehézséget okoz a munkámban, az a rendszer bizonytalansága: hogyan teremtsük elő az anyagi oldalát annak, hogy minden nap bejárhassanak a tevékenységeinkre azok a gyerekek és fiatalok, akik soha nem várják a vakációt. A legrosszabb talán mégis az, hogy elvesztettünk egy értékes embert, akivel megalapítottuk ezt az egyesületet, Tóth Laura pszichológust. Ő volt, aki megtanított minket arra, hogy igazán jól csak akkor tudunk ezekkel a csodálatos, különleges gyermekekkel és ifjakkal foglalkozni, ha szeretet van bennünk, és mindig mosolygunk.

– Közismert, hogy a TransylMania együttes tagjaként sokszor állt színpadon. Mit jelentett az ön számára a színpad, az éneklés?
– A TransylMania meghatározó élménye életemnek. Büszke vagyok a férjemre, Cseresznyés Szilamérra, a zenekar alapítójára. Nagyon sokat köszönhetek azoknak az éveknek. Betekinthettem a művészet csodálatos világába, és a számos turné alatt megismertem Nagy-Magyarországot, benne sok értékes emberrel. Hálás vagyok a Jóistennek ezért is. Valahogy ezek a dolgok összefonódnak az életemben: a családom, az egyesület, a művészet, a kultúra. Így kerek és teljes az életem, amellyel a legnagyobb mértékben elégedett vagyok.

Bede Erika / Székely Hírmondó

Írj egy hozzászólást:

Az email címet nem tesszük közzé.