A Kolozsvári Magyar Napok egyik sztárelőadásának ígérkezik a Budapesti Operettszínház Csárdáskirálynője. A produkció egyik különlegessége, hogy kisfia megszületése után a főtéri színpadon tér vissza Stázi szerepében Dancs Annamari.
A sepsiszentgyörgyi származású művésznővel az anyaság és művészi exhibicionizmus ütközési pontjairól is beszélgettünk.
– Igazán gyönyörű a kisfia, de babázás közben soha nem jut az eszébe, hogy közben más énekli a szerepeit?
– Nálunk az Operettszínházban egyfajta „kismamaprogram” működik annak érdekében, hogy a babázó művésznőket ne stresszelje a gyereknevelés utáni visszatérés gondja. Ebben az is benne foglaltatik, hogy visszavehetik a korábbi szerepeiket, minden csak azon múlik, hogy megfelelő formában legyenek. Apósom (Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház igazgatója – a szerk.) többször is megkérdezte már, mikor jövök vissza, én meg többször elmondtam neki, hogy 2017-ben csak a kisfiamnak szeretnék énekelni. Élénken él bennem ugyanis az érzés, ami a szülés utáni első órákban tört rám: eddig semmi hasznosat nem műveltem az életben. Férjem, Máté mondta is korábban, hogy nagyon kíváncsi, mikor győzi le bennem az anya az exhibicionista, becsvágyó nőt, nos, ez azonnal megtörtént, ahogy a karomban fogtam Ádámot. Persze eredetileg én is úgy gondoltam, hogy szülés után minél hamarabb visszamegyek a színpadra, de Ádám mindent átalakít.
– Hány hónapos várandós kismamaként hagyta abba az éneklést?
– Hathetes terhes voltam, amikor 2016 nyarán a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutattuk az Ének az esőben című musicalt. Még korábban, a Lady Budapest májusi szereposztásakor egy terhes amerikai nő szerepét adták nekem, viccelődtünk is később, hogy olyannyira komolyan veszem a szakmát, hogy ha várandós nőt kell alakítanom, akkor gyerekkel a hasamban állok színpadra. Nem volt megterhelő szerep, nagyon jó levezetése a korábbi 18 éves pörgésnek. A többi szerepemet természetesen leadtam, december 31-én még két zenekaros koncerten énekeltem a férjemmel, és úgy döntöttem, egy évre félreteszem a mikrofont. Ezt a fogadalmamat azonban egyetlen fellépés, a Csárdáskirálynő augusztus 20-i kolozsvári előadása kedvéért megszegem. Még tavaly szeptemberben felvetődött az Operettszínház vezetőiben és a Kolozsvári Magyar Napok szervezőiben, hogy milyen jó lenne, ha én játszhatnám a Stázit ebben az előadásban. Miután a kisfiam már „engedélyezte”, június óta nem szopik, hát most intenzív felkészülésben vagyok, énekórák és táncórák váltják egymást.
– Meglehetősen súlyos kompromisszumokra kényszerülhet az „exhibicionista” nő, aki gyerekkora óta színpadon van a mikós együttestől a városnapok pódiumáig...
– Pedig idegen közegben nehezen megszólaló gyerekként indultam, mégis bátran, mosolyogva álltam ki stadionnyi ember elé, és illegettem magam a székely ruhámban. Gátlásos tiniként viszont hallani sem akartam arról, hogy a kórusban az első sorban álljak, ezt azonban nagyrészt elfújták a 16–17 évesen megélt első sikerek: a Titanic híres dalának stúdiófelvétele, az első fellépések városnapokon. Kinyílt a világ, én is kinyíltam a világra. Aztán persze eljött az az időszak is, amikor azt hittem, mindent én tudok a legjobban. De hát mindezek formálták a személyiségemet, és ma már tudom, hogy nem minden számított értékesnek, alkotásnak abból, amit csináltam. De a könnyűzenei múltam, a falunapokon és sörfesztiválok körülményei közötti fellépések tapasztalata nélkül valószínűleg nem lettem volna azzá, aki vagyok.
– Hogyan talált önre az operett, ez a poros, avítt műfaj?
– Édesapám mondogatta mindig, hogy az operett mennyire nekem való lenne, én viszont sokáig hallani sem akartam róla, a „popsztárnak lenni” iránti vágy vezérelt. Ám amikor 2007-ben felmerült a Tarján Pállal közös lemez lehetősége, és elkezdtem énekelni ezeket a dalokat, szerelembe estem a műfajjal. Előszedtem nagyapám kottáit, éjjel-nappal skáláztam, gyakoroltam. Azonnal egymáséi lettünk az operettel.
– A konzervatóriumba való jelentkezése is már ezt az irányt szolgálta?
– Dehogy! Eredetileg – még mindig a könnyűzene-éneklés szolgálatában – musical szakon szerettem volna tanulni, ám Romániában nem találtunk megfelelő iskolát, így kötöttünk ki a klasszikus canto mellett abból a meggondolásból, hogy nagy baj nem lehet belőle. Kezdetben nem sok kedvem volt az egészhez, a tanárnőmnek mindjárt az első órán el is mondtam, hogy könnyűzene-énekes akarok lenni, próbáljunk meg úgy dolgozni, hogy azt az énekhangomat se veszítsem el. Megértett, és végig segített ebben. De soha nem láttam magam operaénekesként, miközben a budapesti Operettszínház mindig etalon volt, de hát esély sem volt oda bekerülni. Aztán egyszer csak vége lett az egyetemnek, én meg diplomás énekesnek mondhattam magam. Utána volt még némi párhuzamosság a könnyűzenével, de ahogy az operett kezdett magába szippantani, úgy vált egyre egyértelműbbé az utam. A könnyűzene már nem tudott olyan újdonságokat, kihívásokat, önmagam fejlesztésére alkalmas lehetőségeket nyújtani, mint az operett, a színház. Kihívást immár az jelentett, hogy másik műfajban, másik országban, más közegben építsek új karriert, új életet.
– Az ugródeszkát a bukaresti Csárdáskirálynő jelentette?
– Így visszanézve, egyértelműen, de eredetileg az egykori magyar nagykövet asszony, néhai Bajtai Erzsébet azzal ajánlott be a bukaresti Ion Dacian Operettszínház vezetőinek meghallgatásra, hogy későbbi gálaműsorok esetére tudjanak rólam. Akkor már volt némi előéletem a brassói dalszínházban is. A meghallgatás 2009 decemberében zajlott, egy hónap múlva pedig már hívtak is, hogy be kellene ugornom három szubrett szerepbe babázni készülő énekesek helyén. A három szerepből aztán kettő maradt, abból az egyik a Kerényi Miklós Gábor által rendezett Csárdáskirálynő Stázija, ami aztán lehetőséget nyújtott a későbbi budapesti meghallgatásomra is.
– És Stázi egyszer csak átköltözött Bukarestből Budapestre...
– Ez a történet több szálon futott. Az egyik legfontosabb az volt, hogy 2009 nyarán egy Tarján Palival közös göteborgi fellépést követően odajött hozzám egy úr, hogy beajánlhat-e az öccséhez az Operettszínházba. Kerényi Miklós György volt, Keró testvére. De mások is ajánlottak a direktor úrnak, így jött el egyszer csak a pillanat 2010. június 25-én, amikor egy operettgálára való próbálás végén a színpadon meghallgatott. Az ügyelő be is jelentette, hogy meghallgatás következik, mire az ebédelni induló művészek beültek a nézőtérre: hadd lássuk, ki ez az új lány? Nem voltam a helyzet magaslatán, kezem-lábam remegett, a Rómeó és Júliából, a Csárdáskirálynőből adtam elő. Bevallom, azzal az érzéssel énekeltem, hogy köszönöm, drága jó Istenem, hogy legalább életemben egyszer állhattam ezen a színpadon. Keró akkor azt mondta, hogy nem vagyok egy musical-alkat, szubrettnek viszont megfelelőnek talált, s megkérdezte, lenne-e kedvem játszani a budapesti Csárdáskirálynőben.
– Miként viseli, hogy „celebházaspárként” állandó reflektorfényben kénytelenek élni az életüket?
– Én nem tartom magunkat annyira híresnek, ezért sem érzem megterhelőnek azt a néhány megjelenést. A férjem, Máté viszont azt szeretné, ha elsősorban a teljesítményünkről írnának, nem pedig a magánéletünkről. Amúgy ezzel teljes mértékben egyetértek, mert olyan emberek vagyunk, akik mögött teljesítmény, sok évi munka áll, és folyamatosan fejlesztjük magunkat. A kisfiunkat szívesem megmutattuk a nyilvánosságnak, büszkék vagyunk rá, de jó volna, ha ebben a fajta kíváncsiságban is lenne mértékletesség.
– Mi vonzza leginkább az Operettszínház jövő évi repertoárjában?
– Sok minden, arra azonban korai lenne válaszolni, hogy miben is vállalnék szerepet, mivel még nem döntöttem el, mikor térek vissza a színpadra. A várandóság alatt nagyon szólt a hangom, de arra is felkészítettek, hogy a szoptatás idején majd nem szabad énekelnem, ha nem akarom elveszíteni az énekhangomat. Nemrég kezdtem el újra skálázni, szinte mindent teljesen újra kell tanulnom, a légzéstechnikától a hangképzésig. Nem akarom magam a kolozsvári fellépéssel kapcsolatosan stresszelni, de igyekszem felkészülten, színpadhoz és szerephez méltóan, szívvel, lelkesedéssel és hatalmas szeretettel játszani azt az előadást. És természetesen plusz lelki töltettel, hiszen egy féléves kisgyerek anyukájaként jelenek meg a színpadon. Ez már egy új Annamari lesz.
DANCS ANNAMARI
A Budapesti Operettszínház művésznője Sepsiszentgyörgyön született 1981. március 11-én. Karrierje már kilencéves korában elkezdődött, hiszen 1990 és 1994 között a Székely Mikó Kollégium Népi Együttes szólistájaként beutazta a Kárpát-medencét.
1996-ban kezdett könnyűzenét énekelni, emellett az iskolában zongorát és klasszikus éneket tanult. 2006-ban a kolozsvári Zeneakadémia operaénekesi szakán szerzett diplomát.
1998 óta közel 2000 alkalommal lépett fel Erdélyben és a nagyvilág magyarlakta országaiban, több mint 130 dala, stúdiófelvétele jelent meg. 2010 tavaszán debütált a Ion Dacian Bukaresti Nemzeti Operettszínházban a Csárdáskirálynő és Marica grófnő operettek szubrettszerepeiben. 2010 októberétől a Budapesti Operettszínház Csárdáskirálynő nagyoperettjének felújított változatában Stázi szerepére kapott meghívást.
2012-ben a Miss Saigon Kimjeként első musicalfőszerepét játszhatta el. További fontos szerepei: Kálmán Imre: Marica grófnő (Liza), Szörényi-Bródy: Veled, Uram! (Krisztina lengyel királylány), Ábrahám Pál: Viktória (Lia Sant), Tolcsvay László-Tamási Áron-Bori Tamás: Ördögölő Józsiás (Jázmin), Lehár Ferenc: A mosoly országa (Mi), Kálmán Imre: A bajadér (Marietta), Farkas Ferenc: Csínom Palkó (Kati/Imola), Kálmán Imre: Die Csárdásfürstin (Stasi, német nyelven), Jacobi Victor: Sybill (Charlotte), Kálmán Imre: A chicagói hercegnő (Rosemarie Drágica), Ének az esőben (Kathy Selden), Lady Budapest (Rhinalder-né). 2016 júniusában ment férjhez színpadi partneréhez, Kerényi Miklós Mátéhoz, 2017 tavaszán született meg kisfiúk, Kerényi Miklós Ádám.
Csinta Samu / Háromszék