Eltelt 60 év a román forradalom óta.
Kissé vakarom a fejem, már nem nagyon emlékszem azokra az időkre. Nem csoda, idén lettem 87 éves, remeg a fejem, könnyezik a szemem, bottal járok, fáj mindenem.
A dédunokák kérdezősködnek: tata, tanultunk valamit 1989-ről az iskolában, tán valami forradalom volt, nem?
Hja, fiaim – válaszoltam -, volt valami, de Isten tudja, mi. Sokan meghaltak, arra emlékszem, aztán egy ideig vártunk arra, hogy kiderüljön, ki játszott cowboyosdit a néppel, de nagyjából az 50. évfordulón lemondtunk arról, hogy kiderüljön az igazság. Arra is emlékszem – mondtam a kicsiknek -, hogy a hóhérok még évtizedekig vigyorogtak a világ pofájába, mi pedig tűrtük némán. Mert mást nem tehettünk. Az ember egyszer az életében vonul ki rendszert döntögetni, aztán megvénül, és a fiatalokat várja, hogy a helyébe lépjenek. Mi meghalunk, csak a gyilkosok élnek soká, teszik a dolgukat, miközben pofátlanul hirdetik a hazugságaikat. Összekeveredtek a dolgok a fejekben, senki sem emlékszik, a gépfegyverek melyik oldalán ki állt. Nagyapám azt mondta apának: fiam, te jobb időket fogsz megélni. Apám ugyanazt mondta nekem. Én is ezzel bíztattam gyerekemet. Ő pedig az ő gyerekeit. Apátok pedig titeket.
2049 van. Semmi sem változott. Csak a hóhérok vigyorognak tovább a világ szemébe…