Ozzy Osbourne a 2016-os Ozzfesten Los Angelesben / Fotó: Frazer Harrison –
AFP

Az a jó a búcsúkoncertekben, hogy az örökkévalóságig lehet őket csinálni. Így van ez a Black Sabbath esetében is; a heavy metal úttörői húsz éve búcsúzkodnak a közönségtől, de a függöny sosem akar legördülni. Feltehetően ők maguk is érzik a helyzet iróniáját, ezért is kapta a The End (A vég) névre keresztelt legújabb búcsúturnéjuk fináléjáról készült koncertfilmjük a The End of The End (A vég vége) címet. Az iróniát erősíti a gitáros, Tony Iommi megjegyzése is, amely szerint bár most minden lezárult, egy-két koncert mégsem elképzelhetetlen a jövőben. Ettől persze a héten a mozikba kerülő The End of The End láttán még minden zenerajongó elmorzsolhat egy könnycseppet, amiért ismét véget ér egy korszak a rock történetében.

A végnél talán csak az eredet izgalmasabb probléma. Máig ható kérdés, hogy mikor volt a legkeményebb zene ősrobbanása, és ki idézte elő a nagy bummot. A Led Zeppelin lenne az első igazi heavy metal banda vagy a Deep Purple? Bár ők sem voltak puhányok, a legtöbben mégis a Black Sabbath elsőségét hirdetik. Zenéjük minimalizmusa olyan erővel és intenzitással párosult, amely korábban ismeretlen volt a hard rock műfaján belül. Pedig a zenekar bluesbandának indult, és a tagok sokáig hallani sem akartak a fémzenéről.

Tony Iommi, Ozzy Osbourne és Geezer Butler az 56. Grammy-díj-átadón, ahol elnyerték a legjobb metálzenei alakítás díját Los Angelesben 2014. január 26-án / Fotó: Joe Klamar – AFP

1968-ban Tony Iommi és Bill Ward dobos épp társakat keresett egy blueszenekarhoz az angliai Birminghamben, így kapóra jött a korábbi bandáját elhagyó helyi basszusgitáros, Terence „Geezer” Butler és az énekes, John „Ozzy” Osbourne. Az együttes először a jól csengő The Polka Tulk Blues Band néven futott, innen váltottak a monumentális Earth (Föld) elnevezésre, végül egy horrorfilm címét kölcsönvéve 1969-re megszületett a Black Sabbath. Egy évvel később, február 13-án, pénteken jelent meg a zenekar nevét viselő debütáló albumuk, alig néhány hónap múlva pedig a második lemezük is napvilágot látott. Ez lett a Paranoid, amely egy csapásra megváltoztatta a rockzene történetét.

A lemez eredetileg a War Pigs címet kapta volna, egyértelmű, de nem feltétlenül szándékos utalásként a vietnámi háborúra. A Warner lemezkiadót azonban nem hatotta meg az együttes magyarázata, hogy ők csupán a gonoszról írtak általában, és egy másik dal, a Paranoid után nevezték el az albumot. Talán ez is közrejátszott abban, hogy ezt a szerzeményt tartják a mai napig a legelső heavy metal dalnak. A címkét a zenekar tagjai sokáig ellenségesnek találták, ám ahogy kiderült, lenézésről szó sincs, és egy új életstílus kapcsolódik a fogalomhoz, lassan ők is megbarátkoztak vele.

A klasszikus felállásban készített albumaik, rajtuk olyan dalokkal, mint az N.I.B., az Iron Man, a Children of The Grave, a Snowblind vagy a Sweet Leaf az általuk megalkotott műfaj legfontosabb zenekarává tették a Black Sabbathot. A belső ellentétek, a mentális problémák, az alkohol és az ipari mennyiségben elfogyasztott kábítószerek azonban nem csupán lelassították, de fel is őrölték a bandát. Ozzy szólókarrierbe kezdett (és lett minden idők egyik legsikeresebb metálénekese), egykori társai pedig a Rainbow korábbi énekesével, Ronnie James Dióval folytatták.

A közönség a Black Sabbath európai búcsúturnéjának budapesti állomásán, a Papp László Budapest Sportarénában 2016. június 1-jén / Fotó: Mohai Balázs – MTI

Vele is készült jó pár kultikus nóta, de a zenekar a nyolcvanas évek elejétől kezdve elsősorban a folyamatos tagcserékről szólt, több tucat muzsikus játszott a Black Sabbathban az egyetlen állandó Iommi mellett. Húsz éve aztán újra egymásra találtak a klasszikus négyes tagjai. Örömüket egy turnén és egy dupla koncertlemezen osztották meg a közönséggel. Ez lett a Reunion, amit egy stúdióalbum is követett volna, ezt azonban négyévnyi huzavona után lefújták.

– Itt a vége – mondta akkor Iommi.

De ezt ő sem gondolhatta komolyan. Elég volt bő egy évtizedet várni, és 2013-ban megjelent a 13 című (egyelőre) utolsó nagylemezük. Az albumot a The End világturné követte, amelynek utolsó állomásán az idén február elején Birminghamben adtak dupla koncertet. Ezt örökíti meg a kétórás The End of The End, amelyet egy legendás zenekar méltó végszavaként reklámoznak. Nem először, és ne legyenek kétségeink: nem is utoljára.

Ficsor Benedek / Magyar Nemzet

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük