1956. szeptember 29–30-án kétnapos értekezletet tartottak Kolozsváron a helyi és a marosvásárhelyi magyar írók, költők, irodalmi szerkesztők. Ezúttal nem szokványos gyűlésre szólították az erdélyi magyar irodalomnak a hatalom struktúráiban is jelen levő képviselőit, hanem olyan tanácskozásra, amelynek súlyát találóan érzékelteti Nagy Olga folkloristának, néprajzi és ifjúsági írónak a gyűlésen elhangzott egyik mondata: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén.” Ez a gyűlés volt ugyanis az 1946. novemberi kommunista hatalomátvétel óta eltelt tíz esztendőnek az a pillanata, amikor mind a jelen levő értelmiségieknek, mind a hatalom képviselőinek szembesülniük kellett azzal, hogy az adott kereteken belül ugyan, de a rendszer működési zavarait bizony kemény számonkérések is illetik.

A forradalom előtti erdélyi időszakról - ’56-tól ’56-ig

Nyikita Hruscsov, jobbján Gheorghe Gheorghiu-Dej, tovább Nicolae Ceaușescu a Román Munkáspárt 7. kongresszusán Bukarestben. Fotó: WIKIPÉDIA

A titokzatos Hruscsov-jelentés

Mérföldkőnek számított a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) 1956. február 14. és 25. között Moszkvában lezajlott XX. kongresszusa. Pontosabban Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak a kongresszus utolsó napján elhangzott jelentése a sztálini korszak egyes túlkapásairól. Hruscsov távolról sem tárt fel mindent, ami a rendszer számlájára volt írandó, ráadásul a szovjet megszállás alatt álló kelet-közép-európai államokban addig lezajlott, szovjet mintára és vezérlettel véghezvitt kommunista terrort meg sem említette. A jelentés csak a szovjet­unióbeli kommunista káderekkel szemben az 1934 utáni időszakban elkövetett visszaélésekre, gyilkosságokra, meghurcolásokra tért ki, teljes mértékben mellőzve azt az 1917 és 1934 közötti időszakot, amelynek viselt dolgaiért a pártvezetést és magát Hruscsovot is felelősség terhelte.

Ugyanakkor a jelentés nem tett említést a Szovjetunióban élő népek elleni kommunista atrocitásokról sem, és egyáltalán nem foglalkozott például az 1930 és 1932 közötti erőszakos kollektivizálás és kuláktalanítás gaztettei, illetve az ebből származó 1932 és 1933-beli, csak a Szovjetunióban többmillió áldozatot követelő országos éhínség – benne az ukrajnai holodomor – ismertetésével. Hruscsov egyebek mellett „csak” arról beszélt, hogy – az 1953. március 5-én meghalt – Sztálin sajátos módon értelmezte és meggyalázta a demokratikus centralizmus, valamint a kollektív vezetés elvét; a Sztálin-mítoszt szertefoszlatva elődjét tette felelőssé a szovjet hadsereg 1941 és 1942 közötti mérhetetlen emberveszteségeiért, ugyanakkor Sztálint és a KGB volt főnökét, Lavrentij Beriját a kaukázusi népek 1943–44-beli deportálásáért.

Titkos jelentését Hruscsov a február 24-ről 25-re virradó éjszaka 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, de a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. 1956 márciusában a Lengyel Kommunista Párt utasítására a jelentést lengyel nyelvre fordították, és 3000 példányban szétosztották a kommunista vezetők között. A dokumentum nyugatra is kijutott, így 1956. június 4-én egy angol nyelvű fordítást/kivonatot a The New York Times, 6-án pedig egy francia változatot a párizsi Le Monde közölt, óriási visszhangot kiváltva. Hiányosságai ellenére a huszadik század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés olyan vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a világon a kommunizmussal szembeni szemléletet, ettől kezdve pedig a szovjet befolyás, illetve megszállás alatt álló kelet-közép-európai népi demokráciákban egyre erősebbekké és bátrabbakká váltak a rendszert bíráló, annak éppen a Hruscsov által hirdetett megújítását szorgalmazó hangok.

Hatása Romániában

A Hruscsov-jelentés nyomán elsősorban Magyarországon és Lengyelországban kezdődtek a kommunista párton belül látványos viták és indultak el törekvések a sztálinista vezetők félreállítása érdekében. Csehszlovákiában és Romániában az erre irányuló szándékok alig voltak érzékelhetőek. Fontos tudni, hogy mind a lengyelországi, mind a magyarországi reformtörekvéseket nem a párton kívüliek, hanem maguk a párttag értelmiségiek – írók, újságírók, színművészek, politikusok – szorgalmazták elsőkként. Az itt tárgyalt romániai/erdélyi bírálatok esetében is kizárólag párttagoktól származó számonkérésekről beszélünk.

Romániában – legalábbis hivatalosan, a nagy nyilvánosság előtt – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés. Az SZKP XX. kongresszusán részt vett – Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette, Miron Constantinescuból, Iosif Chişinevschiből és Petre Borilából álló – román küldöttség vezetője, Dej kivárt, és csak egy hónappal később, a Román (Kommunista) Munkáspárt (RMP) 1956. március 23–25-i plenáris ülésén tájékoztatta a vezetőséget a moszkvai történésekről.

Nem kétséges, hogy Dejt igen kellemetlenül érintette a Hruscsov-jelentés, sőt, az RMP főtitkára úgy vélte, Hruscsov történelmi hibát követett el azáltal, hogy a világkommunizmus bálványát lerombolta. Másrészt az RMP küldöttségét meglepte, tanácstalanná tette, sőt, sokkolta a jelentés, hiszen bálványukat, azaz Sztálint olyan támadás érte, miszerint amaz gyilkos szörnyeteg, paranoiás, katonai vezetőként pedig hozzá nem értő, következésképpen az ő ideáljuk, idealizált világuk omladozóban volt. Ennek fényében érthető: Dej megpróbált időt nyerni, hogy az elkerülhetetlen beszélgetések, sőt, viták időpontját a lehető legjobban időzítve megtalálja és ezekre felkészülhessen. Az sem kizárt, hogy érzékelte a szovjet pártvezetésen belüli ellentéteket, tehát ki akarta várni, amíg a belső hatalmi harc esetleg mégis a sztálinista vonal javára dől el.

Dej értelmezésében Ana Pauker, Vasile Luca (Luka László) és Teohari Georgescu félreállításával a romániai sztálinizmust és a személyi kultuszt az RMP még 1952-ben felszámolta. Valószínű, hogy a kommunista diktátor azért is kezelte felületesen a személyi kultusz kérdését, valamint a moszkvai kongresszus történéseit, mert joggal tartott attól, hogy ha a moszkvai részletek nyilvánosságra kerülnek, a közvélemény joggal hasonlítja majd őt Sztálinhoz. Hiszen Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás, a „kulákság” felszámolása, ekkor kezdték securitatés katonák sortüzéig is fajuló erőszakkal – lásd a gidófalvi és a maksai 1950. szeptember 22-i sortüzeket – átszervezni szovjet kolhozos mintára a mezőgazdaságot. Szintén Dej idején hurcolták a kulákoknak kikiáltott földművesek tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáboraiba és Dobrudzsába, ebben az időben számolták fel az ellenzéki pártokat, amelyeknek volt vezetői és tagjai nagy része politikai börtönökben sínylődött.

A román pártvezetés tehát kínosan ügyelt arra, hogy az úgynevezett feldolgozó gyűléseken mi hangozzék el, s hogy az előterjesztők miként tolmácsolják az SZKP XX. kongresszusa utáni változásokat. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy különféle – alapszervezeti, falusi, városi, tartományi stb. – pártgyűlésekről nyilvánosságra került információk, valamint a sajtóban megjelentek nyomán a közvéleményt élénken foglalkoztatta az SZKP XX. kongresszusa nyomán előállt helyzet.

Burkolt bírálatok, óvatos enyhülés

A romániai korabeli magyar (párt)sajtóban is jól érzékelhetően fogalmazódtak meg az egyre nyíltabb és bátrabb vélemények. Bár ezek a cenzúra által szigorúan féken tartott burkolt bírálatok, illetve a magyar közösség sajátos elvárásait megfogalmazó „hozzászólások” távolról sem érintették még csak a tartományi szintű pártvezetést sem, és legfeljebb közvetve, a sorok között hordoztak üzenetet a felsőbb pártvezetés felé, a korábbi állapotokhoz képest mégis jelentős változást jelentettek a nyilvános véleményalkotás terén. És mintha a civil mozgástér is tágult volna valamelyest.

1956 folyamán ugyanis a romániai magyar (párt)sajtóban több olyan cikk jelent meg, amelyek az eltelt évtizedben tabunak számító témáknak bizonyultak, de ezúttal a magyar kultúra jeles személyiségeire irányították (vissza) a figyelmet. Az RMP központi magyar lapja, az Előre hasábjain Könczei Ádám kolozsvári szerkesztő például 1956 júliusában a nagyszalontai Arany János Múzeum anyagának rendezését, tudományos feldolgozását, pontos leltárának elkészítését és kinyomtatását – tehát széles körű hozzáférését –, az intézmény bővítését, létrejöttének és a Csonka-torony történetének megírását szorgalmazta.

Ugyanebben az időszakban az Előre mellett a Kolozsváron megjelenő irodalmi lap, az Utunk is bő teret szentelt a Petőfi földi maradványai fellelésére indított, romániai és magyarországi szakemberek és tudósok vezetésével zajló fehér­egyházi ásatásokról. Ennek kapcsán az Előre hasábjain Máthé András éppenséggel azt jegyezte meg, hogy „az RNK kormánya már több ízben tanújelét adta az 1848–49-es magyar szabadságharc ereklyéi, emlékei iránti tiszteletének, s gondoskodik azok méltó becsben tartásáról, megőrzéséről. A fehéregyházi Petőfi-emlékművet körülövező fenyőliget és park például még sohasem volt olyan szép, ápolt, olyan sok színben pompázó, mint amióta a dolgozó nép vette örökébe.” Ugyancsak 1956 nyarán az Előre hasábjain Újlaki Márton a koltói Teleki-kastély siralmas állapotát, valamint a Petőfinek emléket állító múzeum hiányát tette szóvá. (Ne felejtsük el, hogy a Székely Ifjak Társasága sepsiszentgyörgyi és az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége fehéregyházi későbbi koszorúzásai is pontosan ugyanebben a ’48-as forradalom és hősei iránti tiszteletben és kegyeletben fogantak, csakhogy 1958-ban már volt egy vérbe fojtott forradalom…)

Az Autonóm Magyar Tartomány hivatalos pártlapja, a Vörös Zászló 1956 októberében arról adott hírt, hogy székelyudvarhelyi fiatalok tanáruk vezetésével rendbe tették Orbán Balázs szejkefürdői sírját, koszorúkat helyeztek el, és megemlékeztek a legnagyobb székelyről. Az Előre hasábjain Ferenczi Géza ennél jóval bővebben számolt be erről a civil kezdeményezésről, amelynek során Kovács Lajos tanár és tanítványai kitakarították a sírt, a városban pedig Orbán Balázs-emlékbizottság alakult. A testület felhívására vállalatok járultak hozzá a sír és környéke rendbetételéhez, Székely Lajos telekfalvi fafaragó mester pedig fiaival – a rajoni múzeumban elhelyezett régi helyébe – új fejfát készített. A helyreállított sírnál az emlékbizottság megemlékezést szervezett, amelynek keretében ismertették az ifjúsággal Orbán Balázs életét és munkásságát.

Szintén októberben a Vörös Zászló hasábjain Kóczián László arról cikkezett, hogy – a népi demokrácia első évtizedében – kár volt kidobni mindent, ami az iskolákban évszázados léptékben mérhetőn hagyománnyá vált, s hogy érdemes volna olyan személyiségek emlékét ápolni, mint Kőrösi Csoma Sándor, Aranka György, Mikes Kelemen, Orbán Balázs, Kriza János, Petőfi Sándor, Gál Sándor negyvennyolcas honvédtiszt…

Az 1956-os romániai óvatos enyhülésbe az is beletartozott, hogy például erdélyi, kolozsvári egyetemi hallgatók részt vehettek magyarországi diákcsere-kirándulásokon, és szegedi egyetemisták látogattak Temesvárra. Az emberek ismét útlevelet kaphattak, sokan éltek is a lehetőséggel, hogy magyarországi rokonaikat meglátogassák.

Irodalmi berkekben nem kisebb szenzáció volt az 1944 októberében, Kolozsvár szovjet kézre kerülése küszöbén Magyarországra emigrált Tamási Áron október 15–18-i kolozsvári látogatása, de főleg az a 17-i találkozója, amelyen a Marianum dísztermében több mint hétszáz diák zsúfolódott össze, és – Jordáky Lajost idézve – akit a diákság úgy ünnepelt, ahogyan még senkit; és akinek írásait ekkor kezdték újra közölni Romániában.

Ha már egyetemi diákságról esett szó, akkor ne menjünk el amellett sem, hogy a nyitást és különösen a nemzeti kisebbségek – korabeli szóhasználatban: nemzetiségek – irodalmának népszerűsítését szorgalmazták a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár párt-alapszervezetének 1956. október 6-i tisztújító gyűlésén is.

A forradalom előtti erdélyi időszakról - ’56-tól ’56-ig

A Széna téri harcok egyik lyukas zászlaja. Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum

Elhangzott, hogy népszerűsíteni kell a külföldi periodikákat, össze kell állítani a bel- és külföldi folyóiratok jegyzékét, beleértve a nyugatiakat is, azokat az egyetemi hallgatók és a tudományos kutatók számára elérhetővé kell tenni. A kolozsvári Babeş Egyetem pártbizottságának 1956. október 10–11-i gyűlésén Eugen Ghişa biológus, egyetemi oktató nyíltan kiállt a magyar nyelvű oktatás mellett, örömét fejezve ki, hogy az agrártudományi egyetemen újraindul magyar nyelvű első évfolyam.

„Az anyanyelvű oktatás nem engedmény, hiszen az ember anyanyelvén tanul a legtöbbet és a legkönnyebben, anyanyelvén mélyül el a tudomány titkaiban. Mindez nem csak a magyar, hanem más nyelvekre is érvényes” – szögezte le Eugen Ghișa.

Más (párt)gyűléseken milicisták és szekusok visszaéléseit, gyakori brutalitását kérték számon a felszólalók. Egy ilyen gyűlésen Mihai Nedelcu, a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatója kénytelen volt beismerni, hogy a Securitate munkájával kapcsolatos bírálatok megalapozottak, ugyanis a munkásosztályhoz közel álló emberek, földművesek egész sorát tartóztatták le alaptalan vádakkal. Azt sem hallgatta el, hogy „valahányszor felkészítőre mentünk a minisztériumba, megmondták nekünk, »menjetek haza, üssetek és vágjatok«, megmondták nekünk, hogy hány ember kell a (Duna-) csatornához, alakítsatok ki versenyt a tartományok között, hogy ki küld oda több embert”. Terítékre kerültek Nagyenyed, Sármás, Zilah és Zsibó rajoni, bánffyhunyadi, besztercei túlkapások is, köztük verés, jogtalan letartóztatás és fogva tartás, sorozatos hatalmi visszaélések is, mindenesetre immár hivatalos fórumokon, népes hallgatóság előtt is megerősítést nyert az, amit a közvélemény hellyel-közzel azelőtt is tudott, csak nyilvánosan nem beszélhetett róla.

Ugyanakkor a romániai felemásságra és a merevségre volt jellemző, hogy egy kolozsvári gyűlésen a városi első titkár bejelentette: közelebbről nem változtatják meg a Sztálin nevét viselő üzemek és utcák elnevezését; egy másik, 1956. augusztusi gyűlésen pedig kérdésre válaszolva az ülésvezető azt mondta: a Sztálin-portrékat azért nem távolították el, mert erre nem kaptak utasítást.

Kényszerítő körülmények – belső meggyőződés

Ezek után hadd ejtsek néhány szót a bevezetőben is említett 1956. szeptember 29–30-i írógyűlésről. Ennek előestéjén, szeptember 28-án Jordáky Lajos szociológus, a Bolyai Egyetem tanára kétórás megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt (RMP) központi vezetősége tagjaival, Miron Constantinescuval és Fazekas Jánossal, valamint Kolozs tartomány első titkárával, Vasile Vaidával. A nemzetiségi sérelmekre, egyetemi, értelmiségi kérdésekre is kiterjedő eszmecsere nyomán Jordáky Lajos feljegyezte naplójába: „ha részükről nem csak taktikai engedmény, hanem őszinte és becsületes fordulat, akkor lesz eredménye. Az a benyomásom azonban, hogy egyelőre nem a belső meg­győződés, hanem a körülmények kényszerítő ereje késztette őket tájékozódó megbeszélésekre. (…) Egyelőre megoldanak majd egy csomó részletkérdést a nemzetiségi sérelmekből, hogy ne kelljen a lényegre térni.”

Az RMP-nek azért is meg kellett tennie a Jordáky Lajos által jelzett tapogatózó lépéseket, mert a romániai magyarság helyzete nemcsak Romániá­ban, hanem Magyarországon is felvetődött. Ebben jelentősen közrejátszott Pándi Pál magyarországi egyetemi tanár és író erdélyi látogatása nyomán a Szabad Nép szeptember 9-i számában közzétett, Közös dolgainkról című úti beszámolója. Pándi ezzel a mondattal indított: „Hazudik az a magyar, aki Biharkeresztesnél átlépve a határt »külföldön« érzi magát”, egyértelműen jelezve, hogy a magyarországi és a romániai magyarságot egyazon nemzethez tartozónak tekinti. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa utáni új helyzetben immár szóvá tehette, hogy „bennünket, magyarokat különösen érdekel és érint a Román Népköztársaság élete, s ezen belül is a csaknem kétmilliónyi magyarságé”. Egyebek mellett kifejtette, hogy az érdeklődést nemcsak a rokoni kapcsolatok, hanem történelmi és kulturális hagyományok és adottságok is indokolttá teszik, de ennek az utóbbi években a magyar állam- és pártvezetés nem sok tanújelét adta, miután „a romániai magyarság ügye rákerült a kényes kérdések listájára”. Az író szerint ennek puszta említése is a nacionalizmus vádját von(hat)ta maga után, az emiatti félelem pedig „kitermelt egyféle álközömbösséget a népi demokratikus országokban élő magyarság iránt, sőt, gyakran jelentkezett valami ellenszenves túlbuzgóság is ennek a közömbösségnek a hangsúlyozásában”.

A merev falakat bontogató, látást és látásmódot tisztító Pándi-írást közlő Szabad Nép-lapszám terjesztését Romániában letiltották. A romániai helyzetet a bukaresti magyar nagykövetség október 9-i, szigorúan titkos jelentésében így jellemezte: „a román vezető elvtársak számára kellemetlen, ami Magyarországon történik, természetesen azért, mert itt a XX. kongresszus határozatai­nak román vonatkozású érvényesítése, az ország gazdasági és politikai demokratizálódása terén felülről történő kezdeményezéssel úgyszólván semmi sem történt. (…) Ma Magyarország ellenszenves az itteni vezetőkörök szemében, mert bátran és sokat ígérően demokratizál. (…) Román vezetőkörök, akik nem álltak az élére egy széles körű demokratizálódási folyamatnak, aggodalommal és ellenszenvvel nézik a Magyarországon történteket, félve attól, hogy az ott megnyilvánult új szellem utat tör magának Románia felé is, az itteni tömegekre is hatással lesz, akik számos, szinte életbevágó kérdést vetnek majd fel vezetőik felé.”

Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés

A szeptember 29–30-i írógyűlést hatalmi oldalról az tette szükségessé, hogy az állam- és pártvezetés érezte: a kommunisták hatalomra kerülése óta eltelt évtizedben a teljesítetlen ígéretek és a kielégítetlen elvárások nyomán felgyülemlett sérelmek és elégedetlenség gőzét csak úgy lehet valamelyest kiengedni, ha például az írásaikkal a közvéleményt befolyásoló tollforgatókat szólni hagyja. A gyűlésen a magyar írók, költők és szerkesztők közül ott volt például Szilágyi András, Szabédi László, Sőni Pál, Sütő András, Kányádi Sándor, Bodor Pál, Méhes György, Székely János, Horváth István, Nagy István, Asztalos István, Nagy Olga, Marton Lili és sokan mások. Az RMP felső vezetése részéről az egy nappal korábban Jordáky Lajossal tárgyaló Fazekas János és Miron Constantinescu, a tartományi részéről pedig Vasile Vaida is jelen volt.

A hozzászólások zöme érthető módon a nemzetiségi kérdéskört érintette. Elhangzott, hogy a magyar gyermekeknek kevesebb a továbbtanulási esélye, mint a románoknak, miután a felvételi vizsgákon kötelező a – magyarok számára hátrányos – román­nyelv-vizsga; az inas legényeket nem kézügyességük és hozzáértésük, hanem nemzetiségük szerint válogatják ki; a kolozsvári orvostudományi, illetve a mezőgazdasági intézetben magyar professzorok sokaságát állították félre, a magyar tagozatot megszüntették, az etnikai tisztogatás pedig a pártba is begyűrűzött. A sérelmek sorába tartozott, hogy a Román Akadémia mellőzi a magyar, általában a nemzetiségi kutatókat, tudósokat, kísérletek történtek magyar emberek nevének az elrománosítására, magyarlakta vidékekre román agronómusokat helyeznek ki, a magyarokat pedig román vidékekre irányítják. Többen a magyar feliratok hiányát kérték számon, Szabédi László pedig nem egyebet javasolt, mint a magyar nyelv hivatalossá tételét mindenütt, ahol a magyarság többségben vagy/és tömbben él. (Kolozsvár lakossága 1956-ban 154 723 fő, a románok és a magyarok aránya egyformán 48–48 százalék volt.) Szabédi ugyanakkor a magyar nyelvű szakirodalom, a sajátos magyar művelődési intézmények, az igazi esély- és jogegyenlőség, az erdélyi magyarság sajátos kérdései nyilvános megvitatásának és ismertetésének hiányát ecsetelte.

A hozzászólások másik nagy része az irodalmat érintette. Többen szorgalmazták az alkotás szabadságát, kijelentve, hogy minden irodalmi áramlatnak helyet kell adni, ami nem árt a népi demokráciának, a humanizmusnak és a marxizmusnak. Szabédi László, bár nem vonta kétségbe, hogy az irodalomnak a szocializmus építése ügyét kell szolgálnia, mégis amellett érvelt, hogy az irodalom mint alkotás kizárólag az író feladat- és hatásköre, „a művészi alkotás az író dolga, senki másé”, az író feladatait és autonóm mozgásterét pedig sem kritikusnak, sem pártpropagandistának nem szabad elfoglalnia. Ugyanezt a gondolatsort folytatta Székely János, aki úgy vélte, az irodalomban mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy az írásért nem a szerkesztő, hanem maga az alkotó, vagyis az író felelős, Földes László pedig egyenesen neveletlen modornak tartotta, hogy a hangadók a párt nevében, ellentmondást nem tűrve mondják meg, mi a teendő.

Ezen a gyűlésen is meglehetősen nagy súllyal kerültek terítékre az államosítással, a mezőgazdaság szocialista átalakításával kapcsolatos túlkapások is. Szóba kerültek milicisták székelyföldi erőszakoskodásai, megfélemlítések, alaptalan letartóztatások, az ártatlanul meghurcoltak jóvátételének szükségessége, a helytelen adózási és beszolgáltatási kötelezettségek, a középparasztság rehabilitálása.

Többen nyitást szorgalmaztak mind a tudományos, mind a nemzetiségi, mind pedig a kelet-közép-európai államokban zajló reformtörekvések felé, ugyanakkor voltak, akik felvetették, hogy Romániában továbbra is igen erős a személyi kultusz, illetve lemaradás tapasztalható annak felszámolása terén.

Mindezek világosan jelzik, hogy a kolozsvári és marosvásárhelyi írók zömét komolyan foglalkoztatták a kelet-közép-európai fejlemények, és legalább addig elmentek, hogy a Romániá­ban tapasztalható hibák egy részére felhívták a figyelmet. De a történtekből, a forrásokból az is látszik, hogy a magyarországi íróktól, költőktől, újságíróktól, az értelmiségi elittől eltérően a romániai – ezen belül a magyar – értelmiségi elit tagjai csak egyéni szinten fogalmazták meg a rendszerrel szembeni elvárásaikat, jobbító szándékukat. Az ilyen irányú törekvésekben kollektív fellépés, netán összefüggő és az általuk gyakorlatilag kiszolgált pártvezetést komoly tárgyalásra kényszerítő, átfogó kezdeményezés nem történt.

Bizonyára nem áll távol a valóságtól az a megállapítás, miszerint amíg a lengyelországi és magyarországi írók jól meghatározott célokat fogalmaztak meg, és minden egyes jogot az ideológiai hatalommal vívott viták, szócsaták nyomán szereztek meg, és az antitotalitárius harc élcsapatává váltak, addig a romániai írókat – magyarokat és románokat egyaránt – a Sztálin halála utáni csekélyke szabadság is boldoggá tette.

Benkő Levente / Háromszék / Háromszék

6 hozzászólás

  1. Dr. Péterffy Árpád

    A trianoni nemzetcsokolás áltál román uralom alá került magyarság sorsa nem Hruscsov 1956-os bukaresti látogatása, vagy az ugyancsak 1956-ban tartott XX. szovjet, iletve a VII. román kommunista
    párt kongresszusain dölt el véglegesen. Ekkor még a magyar kisebbség Romániában célja a jogai
    növelés volt. Ezt a folyamatot törte össze és 180 fokos forduatot eredményezett a csodálalatra méltó,
    de brutálisan levert 1956-os magyar forradalom “népfelkelés”. Ezt az alkalmat ragadta meg a mindig
    jószímatú, rugalmas, gyors román külpolitika. Az alkalmat a nemzet áruló véres kezű Kádár János által
    vezetett magyar állam és párt vezetők 1958 februári romániai látogatása tálcán kinálta fel a románok
    számára. Bukaresttől nem messze fekvő Snagov üdülőn háziörizetbe lévő Nagy Imre és társai örzését Kádárék azzal köszönték meg a románoknak, hogy gyakorlatilag szabadkezet adtak az ott élő magyar kisebbség sorsát illetően. Ennek eredmény lett, hogy jelentősen szigorodtak a politikai perek során a
    magyarokat súlytó itéletek, sőt több halálos is született. Elkezdődött a magyar kúlturális és oktató
    intézmények tervszerű visszaszorítása (zsugorítása, összevonása, ellehenítése, megszüntetése). Ez a
    folyamat sajnos nem szünt meg az 1989-90-es rendszerváltások után, sőt ezt támogatják a nemzetet
    eláruló bal és liberális pártok (pl: Momentum). Valószinűleg ez sokak számára nehezen érthető. Ezt
    teszi érthetővé, ha megvizsgáljuk a különbséget a román kommunisták és a kommunista magyarok
    között. A román kommmunista elsősorban román aki mindig az önös és nemzete érdekeit tartják
    szemelőtt. A kommunista magyar az mindig kommunista marad és a nemzete nem jut eszébe még
    akkor sem, ha nemzetét, vagy nemzettársait ártatlanuk súlyosan bántalmazzák. Lásd a mostani
    magyar és román ellenzék jellembeli és politikai tettek közti jelentős különbséget a nemzetközi és
    brüsszeli politikát illetően. Szívélyes üdvözlettel: Dr. Péterffy Árpád

    Válasz
  2. antal m.

    Már mintha forradalmi előjátékok lettek volna! Kolozsváron 1956 szeptember 29 és 3o-án /értekezletet/ gyűlést tartanak 4 magas felső vezetőkkel köztük Fazakas Jánossal és mint 14 fontosabb Írók és költőink jelen létével. A Romániában élő magyarok sorsáról volt az értekezlet. Következtek: Magyarországon a 1956 októberében kitör a forradalom.Majd 1959-ben megszüntetik a magyar nyelvű egyetemet Kolozsváron! Habár nagyszámú magyarjaink vettek részt és jelképezték nemzetünket a gyűlésen, azóta 64 éve sem szűnt meg a folytonos kísérlet, hogy a nemzeti azonosságunkra törjenek az országban!

    Válasz
  3. Dr. Csiby Károly

    “Szó, szó szó” – hogy Hamlet dán királyfit idézzem. Minden a forgatókönyv szerint történt. A Hruscsov-látogatás idején készült fénykép bal oldalát ott virít a talán 4 osztályt ha elvégzett cipészinas, Nicolae Ceausescu, sunyi és öntelt mosollyal. Mintha tudta volna, hogy néhány év múlva az ölébe hullik a hatalom. De addig még erőszakkal meg kell szüntetnie a Bolyai Egyetemet 1959-ben.

    Válasz
    • TÓDUCZ

      Meg fel kell hígítania romákokkal a MOGYI-t és visszaszorítania a magyar nyelvet az intézetben, meg ugyan azt tennie a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceummal.

      Válasz
      • Dr. Csiby Károly

        Igen, kedves Tóducz úr. A tatár-oláh keverék suszterinas veszettül magyargyűlölő volt. De lelőtték, mint egy veszett kutyát. De az oláhok ugyanazt folytatják. “Azt gyűlölik bennünk, amit ellenünk elkövettek.”

        Válasz
    • tömrer

      Ceausescu előtt és után is üldözték a magyarokat.
      Jelenleg talán a legjobban… 🙁

      Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük