Diákjaikat féltik az oltszemi elhelyezőközpont és speciális iskola pedagógusai és nevelői, mert attól tartanak, az intézmény felszámolásával, elköltöztetésével túl sok lesz az ismeretlen a gyermekek számára, ráadásul Barótra helyezésük hallatán a helyi szülők egy csoportja valóságos háborút indított ellenük.
Úgy vélik, helytelenül ítélkeznek azok, akik az oltszemi gyermekektől féltik sajátjaikat, holott nem is ismerik őket. Ez irányú sérelmeikről őszintén beszéltek lapunknak az érintett tanárok.
Koncz Andrea testnevelő szakos tanár húsz éve tanít Oltszemen. Azt mondja, megélt olyan korszakot is, amikor több volt a magatartás-zavaros gyermek az intézményben, mint a sérült, de ez mostanra megváltozott. „Régebben bekerültek olyan problémás gyermekek is, akikkel valóban nehéz volt bánni, de ők is a mieink voltak. Olyan diákokról van szó, akiket mindenünnen elutasítottak, nem fogadták be őket, Oltszemre hozták, hogy gondoskodjunk mi róluk. Ezért alakult ki, hogy más iskolákban azzal ijesztgették a gyermekeket, ha rosszak, Oltszemre kerülnek. Mi pedig úgy bántunk velük, mint az összes többi gyermekkel, még akkor is, ha néha nem volt könnyű.”
Albert-Tóth Renáta fejlesztő pedagógus szerint is régről fennmaradt, rossz beidegződésről van szó, amikor az emberek azt gondolják, hogy Oltszemre csak a rossz gyermekeket viszik, de akkor is, amikor negatív véleményt alakítanak ki az oltszemi speciális iskolában tanítókról is. „Valószínű, ettől a beidegződéstől nem tudnak elvonatkoztatni a barótiak. Nem ismerik a gyermekeket, és nem is adnak esélyt arra, hogy megismerjék őket.”
Demján Imola tanítónő Csomakőrösről ingázik Oltszemre, nagyon közel áll tanítványaihoz, éppen ezért bántja, hogy úgy beszélnek róluk a baróti szülők, hogy a gyermekek agresszívek, banditák, és félnek tőlük. „Olyanokat mondtak, amit egy börtönviselt személyről szoktak mondani, anélkül, hogy ismernék őket, beszéltek volna velük, meglátogattak volna minket. Nyitottak vagyunk, szívesen látunk mindenkit, aki meg akarja ismerni hétköznapjainkat, gyermekeinket. Járunk velük városi rendezvényekre, előadásokra. Arra törekszünk, hogy ne egy zárt környezetben éljék az életüket, hanem úgy nyíljon meg előttük a világ, ahogy egy egészséges családban felnövekvőknek megadatik.”
Orza Csilla tizenöt éve dolgozik Oltszemen gyógypedagógusként, mindig nagy létszámú osztályai voltak, de nem panaszkodik, hogy nehéz lenne. Ő is sokat jár-kel Sepsiszentgyörgyön a diákjaival, szerinte semmivel nincs több baj velük, mint bármilyen más iskola tanulóival. „Szívesen kiállnék tíz-tizenöt gyermekkel, akikkel Sepsiszentgyörgy főterén szoktam sétálni, hogy megmutassam őket, szétkiabáljam, hogy ezek azok a gyermekek, akiktől annyira tartanak a barótiak. Úgy vannak beállítva, mintha útonállók, bűnözők, betörők lennének. Amikor bemegyünk egy üzletbe, minden polcnál kiáll egy elárusító és figyel minket. Ezt is megszoktuk. Minket is megbélyegeznek, amiért ezeket a gyermekeket oktatjuk, pedig mindannyian szeretetre méltóak, nincs több baj Oltszemen sem, mint máshol.”
Becsey Éva tíz éve tanítja az oltszemi gyermekeket, középsúlyos fogyatékosokkal foglalkozik, hetedik osztálya van. Szerinte nagyon jó helyen vannak a gyermekek Oltszemen, otthonosan érzik magukat, ezért is sajnálja, hogy el kell költözniük. Attól tart, nagyon meg fogja viselni őket az új környezet, az új nevelők és oktatók. „Annyira ragaszkodnak hozzánk, mintha mi lennénk a szüleik.” Kernászt Adél hét éve dolgozik Oltszemen mint fejlesztő pedagógus, őt is mélységesen felháborítja a gyermekek elutasítása. „Ezek a gyermekek senkinek sem kellenek, nem kellettek a szülőknek sem, ezért szomorít el a baróti történet is.
Úgy érzem, bennem van potenciál, hogy segítsek ezeknek a gyermekeknek. Ha valamit tudok nekik nyújtani, akár érzelmileg vagy tudásban, és ezzel ők tovább tudnak haladni, akkor úgy érzem, máris tettem valamit értük. Ezért vagyok Oltszemen és ezért támogatom őket.” Barabás Lajos Zsolt fejlesztő pedagógus is a gyermekek elutasítását sérelmezi. Hangsúlyozza: halmozottan sérült gyermekekről van szó, akiket a szüleik elhagytak, és a barótiak ellenkezése csak erősíti bennük az elutasítottság érzését. Úgy látja tanítványain, hogy félnek a változástól, bizonytalanok a jövőjük miatt.
Az oltszemi speciális iskola pedagógusai azokért a gyermekekért aggódnak, akiknek sok éven keresztül fogták a kezét, tanították, szeretgették őket, akiktől nehéz megválniuk, annál is inkább, mert azt látják, Baróton, ahol családi típusú házat építenek számukra, nem fogadják szívesen őket. Egyesek követnék a gyermekeket, ingáznának az erdővidéki városba, de megtévesztőnek tartják, hogy az elöljárók egyik nyilatkozata szerint erre lesz lehetőség, szükség van az ő szakértelmükre, máskor pedig azt mondják, helyi pedagógusokat alkalmaznak. Úgy néznek a változás elébe, mint ami széttöri mindazt, amit a gyermekekkel közösen építettek: egy olyan közösséget és közösségi érzést, amelynek az emberség és a szeretet a legfőbb ismérve.
Fekete Réka / Háromszék