1953 nyarán derékig érő aranyló hajjal csángó kislány toppant a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet bizottsága elé. Felszólítás nélkül már mondta: „Ropog a tűz, messze süt a vidékre, / Pirosan száll füstje fel a nagy égre, / Körülállja egynéhány fa, / Tovanyúlik rémes árnya / S körülüli a tanyáknak / Szép legénye, szép leánya.” Mondta keresetlen őszinteséggel a Tengeri-hántást, mi pedig láttuk felszállni a füstöt, hallottuk ropogni a tüzet úgy, ahogy Arany János megírta. Látta a szigorú tanári kar minden tagja is. Azonnal felvették.

Molnár Gizella a Száz házas lakodalom című előadásban 1960-ban

1995-ben a Duna Televízió egyik adásában színésznő mond verset. Hangja, arca, tekintete titkokat sejtet. Amit csinál, keresetlenül egyszerű. Az arc ismerős, csak a haj színe változott egy kicsit. Molnár Gizi a két vers elmondása között eltelt közel négy évtized alatt hűségből jelesre vizsgázott. Néhány hónapot leszámítva a sepsiszentgyörgyi színházban szolgált, a szó igaz értelmében. Megszakítás nélkül teljesítette hivatását kisgyermekes anyaként is. Egy háromhetes „vonatos turnén” elvégezte a „nagymosást” a közeli kútnál, valamelyik állomáson, miközben a kisfiú békésen aludt a vonatfülkében... a csomagtartón. Azon a turnén együtt játsztunk, azóta is úgy élt bennem és ezután is úgy fog élni: Molnár Gizi a kútnál, egyik kezében menetrend, a másikban pelenka. Megszakítás nélkül teljesítette hivatását kétgyermekes nagymamaként is. Miután unokáit elrendezte, frissen jött be a színházba, még akkor is, ha ügyes-bajos dolgait rendezve nem egyszer bántották meg tapintatlan, közömbös emberek, amikor gondjaival magára hagyták, egyik hivatalból küldözgetvén a másikba. És ő bejött mindig! Reményt vesztett, elfásult embereknek örömet osztani.

Hűségénél csak szerénysége volt nagyobb. Az erdélyi színjátszás egyik kivételes tehetségű színésznőjével, Tanai Bellával osztották ki kettős szereposztásban. Felváltva játszta G.B. Shaw darabjában a címszerepet, Szent Johannát, miközben nem szégyellt tanulni „a riválistól”.

Egykori igazgatónk, Sylvester Lajos 1976-ban az Igaz Szóban nagyon találóan nevezte a sepsiszentgyörgyi társulat tagjait „Déryné vándorló gyermekeinek”. Annak a „vándorlásnak” ára volt. Megroppant az egészség, kopott a szervezet, az idegrendszer, megsínylette a család. Gizi tette a dolgát akkor is, amikor már minden porcikája szünet nélkül fájt. Nem panaszkodott. Tudomásul vette. Keresztként hordozta. Nem nagy szavak. Tények. Számára is – akárcsak nemzedéktársai közül mindenkinek – azok a „vándorló évek” az élet értelmét jelentették. Játszott, tanított betegen is, tanított nyugdíjasként is.

Aztán elvesztette a fiát... Egy alkalommal bent álltam a Szent József-templomban egyedül a rács mögött, egyedül a félhomályban. Amikor kiléptem volna az ajtón, Gizi is lépett. Azt hittem egyedül vagyok. Emlékszem a tekintetére. Sejtem... hiszem, hogy egyre súlyosabb keresztjét nem egyedül hordta.

A színész sorsából születnek a szerepsorsok. Shakespeare darabjában, az Ahogy tetszikben is játsztunk együtt. Ő Juci, én Próbakő, az udvari bolond. A rendező, Tompa Miklós egy vastag és hosszú kötelet köttetett a Gizi meg az én derekamra, hogy szerelmemet el ne veszítsem... Sose titkolt lámpalázas színészként minden alkalommal jelenetem előtt jó pár perccel le-föl sétáltam a színpad körül. Az egyik ilyen le-fel séta közben megszólalt a hátam mögött egy elhaló hang: „Könyörgöm, állj meg, nem bírom tovább...” A háromméteres kötél végén Gizi rótta velem – 20 perce már – szótlanul a folyosót le-fel.

Igen, a színészsorsokból születnek a szerepsorsok. Gizi akkor is hűséges volt játszótársához, amikor hosszú perceken keresztül nem akarta zavarni. Ez a köteles jelenet jelképes is lehet. A sepsiszentgyörgyi színház társulatát eddigi útján egy kötélerősségű erő tartotta össze: a hűség ahhoz a hivatáshoz, amelynek teljesítésére a Gondviselő útnak indított mindannyiunkat.

A Komédiás a hívást egy teljes életre kapja. Betegágyon is lehet verset mondani, mesélni, tanítani... Barátunk, Matekovics János Zoltán tanár, írogató ember, könyvtáros beiratkozott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemre. Készülő doktorátusi dolgozatához Csíki László Nagypapa látni akar benneteket című darabjával kapcsolatban valami adatra volt szüksége. „A kis Matek” kinyomozta, hogy az előadás főszerepét „Gizi néni” játszta. Felkereste. Gizi érdeklődő szeretettel fogadta. Gondolkodás nélkül átadott minden összegyűjtött, a darabbal kapcsolatos anyagot. De igazán Matekovics sokkal többet kapott: odafigyelést, rácsodálkozást egy másik emberre, szeretetet, biztatást... Súlyos betegen is néhány héttel ezelőtt példaadó felelősséggel szolgált. Gyorsan forog az idő kereke. Matekovics ott fogja megvédeni doktorátusi dolgozatát, amelyben talán már Gizi szakmai titkai is felsejlenek, ahol az erdélyi színjátszásban először kiosztott aranydiplomát elsőként Molnár Gizi vehette át.

1953-ban együtt felvételiztünk. Elmondta az Arany-verset, és bejutott. Én akkor nem. A következő évben a verseim közé „becsempésztem” a Tengeri-hántást. Igaz, hogy nagyon nehezen, de bejutottam...

Miközben ezeket a sorokat fogalmazom, készülök a Gizi búcsúztatására. Valószínű, idézek a temetőben az Arany-versből, úgy, ahogy most is teszem, Ön előtt is, kedves olvasó... Kedves néző... „Lohad a tűz, a legények subában / Összebúnak a leányok csuhában, / Magasan a levegőben / Repül egy nagy lepedő fenn / Azon ülve muzsikálnak, / Furulyálnak eltűnőben…”

László Károly / Háromszék