Forrás: hobbikert.hu

Néha eszembe jutnak kis szösszenetek, de gyakran elveszítem őket, mert arra gondolok, hogy talán nem elég érdekes egy-egy igényes olvasó számára, mert úgy-e most nem ezek „mennek”. Láthatják, hogy a média tele van vérre menő harcokkal, erőszakkal, sűrűsített cselekményekkel és irreális, rettegést okozó jelenetekkel, röviden szenzációhajhászással!

Aztán végül meggyőződök saját tapasztalataimból, hogy ezek a mozgalmas és erőszakos történetek hamarább feledésbe merülnek, mint az egyszerű kedves kis szösszenetek, mivel ezek közelebb állnak a lelkünkhöz!

Az én nagyapám Sebők Lázár, aki 1899-ben született, kükülőkeményfalvi székely, egyszerű ember volt, földműves, állattenyésztő és a kerekes szakmában jeleskedő ember! Hivatalosan mégsem folytathatta a szakmáját, mivel nem rendelkezett működési engedéllyel és ezért a fináncok sok kellemetlenséget okoztak neki. Ennek ellenére évente titokban megreckírozott hallgatni tudó embereknek egy-két szekeret, de azok már messziről árulkodtak gyártójukról, olyan piacosak voltak!

Volt kitől tanulnia, mivel Sebők László dédnagyapám (sz. 1867-ben) a környék legjobb kerekes, ács, kőműves, kőfaragó mesterségeket ismerő ember hírében állott! De előbb Székelyudvarhelyen gimnazista tanuló volt két esztendeig, ahonnan aztán eltanácsolták, mint József Attila költőt – igazából kirúgták! Ha nem untatom hallgassák meg kirúgatásának történetét, habár ez nem a nagyapámé, de szerintem hadd nőjje ki magát ez a szösszenet:

Sebők László dédnagyapámat tehát nem azért tanácsolták el, mert az esze nem bírta volna a tudományokat, mivelhogy igenis bírta, lévén az osztály legjobb tanulója. Az egyszeregyet úgy mondta, mint a vízfolyás és a többi tantárgyakat is, de még a deáknyelvet is kezdte ígéretesen elsajátítani. Hanem jeleskedett ő más nemkívánatos dolgokban, mint a csintalanság, de abban aztán utolérhetetlen volt. László név visszhangzott az egész iskolában, a sok gyermek mind köréje csoportosult és valósággal istenítették az elmés se szeri se száma rakoncátlanságaiért! A legemlékezetesebb mesterműve, amit még az én gyermekkoromban is emlegetett apám, és amely szájhagyomány útján maradt fen az egész falú számára a következő volt.

Mivel már gyermekkorában kialakulóban volt a kézügyessége, tervezett, fúrt, faragott, ámulatba ejtette még a felnőtteket is. Különböző gyerekjátékokat, perrentyűt, forgattyút, magától totyogó lovat, szárnyát mozgató madarat alkotott. De megfigyelte a kalapácsot, köves malmot, posztóványolót és miniatűrben, vízzel hajtott működésképessé tette azokat! Az, ami végleg fennakadt a híres, nevezetes tanárurak türelmi hálóján a következő elmés kitalációja volt:
otthon egy aprócska, de élethű szekeret készített, pici lovacskára illő hámot is varrt hulladék bőrdarabokból, majd azt az iskolába vitte. Csakhogy a kis szekér elé nem lovacskát fogott be, mivel ilyen apró lovacska akkor nem létezett, de ma sem létezik. Hanem egy valóságos macskát, a gimnázium macskáját.

Legalább ötven gyermek figyelte lélegzetvisszafojtva, ahogy befogja László a szekér elé a macskát. Amikor pedig a kiscsengőt is a nyakára kötötte, a gyermekekből kitört az ujjongás. Mivel a macska ez idáig nem volt szekér elé fogva, nem volt csengő a nyakán és főleg nem volt szurkos dióhéjba léptetve, mert László szerint a macskát meg kellett patkolni. A szegény állat kényelmetlenül kezdte érezni magát, ezért menekülésre fogta a dolgot!

Tekintve, hogy fára, kerítésre nem tudott mászni körmeinek használhatatlansága miatt, a kollégium épületébe menekült, ahol felugrándozván a lépcsőkön nagy csengetéssel és zörgetéssel végigrohant a folyosón. Nyomában az izgatott és torkuk szakadtából üvöltő gyermeksereggel.

Még a „kancelláriáig” elsodortak egy tanárt, lábáról ledöntötték a dolgára siető iskolaszolgát, és mint egy hangos árvíz beözönlöttek a nyitva álló ajtón a meglepett tanárok közé.

Mintha az ördög bújt volna a gyermeksereg mindenikébe, annyira megbabonázta őket a szekérbe fogott „patkós macska”, de a macska is pánikrohamot kapott a szokatlan helyzete miatt! Felkínlódva magát a kancellária hosszú asztalára, mely körül már a rettegő, tekintélyes tanárurak ültek, és azon hosszan nyargalva a szekeres macska minden lehetséges „kalamárist” felborított. Az ott heverő tudományos könyvekre és irkákra kisebb-nagyobb mértékben ráfröccsenve tartalmuk tentapacákkal rondítódtak!

Rövid, de annál hangosabb és incidensekkel telt hajtóvadászat után, végül a szegény pára a rakott kályha melletti nyitott fedelű fásládában kereset menedéket, melyet egy szemfüles diák gyorsan lezárt!

Így lett vége az azután elhíresedett szekeres és patkós macska hajtóvadászatának, de az ügynek koránt sem, mivel a kollégium rektora nem késlekedett László gimnazista apja után üzenni és azonnali megjelenésre felszólítani!
Sebők László apja, Sebők Ferencz (sz. 1823-ban) volt talán a falu első kocsmárosa, termetileg alacsony, de választékos beszéddel és józan paraszti ésszel annál jobban magáldott ember. Sietett be lovas szekérrel Küküllőkeményfalváról Székelyudvarhelyre az idézés célját megtudni, ámbátor sejtette, hogy László fia eszes gyerek, ugyan, de nem angyal és ekörül forog az ügy, de azzal nyugtatta magát, hogy „szép vénasszonyt és jó gyermeket még nem ismert a világ!”

Tisztelt Olvasó, mielőtt dédnagyapám megérkezne úti céljához engedjék meg, hogy szóljak röviden a kocsmáról, amelyet 1960-as évek elején az én gyermekkoromban bontottak le. Magas, de nem terebélyes kőépület volt. Én gyermeki szemmel úgy képzeltem el, mint egy négyszögű öreg tornyot. Alul, nyárban hűvös, télben enyhe levegőjű borospince, amit az én időmben már nem használtuk egyébre, mint ide rekesztettük éjszakára a ludakat. De azért napközben néha beültem a kellemes félhomályba, mert mindig vonzottak a csendes ódon épületek, ahol saját világomat építgettem szárnyaló gondolataimban.

Volt, amikor a korhadt falépcsőn felmerészkedtem az ivóba, ahol a mennyezet egy része beszakadt és a legkevesebb másfél évszázados zsindelyek között beszivárgott a napsugár. A szétmállott vakolat újra homokká alakult a hosszú idők során és halmocskákban folyt le a falak aljába, felfedvén az építőkövek formáját. A gerendákat befeketítette az idő, de azért jól látszottak rajtuk a több ezer rovásjelek, amik az italadóságokra utaltak, az akkor még ritka irkát, és plajbászt helyettesítvén!

Lévén, hogy a falusi embernek a pénz ritkán adatott meg, ezért mindenki kontóra ivott, ahány futuckó pálinkát elfogyasztott annyi egyezményes jelt róttak a fagerendába. Amikor pedig pénzhez jutott az ember évente egyszer, vagy kétszer, a rovásokat összeszámolták, majd fizetés után egy hosszú rovással átrótták! Mindenkinek saját gerendarésze volt és annak rovásait bármikor ellenőrizhette!

Röviden ennyit az ódon kocsmáról, amelyet Sebők Ferencz üknagyapám működtetett. Most pedig térjünk vissza a cselekményhez, amely igen izgalmasan alakult!

Minden önmegnyugtatása ellenére, amikor a Rektor úr felvázolta a tényállást üknagyapám elismerte magában, hogy a dolog nem olyan egyszerű, amit egy népi közmondással el lehet rendezni ezért védekezés helyett ellentámadásba ment át:

– Mélyen tisztelt, nagytudományú rektor úr, én a fiamat, Lászlót, azért hoztam ide a gimnáziumba, hogy nagytudományú, úriembert faragjanak belőle. Ezért én önöket becsületesen megfizetem, és megfizetem a fiam által keletkezett kárt is, de még meg is „regcumolom” annak rendje és módja szerint! Az önök mestersége az, hogy a gyermeket tudományokra tanítsák, ha kell, megregulázzák, de semmi képen ne utasítsák őt vissza!

– Tisztelt Ferencz gazda, ez amit ön most elmondott, ez mind igaz, de csak átlag gyermekre vonatkoztatva, az ön fia átlagon felüli! Bár igaz, hogy a gimnázium legjobb tanulója és a tudományokat könnyedén elsajátítja. De a csínytevésekben is utolérhetetlen, sőt olyan magas szinten folytatja, hogy már kezelhetetlenné vált! Az egész iskola diákjai rajta csüngnek, csak rája figyelnek, minek okáért a fegyelem is megbomlott és ez a tanulmányok rovására megy. Ha László fiát nem csapnánk ki a gimnáziumból, az az egész iskola létét veszélyeztetné! Mi tanárok is vehetnénk a koldusbotot és elszéledhetnénk a nagyvilágba, remélem, ezt ön nem akarhatja, mert ön egy könyörületes, katolikus ember! Én azt javaslom magának, Ferencz gazda, vigye haza a fiát, mert Lászlót a Jóisten is mesterembernek teremtette, így mindenki jól jár, ő híres mesteremberré válik, a gimnázium pedig megőrzi a jó hírét! És tudja mit, az okozott károkat sem kell megtérítenie csak az Istenre, kérem, takarítsa innen a fiát!

Csakhogy Sebők László dédnagyapám, nem szégyenkezve kullogott ki a székelyudvarhelyi gimnáziumból. Azt tartotta a szájhagyomány (mert idáig senki le nem írta még a történetet), hogy a diákok Udvarhely határáig kisérték! Igaza lett a rektor úrnak: azután sokra vitte, mint mesterember, hogy csak azt mondjam el, amit én láttam gyermekkoromban az ötvenes évektől. Az 1800- as évek elején épült katolikus templomnak a lábbal hajtós fújtatót, amellyel az orgona működött. A kórust teljes egészében tartóoszlopostól, cifra, fából, esztergált, kis oszlopocskákig mely a kórus párkányzatát tartotta, és melyen könyökölni és támaszkodni lehetett. Az oltár nagy részét a szentek szobrának kivételével, a templom vasazott cserefából készült időtálló ajtóját. A haranglábakat, de a harangok a toronyba való felvontatását és helyretevését is ő ötletelte ki, valamint a két díszesen faragott szenteltvíztartó is az ő keze munkája volt!

Volt nagyapáinknak és az őket megelőző őseinknek többek között egy érdekes szokásuk, bármit is alkottak minek létét hosszabb időre szánták, legyen az épület kapu, kútágas, síremlék, díszes faragvány, egyikére sem mulasztották el felírni a pontos dátumot, és az alkotó nevét. Például: „Állította Isten segedelmével Sebők László 1880. augusztusának havában!”

Ilyenformán, ha a szájhagyomány el is feledte volna, a pontos dokumentáció lekiabált a létesítményekről! Ez egy magától érthető ártatlan dicsekvésnek is vehető, mert ki nem büszke sikeres munkájára, amikor az alkotás vágya minden székelyember genetikájába volt kódolva!

Gyermekkorom egyik nagy boldogsága volt nekem is amikor dédnagyapám nevét láttam sok igényes munkán. Hát, még amikor a falusi idős emberek és asszonyok hálával és elragadtatással beszéltek a dologról mondván:

– Látod Misike ezt a csodálatos munkát a te dédnagyapád készítette, büszke lehetsz rá!

Vissza Lázár nagyapámhoz, mert ezek csak kitérők voltak, amiket közben leírtam, nagyon remélem nem az olvasók untatására.

Sebők Lázár nagyapámnak, mint az emberek nagy részének volt egy gyöngesége a finomságok fele. Az a finomság egy nagyon egyszerű dologból állt éspedig hargasmagú szilvából, de nem akármilyenből, hanem olyanból, amely a fahegyén maradt, majd október végétől és december elejéig megcsípte a korai dér! Rövid volt a bemutatott finomság szezonja, mivel, ha erősebb fagy érte és magig fagyott, akkor már a minőség véglegesen leromlott.

Ezért nagyapám minden nap rendszeresen hátrajárt a csűrkertbe, hogy a napi finomságokat lekosztolja a fáról, az esetek nagytöbbségében Misike fia, aki az én édesapám volt elkísérte erre a műveletre mivelhogy ö is részesült a finomságokból.

Fontosnak tartom elmondani, hogy édesapám 1925-ben született és a történet idején négy vagy öt éves lehetett!
Történt, hogy mivel a finomságok szezonja megnyúlt a kedvező időjárás miatt a dércsípte szilvatartalék elfogyott a csűrkertből. De volt a plébános úr kertjében még elég, akivel a kert szomszédos volt, valamint a pap lerázott, amit lerázott a fákról, az rajtamaratottakkal már amúgy sem törődött. Ezért arra gondolt Lázár nagyapám, hogy az úgysem lenne bűn, ha ő azt lekosztolná, hogy kárba ne vesszen. Csak a kerítés zavarta és azon túl a más felségterülete!

Végül a csábítás győzött átlépve a plébános kerítésén lekosztolgatta a fa hegyében megkészült szilvákat.

– Osztán hallod-e Misike! – mondta bizalmasan apámnak. – Nehogy te a plébános úrnak megmond, hogy én tőle szilvát loptam, mert kivágja a nyelvemet! – így ijesztgették a gyerekeket a pappal, ha csúnyát beszélt.

Még aznap vízért jött a plébános a kútunkra, amely kút a régi időkben a legfinomabb és egészségesebb vizet szolgáltatta az egész faluban, ezért a felszegi rész onnan hordta az ivóvizet, még a pap is! Édesapám ott játszadozott nem messze és miután elselypített egy dicsértesséket a pap megkérdezte.

– Mindörökké áment! Hogy vagy Misike?

– Én jól plébános úr, de úgy sem mondom meg magának, hogy édösapám lopja magától a szilvát, de ugye nem vágja ki a nyelvét?

– Ne hazudj, te mihaszna gyermöke! – rontott ki nagyanyám és nagyapám a tornácra.

– Hagyják csak! – intette le őket a plébános mosolyogva. – bár való, hogy a kicsi gyermek igazat mond, de ezt most kivételesen nem hiszem el neki, ugyanis a szilvatermést már rég betakarítottam! – azzal nevetve fordult ki a kapun a veder vízzel.

Sebők Mihály

3 hozzászólás

  1. Tivadar

    Az írás nagyon jó, sok részletre én is emlékszem, amit édesapánk elmesélt.

    Válasz
  2. Dobai

    “A KICSI GYERMEK IGAZAT MOND!”

    Ez nem igaz! Lásd Tóducz urat.

    Válasz
  3. Tóducz

    Mikor igen, mikor nem!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.