A kollektív emlékezet peremén. Magyar civilek szovjet fogságba hurcolása Erdélyben,1944–1945-ben

Szovjet munkatáborokban dolgozó hadifoglyok. Forrás: Szabadság

A közelmúlt bizonyos szegmenseit olykor titokzatosabb homály fedi, mint a régmúlt történelmét. Elmondható, hogy a mohácsi vészről, Rákóczi szabadságharcáról, vagy akár 1848 márciusának dicsőséges napjairól többet tudunk, mint a második világháború végén szovjet fogságba hurcolt erdélyi magyar civilek tízezreinek sorsáról.

Az alig néhány évtizede magunk mögött hagyott, gyilkos szovjet lágervilágról – az utóbbi évek egyre kiterjedtebb kutatómunkája ellenére – még mindig csak felületes ismereteink vannak. A második világháborúban győztes Szovjetuniót ugyanis hosszú időn át nem volt ildomos kritizálni, a győzelemért emberéletben fizetett hatalmas ár pedig hovatovább „legalizálta” a szovjet fogság rendszerének iszonyatát. Mindemellett tény, hogy a világháborúban legyőzött Németország náci rendszerének lágereiről az évtizedek során jóval több információ vált ismertté, mint az orosz fogolytáborok rendszeréről, ahonnan jóformán alig szivárgott ki valami. A Szovjetunióban, de a kelet-európai szatellitállamokban is, 1989 előtt minderről mélyen hallgatni kellett.

Csak a kommunista diktatúrák három évtizeddel ezelőtti összeomlása után nyílt lehetőség e téma kutatására, a történtekről való nyilvános megemlékezésre. A magyar társadalom nagyobb részéhez azonban ezután sem jutott el történelmi súlyának megfelelő mértékben a szovjet fogság ténye, annak egy egész generációt érintő tragédiája. A felejtés és közöny falát minden tudományos kutatásnál, konferenciánál, szakkönyvnél vagy tanulmánynál erőteljesebben ütötte át Szász Attila Örök tél című többszörösen díjnyertes filmje, amelynek főszereplője, Gera Marina a filmben nyújtott alakításáért tavaly Nemzetközi Emmy-díjat vehetett át. Ez a kimagasló siker jelentősen előmozdította a téma kollektív tudatba való rögzülését, aminek nagyon nagy jelentősége van.

A magyar polgári lakosság egész Kárpát-medencére kiterjedő elhurcolása és többéves szovjetunióbeli rabsága ugyanis közelmúltunk egyik igen megrázó története, amely közvetlen hatással volt mind demográfiai, mind politikai, de még gazdasági tekintetben is apáink, nagyapáink társadalmára. Mindezeken túl, az anyaországtól elszakított erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és délvidéki területeken megrendítette a helyi kisebbségi magyar közösségek demográfiai erejét. Hátterében ugyanis mindenütt ott állt az etnikai tisztogatás sokszor még bár csak nem is leplezett gondolata.

A szovjet hadsereg által az 1944 őszi frontátvonulás időszakában Erdély területén foganatosított fogolyszedések elsősorban a magyar civileket érintették. A német származású lakosságra majd csak három hónappal később, 1945. januárjában került sor. Az ekkor deportált szász és sváb emberek között azonban szintén voltak magyar identitásúak. Az 1944. augusztus 23-i bukaresti politikai fordulat, a Szövetségesek oldalára való átállás után a románok nem számítottak többé ellenségnek, ezért román civileket legfeljebb elvétve ejtettek foglyul. Erdély magyar lakossága azonban nagyon megszenvedte a szovjet deportálásokat. A frontátvonulás időszakában beérkező szovjet egységek már az első napokban megkezdték a polgári személyek foglyul ejtését. A magyar civilek elhurcolása az első ütközetek lezajlását követően, 1944 augusztus utolsó napjaitól kezdődött és kisebb-nagyobb intenzitással november első feléig tartott. Székelyföld, Kolozsvár és Torda, illetve a Partium magyar lakosságát sújtották leginkább a fogolyszedési akciók.

A kollektív emlékezet peremén. Magyar civilek szovjet fogságba hurcolása Erdélyben,1944–1945-ben

Vass Károly Tordáról elhurcolt magyar civil, egy német hadifogolytól szerzett, vésett virágdíszítéses és feliratos alumínium csajkája a szovjet fogságból. Wehrmacht-típuscsajka 1936-ból. Oldalán és tetején tulajdonosainak bevésett neve: „W. Morgenstern, Vass Károly”. (forrás: A szovjet fogság kolozsvári emléktárgy gyűjteményéből. Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Kolozsvári Kar. Leltári szám: A–04. Fotó: Tóth Orsolya.)

A kiürített Székelyföld legnagyobb részén, ahol eléggé gyorsan vonult át a Vörös Hadsereg, viszonylag kevesebb foglyot ejtettek. 1944 szeptember első felében Háromszéken és a Csíki-medencében összesen kb. 3000 magyar fiút és férfit hurcoltak szovjet fogságba Kézdivásárhely, Csíkszentmárton, Csíkszentkirály, Csíkszereda környékéről.[1] Majd a Szalárd-palotailvai, valamint a görgényüvegcsűri elhárító csaták után, szeptember közepén a Maros völgyében már mintegy 4000 magyar civil férfit ejtettek foglyul a szovjet katonai egységek. Gyakran a román csendőrség segítségével hajtották végre a fogolyszedő akciókat, elsősorban a harcok során bevett Gyergyószentmiklós, illetve Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Magyaró és Marosvécs körzetében.[2]

A legnagyobb mértékű civil elhurcolásokra azonban Erdély közepén, Torda és Kolozsvár környékén került sor. Ennek oka a tordai csata volt, amelynek során a magyar–német csapatok 1944 szeptember–októberében négy héten át sikeresen tartóztatták fel a sokszoros túlerőben levő szovjet–román alakulatokat. A Tordánál erőltetett áttörési kísérletekben kb. 13 000 szovjet és többezer román katona esett el, sebesült meg, tűnt el vagy esett fogságba, miközben a jól kiépített védőállásoknak köszönhetően viszonylag kevés, kb. 2500 honvéd halt meg, 4–5000 volt a sebesültek száma és mintegy 2500 magyar katona került fogságba.[3] Ez utóbbi azonban túl kevés volt ahhoz, hogy a moszkvai vezetés előtt igazolni lehessen a 2. Ukrán Front jelentős erőinek heteken át való feltartóztatását. Ezért a hiányzó hadifogoly-létszámot magyar civilekkel pótolták a környék településeiről.

A kollektív emlékezet peremén. Magyar civilek szovjet fogságba hurcolása Erdélyben,1944–1945-ben

Kolozsvár. Egyelőre minden békés (forrás: Fortepan/Kurutz Márton)

A parancsnak megfelelően, október 7-től, a Torda elfoglalását követő naptól kezdve csak az Aranyos-parti kisvárosból 700[4] magyar fiút és férfit hurcoltak el. A környékbeli falvak magyar lakossága is megszenvedte a szovjet deportálásokat. Aranyosegerbegy, Tordaszentmihály, Aranyospolyán, Bágyon, Mészkő, Kövend, Tordatúr magyarsága mintegy 4–500 fővel adózott a tordai csatát követő foglyul ejtéseknek.[5] Akárcsak Tordán, az aranyosszéki falvakban is sokszor a dél-erdélyi román katonai és polgári hatóságok segítették a szovjetek fogolyszedési akcióit. A magyar fiatalokat gyakran ők kötelezték jelentkezésre a tordai rendőrségen, vagy a vidéki csendőrörsökön. A Torda környékén elfogottak közül többeket a román csendőrök a Brassó melletti földvári táborba hurcoltak el, ahova Háromszék, Csík és Maros-Torda vármegyéből korábban már internáltak mintegy 6–8000 magyar civilt.[6] Őket, a székelyföldi internáltak egy részével együtt, később adták át a szovjet hadseregnek és szintén orosz hadifogságba kerültek.[7]

Ahogy a front Tordától északra átlépte az akkori magyar–román határt, a szovjet alakulatok birtokába jutott első közeli észak-erdélyi nagyvárosban, Kolozsváron csúcsosodott ki a foglyul ejtések folyamata. A magyar–német alakulatok által harc nélkül feladott Kolozsvárra október 11-én vonult be a szovjet, két nappal később, 13-án pedig a román hadsereg.[8] Innen hurcolták el Erdélyben az egy településről számított legtöbb magyar polgári lakost. Október 12 és 15-e között, mindössze négy nap alatt 5000 magyar férfit és fiatal fiút ejtettek fogságba,[9] sokszor román szomszédok közreműködésével.[10] A kolozsvári fogolyszedésekkel egyidőben, a város környéki falvakból, Pusztacsánról, Ajtonról, Kolozsról, Györgyfalváról, Kisbácsból is elhurcoltak mintegy 1000 magyart.[11]

A szovjet foglyul ejtési razziák ezt követően, 1944 október közepén kiterjedtek Észak-Erdély északi és nyugati területeire is, igaz valamivel kisebb intenzitással. A tordai csata lezárulása és Kolozsvár szovjet birtokbavétele után a magyar–német hadvezetés jelentősebb harcok nélkül, rövid két hét alatt feladta egész Észak-Erdélyt. A Dés és Zilah felé hátráló német és magyar csapatok csak ideiglenesen tartóztatták fel az őket követő szovjet és román erőket, fedezve saját és társaik Keleti-Kárpátokból való visszavonulását. Ezért a harcok ekkor már kevesebb veszteséggel jártak és az arcvonal gyorsabb mozgása miatt, valamelyest csökkent a civilek foglyul ejtésének volumene is.

A szovjetek – a már bevált gyakorlat szerint – csak ott ejtettek polgári foglyokat, ahol kisebb ellenlökésekbe, feltartóztató ellenállásba ütköztek és a környéken magyar nemzetiségű lakosság élt. Ezért bár az Erdélyi-szigethegységben, Bánffyhunyadtól nyugatra, illetve Csucsán is ideiglenes védelmi harcokra került sor,[12] a zömmel román lakosságú vidéken nem voltak jelentősebb civil foglyul ejtések. Ugyanakkor október 12-e után a vegyes lakosságú Szamos-völgyben, Bonchida és Dés környékén, valamint a Sajó völgyében, Szeretfalva és Beszterce vidékén az ellenállás legyűrése és a frontátvonulás után – a korábbiaknál kisebb mértékben ugyan – de ismét elhurcoltak magyar embereket. Erdély észak-nyugati területein, a dombvidékről az Alföld felé való kijáratoknál október 18–21-e körül vívott kisebb utóvédharcok után, Varsolc, Szilágysomlyó,[13] Szilágynagyfalu, Sarmaság, de Nagysomkút és Nagybánya vidékén is elfogtak magyar civileket.

Margitta jelentősebb harcok utáni bevételével, majd október 25-én Szatmárnémeti és Nagykároly elfoglalásával az egész Észak-Erdélyt megszálló szovjet és román katonai alakulatok még több napon át, november elejéig folytatták a polgári lakosság foglyul ejtését.[14] Ezek az akciók már közvetlen összefüggésben álltak az alföldi páncéloscsatát követő elhurcolásokkal, amelyek elsősorban Nyíregyházát és környékét érintették.[15] Erdély északi vidékeiről, 1944. október 12-e és november eleje között összesen mintegy 6000 magyar civil férfit ejtettek foglyul a szovjet és román katonák.[16]

Egész Erdélyben, 1944 szeptember eleje és november első fele között összesen legkevesebb 20 000 magyar fiú és férfi került szovjet fogságba. Életkoruk 14 évestől 70 éves korig terjedt, többségük azonban elhurcolásakor 20. és 40. életéve között járt. Az elfogottak ugyan csak kb. 1,5%-át alkották a teljes erdélyi magyarságnak, mégis, mivel elsősorban fiatal fiúk és férfiak voltak, elvitelük a későbbiekben érezhető demográfiai veszteséget okozott a kisebbségi magyar közösségnek.

Mindehhez még hozzá kell számítani az erdélyi harcok során mintegy 20 000 szovjet fogságba esett magyar honvédet,[17] akiknek jelentős része erdélyi származású volt. A hadifoglyokkal együtt már megközelítőleg 40 000 Szovjetunióba hurcolt erdélyi magyar fogolyról lehet beszélni. De a végleges szám még ennél is nagyobb, ugyanis 1945. januárjában, a második nagy elhurcolási hullám keretében, újabb mintegy 5–10 000 magyar identitású erdélyi ember került a szovjet lágerekbe. Azokról a jórészt elmagyarosodott szatmári svábokról van szó, akiket német származásuk miatt, a kollektív bűnösséggel vádolt és egyszerűen csak „fasisztának” tekintett erdélyi szász és sváb lakosság deportálásakor, 1945. január 10 és 16-a között, jólszervezett, átfogó akció keretében internáltak és kényszermunkára a Szovjetunióba deportáltak. A szovjet lágerekbe kiszállított mintegy 70–100 000 németnek tekintett fogoly jelentős részét, kb. 8–12%-át alkották a Szatmárnémetiből, Nagyváradról, Margittáról, Nagykárolyról, Tasnádról,[18] illetve az e partiumi városok közelében lévő falvakból elhurcolt, német származású, de magyar öntudattal bíró emberek.

A kollektív emlékezet peremén. Magyar civilek szovjet fogságba hurcolása Erdélyben,1944–1945-ben

Szatmárnémeti, közvetlenül a szovjet megszállás előtt (forrás: Fortepan/Maté Zsuzsanna)

A nemzetiségi hovatartozás megállapításánál ugyanis, az egyének identitásától függetlenül, a különböző területekre kiadott fogolylétszámra vonatkozó központi utasítás volt mérvadó. Ez azután számos visszaéléshez vezetett. Több esetben is előfordult, hogy egy-egy településen, ha nem találtak elég német nemzetiségű lakost, a családnevekből kiindulva, előbb a németes nevű magyarokat hurcolták el, majd ha ez sem volt elég az előírt mennyiség összegyűjtéséhez, akkor már teljesen magyar nevűeket, sőt olykor románokat is elvittek. Ez történt többek között a Nagykároly közeli Szaniszlón is.[19]

Az 1945. januári, második deportálási hullámmal együtt már mintegy 50 000-re rúg a második világháború végén szovjet lágerekbe kerülő erdélyi magyarok, civilek és katonák összesített száma. Ez pedig a teljes akkori erdélyi magyarságnak már legalább 3%-át teszi ki. Súlyosbítja a veszteséget, hogy az 1945. januárjában, német származásuk alapján internáltak – és így a velük együtt elhurcolt magyarok – között nem csak férfiak, hanem nagy számban fiatal nők is voltak.[20] Sokszor egész családokat vittek el,[21] ami nem csak a romániai német lakosság megroppanásához, de a svábok által nagy számban lakott partiumi térségekben, az ott élő magyarság jelentős mértékű megfogyatkozásához is vezetett.

Az elhurcolások tényét már a végrehajtás ideje alatt megpróbálták leplezni. Az emberek összeterelését ezért a szovjet járőrök hamis indokokkal támasztották alá. A leggyakrabban azt állították, hogy „malenkij robot”-ra, azaz egy kis munkára viszik az elfogottakat. Mindig csak a közelben bekövetkezett háborús károk helyreállításáról beszéltek, a Szovjetunióba való kiszállításról nem volt szó. Legtöbbször vasútvonalak helyreállítása, vagy hidak újjáépítése, vagyis a megrongálódott infrastruktúra kijavítása volt a „hivatalos indok”.[22] Talán a legcinikusabb az az igen gyakran előforduló jelenség volt, amikor az orosz járőrök mentesítési igazolványok osztásának ígéretével terelték be a sorba az embereket. Azt állították, hogy a helyi katonai parancsnokságra kísérik őket, ahol ún. „dokumentet” (hivatalos iratot) kapnak és azzal majd szabadon dolgozhatnak, újrakezdhetik a békés civil életet.[23]

A magyar civilek elhurcolásának tényleges okait vizsgálva, elsősorban a már korábban említett hadifogoly létszám-kiegészítésre kell gondolnunk. Fontos volt, hogy Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Front főparancsnoka Sztálin előtt nagyszámú „hadifogollyal” tudja igazolni csapatai előrenyomulásának kényszerű megtorpanását Erdélyben. Ezért a Tordán, Kolozsváron és a környező falvakban szervezett, nagyarányú fogolyszedési akciók alapvetően a „hadifoglyok” számának növelése céljából következtek be. A foglyul ejtett polgári lakosokat azután a tényleges hadifoglyok tömegei közé keverve, ugyanúgy fel lehetett használni, mint azokat, a Szovjetunió gazdasági újjáépítéséhez. A szovjet államban ugyanis minden munkaerőpótlásra égető szükség volt. Az ország óriási, 22 milliót elérő háborús embervesztesége hatalmas munkaerőhiányt teremtett, és az elszenvedett tetemes anyagi károk helyreállítása, illetve az újjáépítés addig soha nem látott mértékű munkaerőpótlást igényelt. Mindez akár önmagában is indokolhatta a tömeges elhurcolásokat. A hadifogoly létszám-kiegészítés és a munkaerőszerzés „praktikus” okai mellett, az elhurcolásoknak kétségtelenül volt egy lélektani indoka is. A szovjet hadvezetést a bosszú és a kollektív felelősségre vonás is vezérelte. Az a vágy hajtotta, hogy Németország szövetségeseit példaszerűen megbüntesse.

A foglyul ejtett erdélyi magyarokat vasúton, marhavagonokba tuszkolva, két útvonalon vitték ki a Szovjetunióba. A Székelyföldön, illetve a Tordán és Kolozsváron, valamint a környékbeli falvakban elfogott magyar férfiakat Brassóba gyűjtötték össze, majd hamarosan továbbszállították őket Délkelet-Európa legnagyobb gyűjtőtáborába, Foksányba. Innen, Jászvásár érintésével, a szerelvények az ungheni-i határátkelőn keresztül jutottak ki a Szovjetunióba. A másik – közvetlenebb – kiszállítási útvonal, amelyen a  Partium vidékén elfogott embereket vitték ki a szovjet fogolytáborokba, Máramarosszigeten keresztül vezetett.

A kollektív emlékezet peremén. Magyar civilek szovjet fogságba hurcolása Erdélyben,1944–1945-ben

M. Lovász Noémi: Sínek a végtelenbe, 2016, (70x50cm, akril, vászon).

Az elhurcolt erdélyi magyar civileket, a munkaerőre való igény alapján, 13 központi fogolytáborba és az azokhoz tartozó legalább 93 altáborba szórták szét a Szovjetunió hatalmas kiterjedésű délnyugati és északnyugati területein. A legtöbb céltábor az Urál-hegység délnyugati lejtőin helyezkedett el – orosz léptékkel mérve – általában egymáshoz viszonylag közel, olyan nagyobb közlekedési csomópontok és ipari központok környékén, mint Magnyitogorszk (257, 257/2, 1079, 1080, 1081, 7602, 7605. láger), Cseljabinszk (102, 102/2, 102/5, 102/9, 102/24, 102/30. láger), Asa (6, 130, 130/1, 130/3, 130/4, 130/5, 130/7, 319/1. láger) és Ufa (319/2, 319/3. láger). E nagyobb városok mellett működtek a központi lágerek, amelyeket körülvettek a közeli, kisebb települések körzetében létesített altáborok. Ilyenek voltak Salasova (6, 130/9. láger), Novi Salasova, Beloreck (7775, 7777. láger), Karpacsova, Minjar, Isembája, Kistim, Karabas, Nyizsnyij Tagil, Ufalej, Kopejszk (201, 202, 204. láger), Tvarájá Platyina és más helységek lágerei.[24] Ezek a táborok – mintegy a sors furcsa fintoraként – Baskíriában, azaz a magyar őshazában voltak…

Az elhurcoltak szerencsésebbnek mondható, kisebb része viszonylag közelibb és enyhébb klímájú vidékekre jutott. Őket a délnyugati fogolytábor rendszerhez tartozó Volga-menti lágerekbe, a Saratovi területre, az Azovi-tenger partvidékére, a Taganrog melletti táborokba (251/2 és 356/1. láger),[25] a Krasznodari területen fekvő Kropotkin körzetébe, de főleg a Krím-félszigetre vitték, ahol az ottani nagyvárosok Feodoszija, Szimferopol és Szevasztopol (299. láger) környékén kialakított munkatáborokban raboskodtak. Utóbbinak a 2., 3. és 7. altábora Kercsben működött, ahova szintén eljutott néhány erdélyi magyar fogoly.

Egyes foglyok azonban a Krím-félszigetnél sokkal zordabb vidékre kerültek. Őket az északi sarkkör közelébe, a Karél-Finn Szovjet Szocialista Tagköztársaság Onyega-tó körüli területére vitték. Itt a stratégiai fontosságú, Szentpétervár–murmanszki vasútvonalon fekvő szegezsai 7212-es központi láger és az ahhoz tartozó medvezsegorszki és kacskai altáborok voltak a célállomások, ahova igencsak hosszúra nyúlt vonatút után érkeztek meg.[26]

Ugyanakkor sok erdélyi magyar a mai Ukrajnába jutott, ahol több mint 120 fogolytábor működött.[27] Az ide irányított magyar foglyok többségét az Ukrán Szovjet Szocialista Tagköztársaság belső területeire: Kijev, Lvov (ma Lviv), Nyikolajev (ma Mikolajiv, 126. láger),[28] Maghino, Harkov és Sztálino(ma Donyeck) lágereibe, valamint a Donbas hírhedt szénbányáinak közelében felállított gorlovkai 28., koborlai 144/3., 144/9. és más munkatáborokba szállították.[29] Otthonuktól a legkevésbé távol azok az erdélyi civilek voltak, akik a mai Moldva Köztársaság területén, Kisinyov és Bender (Tighina) lágereiben kényszerültek rabságuk hosszú éveit tölteni.

A kollektív emlékezet peremén. Magyar civilek szovjet fogságba hurcolása Erdélyben,1944–1945-ben

A nyikolajevi (ma: Mikoljaiv – Ukrajna) fogolytábor konyhájában, 1948 körül készült archív propagandafelvétel Bérces Albert egykori civil fogoly hagyatékából. (forrás: A szovjet fogság kolozsvári emléktárgy gyűjteményéből. Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Kolozsvári Kar. Leltári szám: F–380.)

Nem számított, hogy milyen messze vitték az embereket; a fogság súlyosságát és így a túlélés lehetőségeit alapvetően a helyszíni körülmények és nem a távolság határozta meg. Nem lehet azt állítani, hogy a szovjet lágereket eleve a foglyok megsemmisítésére rendezték volna be – úgy, ahogyan az a legrettenetesebb náci haláltáborok esetében történt – azonban tény, hogy a Szovjetunió fogolytáboraiban összességében az 1944 őszén elhurcolt erdélyi magyar civilek majdnem egyharmada, mintegy 5000–6500 fő pusztult el a többéves fogság ideje alatt. Mintegy 40%-uk, megközelítőleg 2600 fő, már a fogság elején, 1944 végéig életét vesztette. Közöttük volt a kollektív emlékezet által nyilvántartott Járosi Andor kolozsvári evangélikus esperes, író, egyike a vészkorszakban zsidókat mentőknek és Mikecs László történész, a csángókutatás elismert szakértője is.

Az 1945. januárjában fogságba vetett romániai németek közül az áldozatok száma már sokkal bizonytalanabb. Hiszen ők eleve jóval többen voltak és pontos számuk is ismeretlen. A fogságban életüket vesztett németekről ezért csak jóval pontatlanabb becslések vannak. A többéves kényszermunkára vittek mintegy 15–20%-a,[30] legkevesebb 10 000, legtöbb 20 000 fő eshetett áldozatul a lágerbeli körülményeknek.

Az elhurcoltak nagyrésze 1948–1949-ben szabadult a fogságból, de volt aki csak Sztálin halálát követően, 1953-ban. A túlélők viszont maguk is áldozatok. A velük történt szörnyűségeket évtizedekig magukba kellett folytatniuk. Kálváriájuk tabu-téma volt. A kommunizmus negyven éve alatt szovjet munkatáborok, deportáltak hivatalosan nem léteztek, azokról írni, a tragédiára nyilvánosan emlékezni, de még csak róla beszélni sem lehetett.

A kollektív emlékezet peremén. Magyar civilek szovjet fogságba hurcolása Erdélyben,1944–1945-ben

A magyar civilek elhurcolásának emlékműve Kolozsváron, a Házsongárdi Temető Lutheránus Sírkertjében. A felvétel a 2016. november 19-i, ünnepélyes felavatáskor készült. (forrás: a szerző)

A kötelező hallgatás hosszú évtizedei után a magyar polgári lakosság háromnegyed évszázaddal ezelőtti elhurcolását ma már nagyon nehéz visszahozni a köztudatba. Mégis törekedni kell rá, mert enélkül közelmúltunk csonka marad, s az utánunk jövő generációk számára e szomorú történet örökre feledésbe merül. Ezt megakadályozandó, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán 2016. októberétől állandó emléktárgykiállítás idézi fel az erdélyi elhurcolások tragédiáját. Az összesen 412 emléktárgyat felvonultató tárlat a szerző másfél évtizedes kutatásainak eredményeként jött létre. Nem csak egyszerű gyűjtemény, hanem tematikus anyagot bemutató, rendszerezett kiállítás, amely az emléktárgyak mellett a szovjet fogság témájában végzett kutatások eredményeit is bemutatja. A koronavírus világjárvány ideje alatt a kiállítás látogathatósága természetesen kényszerű ideiglenes korlátozások közé szorul, amit azonban ellensúlyoz a témának szentelt www.gul.hu weboldalon bármikor megtekinthető tekintélyes kép- és dokumentációs anyag.

Jegyzetek

[1] Illyés Elemér: Erdély változása. Mítosz és valóság. München, 1976, 68–69. o.

[2] Gál Mária – Gajdos Balogh Attila – Imreh Ferenc: Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról. Kiadja az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Politikai Főosztálya, Kolozsvár, 1995, 77–78. o.

[3] Illésfalvi Péter – Szabó Péter – Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján 1940–1944. Puedlo Kiadó, h.n. [Budapest], é.n. [2005], 164. o.

[4] Papp Annamária: Szögesdrót. Háromszék Lap- és Könyvkiadó vállalat, Sepsiszentgyörgy, 2001, 156. o.

[5] Egyes források egész Torda-Aranyos vármegyéből 1000 főre teszik az elhurcolt magyar civil férfiak számát. Lásd erről: Lipcsey Ildikó: Erdélyi autonómiák. (Történeti tanulmányok). Budapest, 1990, 53. o.; Gál Mária – Gajdos Balogh Attila – Imreh Ferenc:i. m., 107. o.

[6] A barcaföldvári haláltáborról lásd bővebben: Benkő Levente: Székely golgota. Haláltábor Földváron, 1944–1945. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2003; Benkő Levente – Papp Annamária: Magyar fogolysors a második világháborúban. I. köt., Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007, 60–61. o.

[7] A szerző által készített interjú Moldvai Béla (1923–2016) egykori elhurcolttal, Detrehemtelep, 2016. február 11. A szerző tulajdonában.

[8] Murádin János Kristóf: Az 1944-es frontátvonulás Kolozsváron. In: Bögre Zsuzsanna – Keszei András – Ö. Kovács József (szerk.): Az identitások korlátai. Traumák, tabusítások, tapasztalattörténetek a II. világháború kezdetétől. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2012, 43. o.

[9] Ercsey Gyula: Farkasok árnyékában. Kolozsváriak a Gulágon. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 2006, 39. o.

[10] Magyar Nemzeti Levéltár. Országos Levéltár. Külügyminisztériumi iratok XIX-J-1-a. 61. doboz. IV-138. csomó. 40.821/Bé. Csutak Béla levele Dálnoki Miklós Béla miniszterelnökhöz. 1945. október 10.

[11] Az egykori foglyok kártérítési igénylését összeállító id. Dáné Tibor (1923–2006) kolozsvári jogász, a szerző által vele 2004. április 6-án készített interjúban, a Kolozsvár környéki falvakban foglyul ejtettek számát, a városban elfogottakéval együtt maximum 6000 főben állapította meg.

[12] Illésfalvi Péter – Szabó Péter – Számvéber Norbert:i. m., 157–159. o.

[13] A Szilágysomlyó környéki elhurcolásokról lásd: Gál Mária – Gajdos Balogh Attila – Imreh Ferenc:i. m., 103. o.

[14] Egyéb települések mellett, 1944. novemberében Szilágylompértről is elhurcoltak magyar civileket. A faluból összesen 21 férfit ejtettek fogságba. Életkoruk 23 és 45 év között volt. Lásd erről: Hadifogoly híradó. Ki tud róluk? Világosság, 1947. szeptember 7, IV. évf., 226. sz., 2. o.

[15] Lásd erről bővebben: Bognár Zalán: GULAG, GUPVI, „Málenkij Robot”. Magyarok a szovjet lágerbirodalomban. Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2017, 94–95. o.

[16] Murádin János Kristóf: „Málenkij robot”-ra hurcolás a Romániához csatolt részekről. In: Dr. Bank Barbara – Benkő Levente – Dr. Bognár Zalán – Deák László – Dr. Dupka György – Köteles László – Márkus Bea – Dr. Murádin János Kristóf – Weiss Rudolf: „Itt volt a végállomás” Halálos áldozatokkal járó német- és magyarellenes tevékenységek a Kárpát-medencében 1944–1949. Kiadja a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre a Nemzeti Kulturális Alap Könyvkiadás Kollégiuma támogatásával, Pécs, 2015, 88–89. o.

[17] Pontos adatok híján az Észak-Erdélyben szovjet fogságba esett honvédek számára vonatkozóan csak becsléseink lehetnek. A 20 000 fős hadifogoly létszám reális lehet a rendelkezésre álló, szórványos adatokat figyelembe véve. Ezekről lásd részletesebben: Stark Tamás: Magyar foglyok a Szovjetunióban. Lucidus Kiadó, Budapest, 2006, 24–25. o.; Bognár Zalán: Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Vörös Hadsereg által megszállt Magyarországon 1944–1945. Kairosz Kiadó, Budapest, 2012, 41–42. o.

[18] Az 1945 januári tasnádi deportálásokról lásd bővebben: Pék Sándor: A tasnádi római katolikus plébánia 20. századi története. Államvizsgadolgozat, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Római Katolikus Teológia Kar, Kolozsvár, 2012. Kézirat a szerző tulajdonában, 64–68, 99–116. o.

[19] Tőtös Tímea: Emlékmű a szaniszlói deportáltaknak. Szatmári Friss Újság, 2013. október 7.

[20] Lásd erről a szovjet Állami Honvédelmi Bizottság 1944. december 16-án kiadott, a németek deportálásának megkezdését elrendelő 7161. sz. határozatának szövegét, in: Pavel Polian: Against Their Will: The History and Geography of Forced Migrations in the USSR [Akaratuk ellenére: A Szovjetunióban lezajlott kényszermigrációk története és földrajza],Budapest–New York, CEU Press, 2004, 250. o.

[21] Benkő Levente által készített interjú Bonţoiné Brenner Agneth Teresia (sz. 1920), egykori német elhurcolttal, Kőhalom, 2001. február. Benkő Levente tulajdonában.

[22] Vincze Sándor: Pokoljárás. Szabadság, 1991. január 16, III. évf., 9. sz., 3. o.

[23] A szerző által készített interjú Orbán Erzsébettel, Forrai Imre János egykori elhurcolt lányával, Kolozsvár, 2004. március 29. A szerző tulajdonában.

[24] Az uráli fogolytáborokról többek között lásd: Zsigmond József: Apám nyomán SzibériábanAz én háborúm és fogságom történetéből 1944–1948. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002, 148. o.

[25] Mások mellett, Taganrogban raboskodott 1944 és 1948 között dr. Mikó Imre országgyűlési képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára is. Lásd erről: Balázs Sándor: Mikó Imre. Élet- és pályakép. Kéziratok, dokumentumok (1933–1968). Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003, 149. o.

[26] Fogarasi Sándor visszaemlékezése. In: Kolozsvári leventék emlékezései az orosz fogságról. Összeállította: Kocsis István. Kiadatlan kézirat a szerző tulajdonában. 1. o.

[27] Joël Kotek – Pierre Rigoulot: A táborok évszázada. Fogva tartás, koncentrálás, megsemmisítés. A radikális bűn száz éve. Ford. Szilágyi András, Vajda Lőrinc, Nagyvilág Könyvkiadó, Budapest, 2005, 134. o.

[28] A szerző által készített interjú Dózsa Sándorral (1930–2014), az elhurcolt Dózsa János öccsével, Kolozsvár, 2004. április 19. A szerző tulajdonában.

[29] Lásd erről bővebben: Murádin János Kristóf: Ungarische Zivilisten von Klausenburg in sowjetische Gefangenschaft 1944–1949. West Bohemian Historical Review, VI, 2016/1, Pilsen – Hamburg, 87. o.

[30] Hannelore Baier: Deportarea etnicilor germani din România în Uniunea Sovietică 1945: culegere de documente de arhivă [A német származásúak deportálása Romániából a Szovjetunióba 1945: levéltári dokumentumgyűjtemény]. Editura Forumul Democrat al Germanilor din România, 1994, 13. o.

Murádin János Kristóf / Erdélyi Krónika

5 hozzászólás

  1. antal m.

    Felmenőink életsorsait igazoló tények!
    Szomorú az , hogy családunk 4 személye is köztük küzdött, és örökre ott maradtak!

    Válasz
  2. Szekely Attila

    Ha nem volt eleg ennyi szenvedes es a kommunizmus pokla a 75 eve tortent felszaba-dulasert akkor az mar csak hab a tortara , hogy a mostani budapesti FIDESZ-es babkormany meg most is 2 milliard forint haborus karteritest fizet ma is evente.

    Válasz
    • TÓDUCZ

      Sz.A., és likud.

      Válasz
  3. Kulák pista

    Ez a több tizezer ép egészséges magyar férfi ember(17-70) hol voltak a szovjet horda betörésekor?

    Válasz
    • László Ferenc

      Kulák pista 2020. október 18.-n 16:19 közelében
      Vajon hol?
      Ha így teszi fel a kérdést, akkor bizonyára a válasza is meg van rá! Nos?

      Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük