A kormányzóválasztás centenáriuma

A Nagy Háború fegyveres szakaszának lezárulását követően az antant mielőbb szentesíteni akarta az általa kifundált rablóbékét. Először Németország (1919. június 28.), Ausztria (1919. szeptember 10.) és Bulgária (1919. november 27.) írta alá a rájuk vonatkozó békeszerződést. A győztesek a forradalmi őrületbe taszított és a szomszédai által kifosztott Magyarországgal is megállapodást sürgettek, hogy a bolsevik Oroszország nyugati határa mentén francia érdekeltségű korridort hozhassanak létre a későbbi kisantant államok és Lengyelország bevonásával, ehhez azonban konszolidálni kellett a magyar belpolitikai állapotokat.  

A tanácskommün összeomlása után, a román, cseh és szerb csapatok által megszállt országban több hatalmi centrum alakult ki 1919 késő nyarán. Budapesten a rövid ideig regnáló Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormányt Habsburg József „apánk” kormányzósága után a Friedrich-kabinet váltotta fel, Szegeden a Pattantyús-Ábrahám Dezső-féle ellenforradalmi kormány ténykedett, s nem elhanyagolható módon az ország nagyobb részén állomásozó román királyi hadsereg is ott volt, amely sáska módjára pusztított és igyekezett minden mozdítható értéket kiszállítani Romániába.

Ebből a versengésből került ki győztesen a Szegeden felállított Magyar Nemzeti Hadsereg fővezére, Horthy Miklós altengernagy, akit József királyi herceg 1919. augusztus 16-án az összes nemzeti fegyveres erő főparancsnokává nevezett ki.

A Nemzeti Hadsereg élén Horthy a hatalom kizárólagos letéteményesévé vált, akit az antant is támogatott. Sir Russel Clerk újabb missziója során 1919 októberének végén belpolitikai megállapodás született arról, hogy a békeszerződés aláírásáig és a királykérdés rendezéséig az ország élén kormányzó álljon. A nemzetgyűlési választások megtartásáig koncentrációs kormánynak kell alakulnia Magyarországon, amelynek a Nemzeti Hadsereg is engedelmeskedik, erre a fővezér szavát adta és

csapatai élén 1919. november 16-án bevonult a „bűnös” Budapestre.

Az 1920. január 25-26-i választások a kisgazdák és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja győzelmét eredményezték, a parlamentben kisebbségbe került legitimisták Friedrich Istvánnal együtt József királyi herceget támogatták a kormányzói tisztség betöltésére, ám a Habsburg restaurációs kísérletet az antant több jegyzékben is elutasította. Szóba került gróf nagyapponyi Apponyi Albert neve is, de a „gótikus katedrális” szintúgy Habsburg-párti volt, nem pályázhatott sikerrel e pozícióra. Aztán február közepén Horthy Miklós került egyre inkább előtérbe, aki maga is királypárti volt, de elfogadta a tisztség ideiglenes jellegét. Egyre többen sorakoztak fel mögötte, Apponyi Albert mellett nem csak a legitimisták, hanem a keresztény pártok zöme, a törvényhatóságok és a magyarországi zsidók országos szövetsége is.

A kormányzóválasztásra 1920. március 1-jén került sor, tiszti különítmények jelenlétében.

Az 1920. évi Nemzetgyűlési napló I. kötete szerint a szavazást követően nagyrákói és nagyselmeci Rakovszky István házelnök szólalt fel:

„Beadatott összesen 141 szavazat. Elnök nem szavazván, Horthy Miklósra 131 szavazat esett, (Hosszan tartó élénk éljenzés és meg-megújuló taps. A Nemzetgyűlés tagjai felállanak.) gróf Apponyi Albertre esett 7 szavazat. (Élénk éljenzés), 1 szavazólap üres volt és 2 szavazat megoszlott.

Így Horthy Miklóst Magyarország kormányzójául megválasztottnak jelentem ki.

(Hosszan tartó élénk éljenzés és meg-megújuló taps. A Nemzetgyűlés tagjai felállanak.) Tisztelt Nemzetgyűlés! Javaslom, hogy a tisztelt Nemzetgyűlés a maga kebeléből küldjön ki egy küldöttséget, amely a megválasztott kormányzót a Nemzetgyűlésbe meghívja, hogy a törvényes esküt letegye.”

Az eseményekről Horthy Miklós emlékirataiban a következőkben számolt be:

„Prohászka [Ottokár székesfehérvári] püspök vezette azt a küldöttséget, amely a választás eredményét hírül hozta nekem és felkért, hogy az eskü letétele végett jelenjek meg az Országházban. Megköszöntem az irántam tanúsított nagy bizalmat, közöltem azonban, hogy a felajánlott méltóságot nem fogadhatom el, és hogy elhatározásom megokolását a nemzetgyűlés iránti tiszteletből, annak a színe előtt adom majd elő.

Mielőtt beléptem volna az ülésterembe, megkértek, hogy változtassam meg elhatározásomat. Az Országház egyik termében összegyűltek a kormány tagjai, a pártok elnökei meg más vezető politikusok és arra törekedtek, hogy rábeszéljenek. Látva, hogy ragaszkodom nemleges álláspontomhoz, szemrehányások hallatszottak a kormánnyal szemben, mert elmulasztotta, hogy beleegyezésemet előre biztosítsa. A gyülekezet egyre több vitatkozó csoportra oszlott.

Mint tiszt, Őfelségének tettem esküt; ha elfogadom a kormányzóságot, akkor meg az alkotmányra és a nemzetre kell felesküdnöm. Vajon nem forog-e fenn az a veszély, hogy a két esküben vállalt kötelezettségeim összeütközésbe kerülnek egymással? Ezt a kérdést, melyen leginkább tépelődtem, nem vethettem fel nyíltan és azt is tisztán láttam, hogy a béketárgyalások súlyos körülményei miatt hazánknak ezen nehéz napjaiban majd hazafias kötelességérzetemre hivatkoznak. Ezért csak azt kifogásoltam, hogy a leendő államfő számára megállapított jogkör – ahogyan a sajtó közléséből ismerem –, teljességgel elégtelen. A kormányzó még el sem napolhatná a nemzetgyűlést, még kevésbé oszlathatná fel.

E megjegyzéseim után a jelenlévők rövid megbeszélést tartottak, majd Rakovszky István, a nemzetgyűlés elnöke íróasztalához ült és tollal a kezében hozzám fordult: »Kérem diktálja feltételeit. A nemzetgyűlés teljesíteni fogja.« Még egyszer megkíséreltem, hogy ellenvetést tegyek. Ilyesmit, mondottam –, nem lenne helyes alapos megfontolás és tapasztalt jogászok tanácsa nélkül, így hirtelenében megfogalmazni. Ekkor kijelentették, hogy

az ország kormányzójának – a nemesség adományozása és a főkegyúri jog gyakorlása kivételével – mindazokat a jogokat biztosítják, amelyek a királyt megilletik (éppúgy, mint Hunyadi János kormányzó idejében volt).

Mit válaszolhattam erre? Miután ennyire sarokba szorítottak, elfogadtam a választást és bevonultunk a több mint egy órája várakozó nemzetgyűlés színe elé. Letettem a kormányzói esküt a magyar nép választott képviselői előtt, akik a nemzetgyűlés képviselte állami főhatalom erejével megválasztottak.

A kormányzóválasztás centenáriuma

Magyarország kormányzója, nagybányai Horthy Miklós portréja. Horváth Zoltán (Zontal) szénrajza (a szerző tulajdonában)

A kormányzói intézmény –, melynek megjelölésére a német a Reichsverweser, a francia és angol pedig a Regent szót használja –, nem új Magyarország alkotmányos életében. Hunyadi János 1446-tól 1452-ig volt kormányzó Albert király utószülött fia, V. László külföldi tartózkodása idején. A kormányzó címe: »főméltóságú«, melynek németben Durchlaucht, angolban Serene Highness, és a franciában Altesse Sérénissime megszólítás felel meg.

A kormányzó államfő, aki – a fentebb említett és néhány egyéb kivétellel – a királyi felségjogokat gyakorolja. Az 1920. évi I. törvénycikk szerint ő a legfelsőbb hadúr, aki a honvédség felett parancsnokol. Hadüzenethez és békekötéshez a törvényhozás hozzájárulása szükséges.

Nemzetközi viszonylatban a kormányzó képviseli az országot; követeket küld a külföldi hatalmakhoz és azok követeit fogadja. A végrehajtó hatalmat és a törvénykezdeményezést az általa kinevezett kormány útján gyakorolja. Jogai közé tartozik, hogy a törvényhozó testületet egybehívja, elnapolja (mégpedig az 1933-as törvény óta már nemcsak 30 napra,) – és feloszlassa.

A törvényszentesítés nem illeti meg, de a törvényhozás által elfogadott törvényt kihirdetése előtt két ízben is visszaküldheti újabb megfontolásra. A harmadízben eléje terjesztett törvényt azonban már ki kell hirdetnie.

A kormányzó személye nem felelős; azt az eredeti rendelkezést, amelynek alapján az alkotmány megsértése esetén felelősségre vonható, 1937-ben hatályon kívül helyezték.

Az 1920-as törvény abban a feltevésben keletkezett, hogy a király nemsokára visszatérhet és ezért nem is tartalmazott rendelkezést a kormányzó utódjára nézve. Csak 1937-ben mondta ki a törvény, hogy a kormányzó három személyt jelölhet, illetve ajánlhat halála esetére utódjául a törvényhozásnak. Ez titkosan történne és pedig akként, hogy a kormányzó a jelölését tartalmazó borítékot lepecsételné, kívülről a miniszterelnökkel hitelesíttetné és azután a két koronaőrnél letétbe helyezné. Ez a jelölés lényegében csak ajánlás volna, mert a törvényhozás választásának szabadságát nem korlátozná.

Egyenesen kellemesnek találtam, hogy a nemességadományozás jogát nem kellett gyakorolnom; ez a korlátozás különben nem terjedt ki a rendjelek és a címek adományozására.

Viszont joggal eshetett kifogás alá a főkegyúri jog gyakorlásának elvonása, mert ennek következtében ez a hatáskör, amely Szent István óta megillette a magyar királyokat, most a pápára szállott. A püspökök kinevezése tulajdonképpen a velejáró felsőházi tagságnak és nagy vagyon haszonélvezetének adományozását is jelenti s ez nagyon is megindokolja, hogy ezt a jogot a kormányzó is gyakorolhassa. Arra az esetre is kínálkozott megoldás, ha a kormányzó protestáns: a hercegprímás bevonása a döntésbe.

A kormány felkért, hogy a királyi várpalotában lakjam. El kellett ismernem ennek a kívánságnak az indokait, mert a kormányzó kabinetirodája és katonai irodája, melyek a nagy ügyforgalmat lebonyolították, úgyszintén a testőrség, melyre már a várpalotában lévő nagy értékek őrizete végett is szükség volt, igen sok helyiséget igényelt. Természetesen

nem Őfelsége lakosztályába költöztem, hanem a reprezentációs célokra, valamint az irodák és családom számára az úgynevezett idegenek lakosztályát választottam a várpalota nyugati új szárnyában.

A kormányzóválasztás –, mint már említettem –, a béketárgyalások idején történt. Magyarország államfői méltóságának betöltése ilyen helyzetben igazán nem gyakorolhatott senkire sem csábító hatást.

Még a legvakmerőbb nagyravágyó előtt sem lehetett volna kívánatos feladat az ezeréves ország felszámolásában az államfő szerepe. De éppen ebben az időben kellett az országnak olyan államfő, akinek feltétlen nemzeti érzéséhez kétség sem férhetett. Így fogtam fel feladatomat és ebben a tudatban vállaltam magamra a hivatalommal járó súlyos kötelességeimet.”

A Nemzetgyűlési napló szerint az eskü szövegét Szabóky Jenő jegyző olvasta fel: „

»Én… Magyarország megválasztott kormányzója, esküszöm az élő Istenre, hogy Magyarországhoz hű leszek, törvényeit, régi jó és helybenhagyott szokásait megtartom és másokkal is megtartatom, függetlenségét és területét megvédem, kormányzói tisztemet az alkotmány értelmében a Nemzetgyűléssel egyetértésben a felelős minisztérium útján gyakorlom és mindent megteszek, amit az ország javára és dicsőségére igazságosan megtehetek. Isten engem úgy segéljen!

« Horthy Miklós kormányzó (leteszi az esküt). Elnök: Az eskü letétetett. (Hosszan tartó élénk éljenzés és taps. A Nemzetgyűlés tagjai a Himnuszt éneklik. Ezután Horthy Miklós kormányzó távozik a teremből.)”

Az 1920. évi II. törvénycikk kijelentette, hogy „a nemzetgyűlés méltányolván azokat a nagy érdemeket, amelyeket nagybányai Horthy Miklós úr, a Magyar Nemzeti Hadsereg fővezére, volt császári és királyi altengernagy, a II. osztályú Katonai Érdemkereszt tulajdonosa, a Lipót-rend és a III. osztályú Vaskorona-rend lovagja, a III. osztályú Katonai Érdemkereszt, a Bronz Katonai Érdemérem, a Károly Csapatkereszt és a Sebesülési Érem tulajdonosa a háború nehéz küzdelmei közt a haza védelmében, majd a Nemzeti Hadsereg megszervezésével a belső rend és biztonság helyreállításában és fenntartásában és így a pusztulás és végenyészet szélére jutott ország megmentésében szerzett, s áthatva attól a bizalomtól, hogy a nemzetet súlyos megpróbáltatásai között a nemzetgyűléssel egyetértésben az alkotmányosság ösvényén megerősödés, fejlődés felé fogja vezetni, őt a nemzetgyűlés 1920. március 1-jén tartott ülésén Magyarország kormányzójává választotta, s miután Horthy Miklós úr ugyanazon ülésben a kormányzói esküt a nemzetgyűlés színe előtt letette, a nemzetgyűlés őt a kormányzói tisztbe beiktatta.”

Új fejezet kezdődött hazánk XX. századi történelmében, a királyi nélküli Magyar Királyságé, amelynek élén a kormányzó, nagybányai Horthy Miklós altengernagy, őfelsége, IV. Károly császári és királyi hadiflottájának utolsó parancsnoka állt egészen az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérletig.

Babucs Zoltán (A szerző hadtörténész) / Felvidék.ma

3 hozzászólás

  1. antal m.

    A szabadság azt is kifejezi, hogy nyíltan kell napfényre kerülnie, mindennek!
    Szép megemlékezés!

    Válasz
  2. pali

    Hajra magyarok,hajra Magyarorszag !!!!!

    Válasz
  3. Dobai

    “SZÓLJON HOZZÁ!”

    Nem szólok!

    ui.
    Há a rományoknak, hogy sikerült a kiugrás?
    Jah, mert ők butábbak voltak.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük