Az emberi jogok ideológiájának felkent hirdetői és végrehajtói a valódi ellenségei Európának, és nem a bevándorlók, akiket elcsábítanak és ránk telepítenének – kerül, amibe kerül.

Az Aquarius a spanyol partoknál

Az absztrakt egyenlősdiség mantrájával ezzel akarják elhitetni a fogyasztóvá degradált uniós alattvalóval, hogy a fehérek és részben keresztények, zsidók ellen elkövetett gyilkosságok ellenére – végül is minden rendben van. Vagy ahogy a volt szocialista miniszterelnök, Manuel Walls mondogatta: meg kell szokni ezzel együtt élni. Mármint a gyilkosságokkal és az európai nőkön, gyerekeken elkövetett erőszakkal.

Napjaink vezető európai politikusainak többsége olyan, mint a kommunisták második nemzedéke. Már nem hisznek istenigazából az emberi jogok egyetemes vallásában, de alkalmazkodnak, simulnak követelményéhez, nap mint nap felmondják a hiszekegyet a posztmodern gyóntatóhelyeken, azaz a „nagy nézettségű” tévéműsorokban igyekeznek maximálisan profitálni belőle, mint a példamutató nagytestvéreik, a multimilliárdosok.

Egyszerűbb a maguk hasznára behódolni a status quónak, mint szembemenni vele. Noha még azok a csoportok is, amelyek európaiakat vagy helybeli keresztényeket fejeznek le, magukat „emberi jogi” szervezeteknek titulálják.

Az Aquarius hajó körüli szemforgató komédiánál, emberi jogi álarcosbálnál nincs szemléletesebb példa az újliberális modus vivendi illusztrálására. Az új, győztes pártokból álló olasz kormánykoalíció miniszterelnöke, Giuseppe Conte második kinevezése után kijelentette: véget vetnek a bevándorlásbiznisznek, amelynek hosszú és bűzlő árnyékában tenyészik a hamis uniós szolidaritás. A belügyminiszter Matteo Salvini, választási kampányban meghirdetett programjához hűen és az időszaki helyhatósági választásokon megerősödve, június 10-én megtiltotta, hogy az olasz partra szálljon az Aquarius hajó 629 Líbiából érkező bevándorlója. Nem mellékes információ: a hajót két francia nem kormányzati szervezet bérelte. Eme ökörnyál-képződményeknek eddig nagyobb a befolyásuk a menekültügyre, mint a „demokratikusan” szavazó polgároknak.

Az olasz lépés után – a példa ragadós – a máltai kormány sem adott engedélyt a kikötésre. Ahogy az lenni szokott, az ellenzéki melldönge­tők, a leváltott kormánypártok polgármesterei (Nápoly, Tarentum, Messina, Palermo, Livorno és mások) nyomban jelezték, hogy ők befogadnák a „menekülteket” a „barbár olasz szavazók” (Financial Times) véleménye ellenére is.

Ők kezdték el a liberális licitet, a haszonszerzés gazdasági modelljét utánozva, a rátarti nyugati politikában. Emmanuel Macron, aki már nevetségessé tette magát, mert üdvözölte a Matarella elnök által kinevezett, de kérészéletűnek bizonyuló technikai kormányt, ezúttal „cinikusnak és felelőtlennek” nevezte az olasz kormánynak az Aquarius hajóval kapcsolatos tiltó döntését. Az Európai Uniót liberális ostrommal megreformálni óhajtó francia elnök nyilván az emberek rövid memóriájára számít: 2017 nyarán, amikor százezernyi bevándorló lepte el az olasz partokat, a francia Riviéra felé közeledve, ő parancsolta meg a belügyminiszterének, hogy zárja le az olasz–francia határt. Ennyi a különbség az elnökjelölt Macron, aki a nyitott határokról dalolt, és a mostani között.

Az ő győztes égisze alatt összegereblyézett francia kormánypártból most többen is támadják a gazdit: miért nem ajánlotta fel azonnal a menekültek befogadását?! (Természetesen egyikük sem ajánlotta fel, hogy magához fogadna akár egyet is közülük, inkább használt esernyőt nyújtanának ki az ablakon a tomboló zivatarban, mint Lendvai Ildikó 2005-ben a háza elé képzelt, ázó külhoni magyaroknak.) Különösen egy tunéziai származású képviselőnő, Sonia Krimi háborgott, bizonyítva ezzel, hogy – neki nincs gondja az identitásával.

A képmutató verseny persze tovább forgott az unió táncparkettjén. A Korzika függetlenségét sürgetők, borsot törve párizsi elnökük orra alá, indítványozták a befogadást, a szigetlakók többsége ellenére.

Aztán az új spanyol kormány szocialista miniszterelnöke verte dobra, hogy ők akarják befogadni a rakományt, piros pontokat szerezve Brüsszelben és a fősodor médiában. Ez utóbbi persze nem ecseteli tovább absztrakt festményén, hogy a migránsok többsége nyomban tovább igyekszik Franciaország, Németország vagy Nagy-Britannia felé, ahol rokonaik, haverjaik várják. Ezt a spanyol táncot lejtette az előző olasz kormány is, míg a franciák és a németek nem szigorították meg a határőrzést.

Az új olasz kormány abbahagyta a pávatáncot, és leült a csúnya, „hoppon maradt” visegrádi négyek mellé. Csak a francia és a német kormány szépeleg tovább, igaz, nekik van pénzük fizetni a töröknek, hogy tartsanak valamennyit vissza a kéretlen keleti táncpartnerek közül. Hiszen ami sok, az sokk.

A képmutató táncversenybe a nem kormányzati szervek is beiratkoztak, akik ott nyüzsögnek feltűrt ingben és rövidnadrágban a menekült-koncon. Ők a „humanista” megmentők szerepében tetszelegnek, holott igazából alig van szükség rájuk. Ugyanis, ahogy a „menekült” elhagyja vízi járgányán az úszóterület határát jelölő bójákat, máris hívja okostelefonján az olasz haditengerészet számát. Hogy, hogy nem, az olasz hajók épp a közelben cirkálnak fel s alá az olasz adófizetők pénzén, a nem kormányzati szervek hasznára.

Ez utóbbiak persze cinkosai az emberkereskedőknek, ahogy Brüsszel is.

Macron miniszterelnöke, Edouard Philippe minap nyilatkozta, hogy nincs nemzeti, állami megoldása a bevándorlásproblémának. Az már európai – értsd: Európai Unió – megoldást igényel. Ezzel ő is a kecskére bízná a káposztát, hiszen maga az Európai Unió bírósága tiltotta meg évekkel ezelőtt az akkori olasz kormánynak, hogy visszavigye a jövevényeket a starthelyükre – Észak-Afrikába.

Miért nem lehet Ausztráliába vagy Japánba bejutni így, ilyen lazán? – Szaúd-Arábiáról és hitsorsosairól nem is beszélve. A válasz egyszerű: ők nem tagjai a táncba szédült Európai Uniónak, és rajtuk nem fog az egyetemes emberi jogok zsolozsmája, varázsigéje.

S. Király Béla / Háromszék