Dr. Borcsa János szeptember 18-án Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán vehette át kitüntetését a Kárpát-medencei magyar kultúra feltérképezését és népszerűsítését szolgáló publikációs tevékenysége elismeréseként

Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesítette dr. Borcsa Jánost az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A kézdivásárhelyi irodalomkritikus, irodalomtörténész, az Ambrózia Kiadó alapító vezetője – öt erdélyi társával együtt – szeptember 18-án Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán vehette át kitüntetését a Kárpát-medencei magyar kultúra feltérképezését és népszerűsítését szolgáló publikációs tevékenysége elismeréseként. Dr. Borcsa Jánost, lapunk munkatársát a díjról és színes munkásságáról kérdeztük.

– Mit jelent önnek ez a kitüntetés?

– Több szempontból is fontos számomra a kitüntetés. Ezáltal egy pozitív visszajelzést kaptam eddigi munkámat illetően, ugyanakkor elégtételt jelent, hiszen az anyaország legfelsőbb szintjéről érkezett. Az anyaország különben „viselkedhet” mostoha- és édesanyaként is, és úgy érzem, ez a kitüntetés most az utóbbi részéről ért, megerősítve bennem, hogy a kisebbségben élő Kárpát-medencei magyarság igazi anyaországnak tekintheti Magyarországot. 1990 után voltak olyan periódusok, amikor úgy érezhettük, hogy mostohagyermeknek tartják a kisebbségben élő magyart. Színlelték ugyan, hogy gondjuk van ránk, de valójában nem képviseltek igazán sem Magyarország, sem külföld előtt. Külön örömmel tölt el, hogy szakmai szervezet jelöltje vagyok, így még hitelesebb a kitüntetés.

– Munkájában milyen indítékok játszanak szerepet?

– Egy lírai szösszenetében egykor Arany János vetette papírra, ilyenféle keresztekről tusakodva: „Ami benne fényes, az irodalomé.” Az irodalmat művelem a magam választotta területen, s úgy, ahogy a Teremtőtől kapott képességeim lehetővé teszik, tehát ebben a szolgálatban az irodalomnak ama fénye vezérel. Övé az érdem. Egy kedves ismerősöm a díjátadó utáni gratulációjakor mondotta, hogy bizonyára ez a díj nem csak nekem szól, hanem egy közösségnek is. Ezt én úgy értelmezem, hogy az olvasóim is magukénak tekinthetik ezt a kitüntetést… Az ember szüleitől, felmenőitől – no meg az iskolai környezettől – kap némi örökséget, amit aztán gyarapítani és továbbadni próbál. Számomra a család is nagyon fontos tényező, a harmónia, a bizalom légköre nagyon számít, meg az érdeklődés munkám iránt. Feleségem és a lányom az első olvasói, s ha úgy adódik, bírálói publicisztikai írásaimnak, jegyzeteimnek. Adok is véleményükre!

– A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a Bölcsészkaron diplomázott. Ezt követően mintegy 36 éven át a tanári pályán dolgozott. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

– 1976-tól 2012-ig dolgoztam, rövid megszakítással magyartanárként. Hivatali kötelességem mellett igyekeztem a diákokkal való külön foglalkozás, például irodalmi műsorok összeállítása révén is hasznossá tenni magam. A honismeret terén is találtam tennivalót, a bölcsőhely megismertetésében. Mondjam azt, irodalmi emlékhelyeink felkeresésében eljutottunk a zágoni Mikes-tölgyektől a debreceni Református Kollégiumig a régi rendszerben. 1990 után, amikor már többet vállalhattunk, mert nem volt úgymond megkötve a kezünk, emléktáblákkal, szobrokkal, emlékhelyek létesítésével lehetett elérni, hogy jelt hagyjunk híres elődeinkről, emlékkonferenciákat lehetett szervezni, könyvekben lehetett úgymond ércnél maradandóbb emléket állítani történelmünk és kultúránk nagyjainak…

– Több szakmai kitüntetés tulajdonosa. Melyikre a legbüszkébb?

– Mindegyikre büszke vagyok, hiszen szakmai testületektől kaptam mindahányat. A Romániai Írók Szövetségétől az elsőt, még 1986-ban, első kötetemért, aztán Nívódíjjal jutalmazott A Hét, néhány évvel ezelőtt pedig a Székelyföld című kulturális folyóirat díját vehettem át. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Tudományos Tanácsa 2012-ben tüntetett ki Apáczai-díjjal, amelyet olyan pedagógusoknak ítélnek oda, akik a katedrai munka mellett tudományos tevékenységet is folytatnak.

– Ahogyan az a díjátadón is elhangzott, küldetésének tekinti a kisebbségi magyar kultúra feltérképezését, népszerűsítését és értékelését. Miért tartja ezt fontosnak?

– A nyelv és a kultúra révén nyilvánulhat meg önazonosságunk, és ezáltal ismerhetjük meg igazán  önmagunkat és a világot. Örökségünk fontos része a magyar kultúra. Elválaszthatnak országhatárok vagy rezsimek, de összeköt a magyar nyelv és a kultúra, amely egy és oszthatatlan. Irodalomkritikusként is így gondolkodom. Már 1984-ben megjelent első kötetemben – amikor a cenzúra nem igazán tette lehetővé, hogy egységes magyar irodalomról, kultúráról beszéljünk – olyan körképet kívántam nyújtani az akkori kortárs magyar irodalomról, amelyben annak erdélyi, felvidéki, délvidéki és az anyaországi alkotói is szerepeltek. Ma is így gondolom ezt, persze behatóbban foglalkozom az Erdélyben alkotó vagy az Erdélyhez különböző szálakkal kapcsolódó írók, költők munkásságával.

– Több szakmai szervezetnek is tagja, a Romániai Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetségnek és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. Mit jelent ez a gyakorlatban?

– Szakmai és erkölcsi szempontból fontos számomra a tagság, mivel az egyes szervezetek és testületek maguknak az íróknak s az irodalmi intézményeknek a képviseletét vállalják itthon vagy a Kárpát-medencében.

– 1998-ban alapította meg Kézdivásárhelyen az Ambrózia Kiadót. Mi a célja a kiadónak, és jelenleg mennyire aktív?

– Amikor az író úgymond aktív, a kiadó kicsit háttérbe kerül, amikor a kiadó aktív, az írói munkám sínyli meg ezt bizonyos mértékben… Kiadóként sosem az üzleti célokat tartottam elsődlegesnek. A mennyiségi „termelés” helyett inkább kevesebb, de igényes munka kiadását vállaltam. Esztétikai, erkölcsi szempontok szerint döntök a kiadandó munkát illetően. Olyan kéziratokat vállalok és adok ki általában, amelyek szerzője vagy tárgya felsőháromszéki vonatkozású. A legutóbbiak közül ilyen volt Jánó Mihály művészettörténésznek a perkői Szent István-kápolnáról írott könyve vagy dr. Biró Gábor főorvos anekdotagyűjteménye.

– Számíthatunk a közeljövőben újabb kötetre?

– A napokban hagyta el a nyomdát legújabb könyvem, az Örökségem című, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó gondozásában. A kötet főként a Székely Hírmondóban megjelent tárcáimat, jegyzeteimet tartalmazza, és hamarosan piacra is kerül, a nagyközönség számára is elérhető lesz.

Pap Eszter Edina / Székely Hírmondó

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük