– Ön tudta azt ügyész-felügyelő úr, hogy a magyaroknak saját Istenük van?
Ezt a hivatásos feljelentő kérdezte, aki a magyar nemzetiségű állampolgárok feljelentésére szakosodott és meg volt győződve arról, hogy azokat a saját érdekükben jelentgeti, mivel ő ezáltal a törvények betartására sarkall! Polgári neve egyébként D.T. volt, amihez ha még egy dé-t ragasztottak volna, az D.D.T. nevű tetűírtó vegyszert jutatta volna eszünkbe, amely nemcsak a tetveket, de az egész világot megmérgezte annak idején s ezért használatát betiltották!
– Na, ne mondja kedves D.T. barátom, hol szerezte ezt a szokatlan, de értékes információt?
– Mondhatnám kedves ügyész-felügyelő úr, türelmes és nehéz munkával. Azt mondta egy neves feljelentő, akire én mindig felnézek, „ha valakit eredményesen akarsz feljelenteni, ismerd meg a kultúráját”! A magyarok körömfont módon rejtegették Istenüket, de engem nem lehet átejteni, én nem ma kezdtem a szakmát, azt már a kommunizmus ászaitól eltanultam és azóta gyakorlom! Hosszas keresés után ráakadtam egyik nagy költőjük versére, amelyben azt írja:
„A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”
Ezekután egyértelmű volt, hogy a magyaroknak külön Istenük van, már az istenmegválasztásukban is a szeparatizmus útját járják! Miért nem jó nekik a mi nemzetünk Istene, a minden más európai nemzet Istene? Pontosan nekik kell legyen egy másokétól eltérő Isten, hogy aztán ellenünk felhasználhassák? Még az is megtörténhet, hogy ennek az Istennek szerepet szántak Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásában. Minden kitelik ezektől a magyaroktól. Én azt mondom, ezt az ügyet ki kell vizsgálni és a veszélyt elhárítani, még akkor is, ha Istenről van szó! Mert itt őseink földjén mindennek románnak kell lennie elkezdve a feliratoktól, zászlóktól egészen az Istenig!
Az ügyész-felügyelő hosszasan hallgatott, mérlegelte az ügy komolyságát, aztán megszólalt.
– Kedves D.T., ön a legtehetségesebb feljelentő a megyében, kinek munkáját fölöttébb értékeljük, de a legnagyobb sajnálatomra megfontoltságra kell intenem önt. Sajnos az ország törvényei szavatolják a vallásszabadságot, ezért nem szólhatunk abba bele, hogy ki milyen Istent választ magának!
– Ha nem tilthatjuk meg az állampolgárnak, hogy imádja az Istenét, akkor tiltsuk meg az Istennek praxisának folytatását, mivel erről tudomásom szerint a törvény nem rendelkezik! – érvelt D.T., a feljelentő!
– Javaslom, erre aludjunk egy párat, mi átnézzük az erre vonatkozó törvények útvesztőit, ön pedig minél több információt gyűjt a szóban forgó Magyarok Istenéről. A következő alkalomkor már tisztábban látunk és döntésünk könnyebb lesz!
D.T., a feljelentő morogva gyűjtötte össze irattárcájába a feljelentés anyagát, majd feldúlt idegállapotban lépett ki főnöke irodájából, karjaival a levegőt csapkodva harcolt láthatatlan magyar ellenségeivel végig a folyosón. Majd rátért a Városháza (melynek magyar feliratát egy hete vetette le feljelentése után a bejárat homlokzatáról) hosszú és meredek lépcsőjére, melyet egy magyar takarítónő csak az imént mosott csúszósra. Az indulatok miatt óvatlan első lépésénél lábai megsikamlottak, ami a hosszúívű repülését idézte elő a nedves fokok fölött megállíthatatlanul, az alul elhelyezett fémlábtörlők fele, melyre rázuhanva nyakát kellett volna szegnie.
Csakhogy érkezése előtt egy pillanattal, mintha egy tollú párnára esett volna olyan puhán landolt egy ember karjai között! Az ember egyszerűen ott termett, nagykarimájú fekete kalapot viselt, buggyos ujjú fehéringet, vitézkötéses lajbit, fekete posztóból készült enyhén priccses nadrágot és lágyszárú ezerráncú feketecsizmát.
Kecsesen penderített vékony bajusza röviden és viccesen megmozdult arcának kedves mosolyától.
– Tiszta szerencse, hogy itt voltam! – mondta humorosan aztán gyöngéden talpra állította D.T.-t, a feljelentőt és eltűnt, mint egy jelenés.
A feljelentő még nem tért teljesen magához a rémülettől, de harciassága már visszatért és támadóan lépet ki a „népházából” melynek hiányzott a magyar felirata. Újra visszatértek képzeletbeli magyar ellenségei, kik ellen beindítva megszakadt csatáját nem vette észre, hogy egy irodai alkalmazott amint virágot öntözött kannájával a negyedik emelet ablakpárkányán, ügyetlenül levert egy jókora cserepes virágot.
De azt már érzékelte, hogy a háta mögül a járdáról könnyedén felugrott valaki és még a levegőből kecsesen lekapta, feje felül a földel telt virágcserepet, amely alkalmasint letaglózta volna.
Az a valaki az előbbi titokzatos megmentője volt, a feketekalapos ember, fehér buggyos ingben, fekete vitézkötéses lajbiba, enyhén priccses feketeposztó nadrágban és ezerráncú feketén csillogó csizmákban. Penderített bajsza viccesen mozgott mosolyától és megszólalt kellemes hangján:
– Azt hiszem itt jobb helyen lesz! – mondta és kedvesen kezébe nyomta a virágcserepet.
D.T., a feljelentő, már maga sem tudta, hogy mit higyjen és tegyen, tétován állt a járda közepén kezében az átvett tárgyal és hiába nézett körül hűlt helye volt a titokzatos embernek. Aztán kitört belőle a pánikelőzetessel vegyes dühroham, a járda köveihez vágta a cserepet és minél gyorsabban próbált elmenekülni a veszélyes környezetről!
Egy egyirányút jelző utca következett, melynek jelzője pirosat mutatott, amit ő a felindulástól nem észlelt és lelépett a járdáról az úttestre. Akkor ott meglátta a halált, egy kocsi száguldott vele szembe törvénytelenül nagy sebességgel, bevillant agyába, hogy ez az utolsó lépése volt és várta a halált. Majd elcsodálkozott, amikor a villámgyors automobil elsuhant mellette alig érintve őt, mivel egy ismeretlen erő felkapta és a járdára visszaállította, mint egy tekebábut!
Látta, hogy ki volt és amikor hangja érkezett, azt kérdezte:
– Ki vagy te, aki mindig sarkamba jársz és háromszor mentetted meg az életemet, de mindig eltűnsz?
– Én vagyok a Magyarok Istene, de ha megvonjátok a praxisomat, többet nem fogom tudni megmenteni az életedet! -mondta az ember kellemes hangján és mosolygott hozzá, mint egy ártatlan gyermek, aki még nem tudja, hogy nemsokára meg fogják verni. Lehajolt, felvette D.T. feljelentő ellene készített iratcsomóját, leporolta majd odanyújtotta készítőjének:
– Fogjad és tégy vele belátásod szerint!
Sebők Mihály