A magyarrá szeretés utópiája

Illusztárció (pixabay.com)

Soha bukásnak még annyian nem örültek, mint a nemzeti régiókért indított polgári kezdeményezés eredményének. Az összegyűlt milliónyi aláírás igazi huszárrohammal született meg. Épp ezért csoda.

Árnyékában meghúzódik egy másik csoda: a rohamban megszólaló politikai erők összhangja. A szekértáborok, legalább ebben a kérdésben, eltűnőben vannak.

Sokan és sokszor elmondták, hogy közéletünk egyik rákfenéje, hogy nincs nemzeti minimum, azaz nincs semmi, amiben mindenki egyetért. Ez persze még ma is hiánycikk a politikai piacon, de legalább egy dolog volt: alá kell írni a székelyek kezdeményezését.

Azonban ebben az örömben is ott az üröm: a Demokratikus Koalíció most sem tagadta meg önmagát. Az aláírásra ösztönző Facebook-bejegyzések hozzászólásaiban meg-megszólaltak aktivistáik és le akartak beszélni az aláírásról. Majd, ha lemondanak a szavazati jogukról – írták például. Megszólalt persze Bauer Tamás is. Az is kiderült, hogy Erdély sem egységes, onnan is jöttek furcsa hangok: ez az elképzelés diszkriminatív.

Igen, az. Legalább annyira, mint az, hogy az unióhoz tartozó Európán kívüli területek évek óta többlettámogatást kapnak.

És nem dőlt össze a világ. A butaságig egyenlőségre törekvők is ismerik a pozitív diszkrimináció fogalmát. Ha valahol nagyobb a teher, ott jogos a többletsegítség.

Vajon a DK, illetve az általa befolyásolt emberek azzal, hogy kimaradtak a mondhatni össznépi megmozdulásból, kiírták-e magukat a magyar nemzetből? Ne válaszoljunk túl gyorsan. Mert könnyű lenne odavágni, hogy nem magyarok ezek. Aligha visz előre, ha borgőzösen kiabáljuk: aki magyar, velünk tart. Szent szavak ezek, nem szabad úton-útfélen használni, csak akkor, amikor valóban az egész nemzet érdekéről van szó. De a másik túlzás sem jó: ha túlértékeljük az Illyés Gyulához köthető kijelentést, hogy magyar az, aki vállalja, azaz aki magát annak tekinti, akkor nincs joga megkérdőjelezni senki magyarságát.

Kérdésünkre ezért mind a határozott igen, mind a határozott nem rossz felelet. Viszont eldöntendő kérdésről van szó, a végén vagy igent, vagy nemet kellene mondani. Tehát más irányban kell keresni a feleletet.

A mostani aláírásgyűjtés példájánál maradva, kitessékelhetjük-e a nemzetből azt, aki elutasítja, hogy ahhoz az unióhoz forduljunk, amit ő nem becsül, és legszívesebben faképnél hagyná?

Megtagadhatjuk-e a magyarságát annak, aki félti az aláíráshoz szükséges adatait, mert attól tart, hogy valahol valakik vissza fognak élni azokkal? Idegenszívű-e, aki valamilyen oknál fogva nem akarja támogatni a Székely Nemzeti Tanácsot vagy annak pillanatnyi vezetőit? E kérdések költőiek, s arra késztetnek, hogy mielőtt az aláírást ellenzőket gondolatban megfosztanánk magyar mivoltuktól, meg kell ismernünk az indokaikat.

Ezek után azt nézzük meg, hogy van-e egyáltalán olyan cselekedet vagy vélekedés, ami jogossá teszi, hogy egy magyarnak született embert ne tekintsünk magyarnak? Emlékezzünk a Széchenyinek tulajdonított mondásra, hogy mi, magyarok annyira kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátanunk. A sorjázó kérdések akkor kaphatnak feleletet, ha felismerjük, mivel jár a „magyar az, aki vállalja” elv?

Nem a magyar szót kell vállalnunk, hanem a magyar sorsot, sőt, a sorsközösséget a többi magyarral.

Aki ezt nem tartja természetesnek, magára nézve kötelezőnek, az kiesik egy közösségből. Hiánybetegségben szenved. Hogyan viszonyuljunk hozzá? Semmiképp ne fordítsunk neki hátat! Ha rokonunk, ne szakítsuk meg a kapcsolatot!

Mivel az ember közösségi lény, a nemzeti közösségből kikerülve az illető ugyanolyan fogyatékos, mint a testi fogyatékosok. Ha pedig igaz, hogy a fogyatékos embertársainkat az irántuk való szeretetünkkel tudjuk segíteni, akkor bizony a nemzettudat fogyatékosait sem kiutálni, hanem szeretni kell. Nem gőgösen, kitanítva, hanem úgy, ahogy az Írásban van: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Olyan könnyű ezt kimondani, de kutya nehéz megtenni. De ki mondta, hogy kereszténynek lenni könnyű?

Jézus azt mondta: az én igám édes, az én terhem könnyű. De nem mondta, hogy az iga nem iga, hogy a teher nem teher. Ha tehát látjuk, hogy embertársunk kilépett a nemzeti közösségből a semmibe vagy olykor egy másik nemzet közösségébe, egy feladatunk van: meg kell próbálnunk magyarrá szeretni.

Utópia, mondod. Tán igazad van. És az is marad, ha meg sem próbáljuk.

Surján László / Felvidék.ma

8 hozzászólás

  1. antal m.

    A magyar identitástudatban, nincs helye a tétovának!

    Válasz
  2. Hunnus

    “Illyés Gyulához köthető kijelentést, hogy magyar az, aki vállalja, azaz aki magát annak tekinti, akkor nincs joga megkérdőjelezni senki magyarságát.” – ez nem igaz.
    Magyar az, aki annak vallhatja magát. Avagy: magyar az, akinek fáj Trianon, avagy: aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.

    Válasz
    • joe

      Avagy aki magyarnak hitvany,az ember(ek)nek alkalmatlan. Aztan Hunnus ur/holgy milyen jogon,es minosegben tartsa magat kompetesnek,hogy valamit is eldontson ezrekrol,milliokrol?

      Válasz
      • Hunnus

        Janika, az “Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.” – egy idézet Tamási Árontól. Kérdezze meg tőle is, milyen minőségben merészelt ilyet mondani (írni).
        A suk-sükölést meg legalább írásban mellőzhetné, maga szerencsétlen.

        Válasz
      • Nyilas

        Kedves Joe.
        ű Hát például azon a jogon, hogy “kompetensebb” a kérdésben mint egy nem magyar.

        Válasz
        • joe

          Na ne mondja Nyilas,mert oO is olyan kis szurekeseg,mint maga,vagy en,vagy barki mas. Semmi lenyeges problemaba beleszolasa nincs. Csak ustolog magaban,es ,,produkalja,,magat.

          Válasz
  3. várközi

    Borókának diszkriminatív, ez is, persze ő is, mert diszkriminálva van.

    Válasz
  4. TÓDUCZ

    Hű-ha, nagy viharok dúlhatnak a szerző agyában.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük