A Magyar Szórvány Napja Nagyenyeden, 2013. november 15. / Fotó: rmdsz.ro

Népünk történelme egyedülálló a világon. Az ötszázezres honfoglaló magyar had bő 1100 év alatt  tizenötmilliós nemzetté terebélyesedett, melynek egyharmada az anyaországon kívül él.

Ma, amikor a nyugati civilizáció nyílt támadással kénytelen szembenézni, és a világszintű változások új globális rend kialakulását vetítik előre, érdemes megnéznünk közelebbről, hogyan vezetett a magyarság útja idáig. Népünk etnikai metamorfózisának vizsgálatában Tóth Pál Péter A szórványosodás és népességfejlődés című tanulmányát vesszük alapul, mely a Kisebbségkutatás Könyvek Regionális identitás, közösségépítés, szórványgondozás című kötetében jelent meg (Lucidus Kiadó, Budapest, 2007). A tanulmány kiválóan bemutatja, hogyan alakult a magyarság, mint etnikum számaránya a Kárpát-medencében a Honfoglalástól napjainkig és élesen rávilágít arra, milyen események és folyamatok vezettek a szórvány jelenségének kialakulásához történelmi léptékben.

Honfoglalás és az első népesedési katasztrófa

Eszerint a 895-96-os Honfoglaláskor a Vereckei-hágón át a Kárpát-medencébe érkezett magyarság lélekszáma mintegy félmillió főre tehető. Az ezt követő 300 év alatt az itt talált és telepesként közénk hívott népekkel való egyesülés, valamint természetes szaporulat útján számunk megnégyszereződött: 1200 körül kétmillió magyar lakta a Kárpát-medencét. Az 1241-42-ben bekövetkező tatárjárás, az azt követő háborúk, belső lázadások, járványok és éhínségek, majd az 1285-ös második tatárjárás együttesen vezettek az első népesedési katasztrófához. A Kárpát-medence jelentős részét kitevő alföldi régió majdnem teljesen elnéptelenedett, ekkor alakult ki a mai napig megmaradt jellegzetes foghíjas településszerkezete. A második honalapítónak is nevezett IV. Béla királyunk csak nagyarányú idegen etnikumú, mai szóhasználattal főként német, francia, vallon és olasz nemzetiségű lakosság betelepítésével tudta újra helyreállítani az ország működőképességét. Több, mint egy évszázadnak kellett eltelnie 1400-ig, amikor a lakosság lélekszáma újból elérte a 200 évvel, tehát nyolc nemzedékkel korábbi szintet, a kétmillió főt.

Magyarország XV. századi virágzása a mai napig egyedülálló időszak történelmünkben. Ennek a fél évezred elteltével is gyakran visszasírt virágkornak a megteremtésében oroszlánrésze volt a Hunyadiak uralkodásának, kiemelten Hunyadi János világraszóló diadalának a török felett Nándorfehérvárnál, a mai Belgrádnál 1456. július 22-én, valamint a fia, Hunyadi Mátyás által kiépített és megszilárdított reneszánsz Magyar Királyság biztosította konszolidációnak. A meghódított területek haderejét is beleértve közel százezres hadsereg nyújtotta biztonság is minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy 1500-ra közel négymillióra emelkedett a népesség lélekszáma, melynek mintegy 80%-a volt magyar anyanyelvű.

Az 1490 és 1526 közötti, tehát a Mátyás uralkodása utáni, de a Mohács előtti három és fél évtizedben, népünk több mint ezer éves történelmének ebben az egy emberöltőnyi idejében volt számarányát tekintve etnikai csúcsán a magyarság. Az ezt követő, korunkig tartó ötszáz évben ennél arányaiban egyre csak kevesebben lettünk, folyamatos etnikai térvesztésben. Az örökös defenzívából következő szorongatott létállapot a mai napig alapvetően meghatározza a magyar karaktert és létszemléletet. Világhíres pesszimizmusunk, állandósult vezető pozíciónk az egységnyi főre jutó öngyilkosságok számát tekintve európai- és világviszonylatban, örökös elégedetlenségünk, örülni nem tudásunk, az egymással való együttműködésre való alacsony hajlandóságunk is nagyrészt ebből eredeztethető.

A második népesedési katasztrófa

A Hunyadiak Magyarországának virágzását követő két évszázad nem sok jót tartogatott a magyarság számára. Az 1526-os mohácsi vereség, majd a rá következő százötven éves török hódoltság, az ország három részre szakadása, a magyar honvédők felülreprezentáltsága az ország más etnikumú fiaival szemben az oszmán hódítás ellen kiépített végvári védelmi rendszer vonalaiban együttesen oda vezetett, hogy 1700-ra a Kárpát-medence lélekszáma nem mutatott semmilyen számbeli fejlődést a kétszáz évvel azelőttihez képest, ugyanúgy négymillióan voltunk. A Mátyás utáni 80%-os etnikai csúcshoz képest azonban magyar szempontból döbbenetes változás történt. Az össznépességen belül a magyarság részaránya 40%-ra esett, tehát két évszázad alatt megfeleződött. Ezt a lakosság szerkezetét és összetételét átalakító folyamatot méltán nevezhetjük második népesedési katasztrófának, amely több száz éven keresztül éreztette hatását és velünk él mind a mai napig. Trianon gyökereit is itt kell keresnünk. Wass Albert kiválóan írja le ezt a korszakot A bujdosó imájában:

“Legjobb fiait vitte

mindég a Golgotára

s jótettének soha,

csak bűnének volt ára”.

Az ezt követő kétszáz év során, a XVIII. és a XIX. században a magyarság, mint államalkotó nemzet számbeli kisebbségben élt a történelmi Magyarország területén. Csak az 1867-es kiegyezést követő dualizmus korszakának, az Osztrák-Magyar Monarchia biztosította fejlődésnek köszönhető, hogy 1910-ben, az I. világháború küszöbén a 18 milliós össznépességen belül ismét 50% fölé kúszott a magyar népesség aránya a Magyar Királyságban. Bár ez messze van a Mátyás utáni kor 80%-ától, mégis a magyarság életrevalóságát, regenerálódó képességét bizonyítja. Kár, hogy négyszáz évet kellett várnunk rá. Jellemző, hogy Mátyás uralkodásának 32 éve mellett mind a mai napig a Monarchia fennállásának 51 évét tekintjük kiemelkedő korszaknak Magyarország prosperitása szempontjából. Összesen 83 évet a Kárpát-medencében eddig dokumentáltan eltöltött 1124 esztendőből. Nem sok.

A XVIII. század alapvető népességbeli változásokat hozott regionális szinten is. Erdélyben a Habsburg abszolutizmus idején a munkaerő utánpótlással indokolt folyamatos betelepítés miatt a román lakosság lélekszáma egy évszázad alatt 200 ezerről 1 millióra ötszöröződött, így többségbe került. Megszakadt az etnikai híd a Kárpát-medence túlnyomórészt magyarlakta központi része és a színmagyar Székelyföld között. A hosszú XIX. századot és az elvesztett I. világháborút követően így köszöntött ránk az 1920-as esztendő, s vele Trianon. A méretében Angliánál és Olaszországnál nagyobb Magyarország területének 71%-át, lakosságának 60%-át elveszítette. Hárommillió magyar került a szomszédos, az alig két éve véget ért világháborúban még ellenséges országok törvényhozása alá. Az elszakított nemzetrészek ettől kezdve utódállamonként eltérő módon fejlődtek tovább.

A jelen helyzet

A Magyar Királyság idején egységes Kárpát-medence területén ma nyolc ország osztozik. A Kárpátok, az Alpok és a Dinári-hegység ölelésében fekvő, az Adriai-tengerre néző kompakt földrajzi egység mintegy 25 milliós összlakosságának jelenleg nagyjából 50%-a, szűk 12,5 millió fő magyar. Ebből immár kevesebb mint 10 millió él Magyarországon, 1,3 millió Romániában, 500 ezer Szlovákiában, 300 ezer a Vajdaságban, 150 ezer Kárpátalján. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint Horvátországban 15 ezren, Szlovéniában és az ausztriai Őrvidéken pedig 6-7 ezren vallják magukat magyarnak. Bár bizakodásra ad okot, hogy a magyarság etnikai részaránya összességében nem csökkent az I. világháború előtti szinthez képest, a nemzetállamok közötti széttöredezettség, a Magyarországon kívül hét különböző államhoz való tartozás egyelőre akadálya a történelmi magyar egység kialakulásának, azaz inkább helyreállásának. Ennek elérését ugyanakkor nagyban elősegíti a 2010-ben bevezetett egyszerűsített honosítási eljárás, melynek keretében hat hónap alatt magyar állampolgársághoz és útlevélhez juthat mindenki, aki bizonyítja magyar származását és nemzetünkhöz való kötődését. Ennek eredményképpen 2018-ig, tehát nyolc év alatt egymillió új magyar állampolgárt köszönthettünk sorainkban. A következő lépésnek a Kárpát-medence újbóli gazdasági, kereskedelmi és kulturális egységbe való szervezésének kell lennie.

A szórvány

A magyarság népességfejlődésének rövid áttekintése után térjünk rá összefoglalóan szórványnak nevezett demográfiai fogalom meghatározására. Az etnikai szórványnak többféle definíciója is létezik, egyes források egy közösségen belül 30% alatti részarányt jelölnek meg kritériumként, mások minden 300 fős létszám alatti, a többségtől eltérő etnikumú népcsoportot szórványnak tartanak. Összefoglalóan megállapítható, hogy a szórvány alatt azt az etnikai réteget értjük, amely saját belső erejéből nem képes etnikai értékeit megőrizni, amelynek megmaradáshoz külső segítség kell, amelyet támogatni kell. E meghatározás alapján pl. a romániai magyarság fele-harmada szórványban él.

A szórvány létállapot valódi megértéshez érdemes egy szakkifejezést kölcsönöznünk a természettudományok világából, ez pedig az eredeti angol megnevezéssel élve a „point of no return”, vagyis az a pont, ahonnan nincs visszatérés. Egy fizikai, kémiai vagy élettani folyamatban így hívják azt a pontot, ahonnan már nincs lehetőség a kiindulópontra való visszajutásra, a folyamat irreverzibilissé, azaz visszafordíthatatlanná vált és biztosan végbemegy. Ezt a fogalmat az élet más területein is használják, pl. a repülésben. Egy repülőúton a pilóták point of no return-nek hívják azt a pontot, amikor a repülőgép tartályaiban már nem áll rendelkezésre elegendő üzemanyag, hogy a gép visszatérjen a felszállás helyszínére, tehát mindenképpen a kijelölt desztináción kell leszállnia, vagy alternatív leszállóhelyet keresnie.

Valami ehhez hasonló helyzet a szórványlét is. Annyi különbséggel, hogy legtöbbször nem határozható meg egzakt módon, mikor éri el egy közösség a point of no return-t. Általában nem is egy pont ez az idő folyásában, hanem hosszú időn keresztül, akár évszázadokon át fennálló és fenntartható állapot, például Erdélyben, a Mezőségen. Nem sok példát ismerünk arra, hogy a szórványosodás folyamata a világon valahol, valamikor megállítható vagy visszafordítható lett volna. Nyugat-Európában sem, nézzük csak meg a közel kétmilliós lakosságú Elzász-Lotaringia példáját. A II. világháború után újból Franciaországhoz került egykor 90%-ban német ajkú területen a francia kormány erőteljes asszimilációs politikát folytatott „c’est chic de parler français“ (sikk franciául beszélni) néven, melynek következtében az 1970 után születettek, vagyis a háború utáni második generáció tagjai és az ő leszármazottaik jószerével már egyáltalán nem beszélik felmenőik anyanyelvét. „Deiner Sprache bleibe treu…” – Maradj hű nyelvedhez… írja Michael Albert és Josef Groß XIX. századi erdélyi szász költő Bleibe treu című költeményében.

A tanulság az, hogy az etnikai hegemónia fokozatos elvesztésében, más néven az asszimiláció, a többségi társadalomba való kulturális beolvadás folyamatában soha nem szabad elérni a point of no return-t, hanem mindig törekedni kell a megelőzésére. Máskülönben a szórványközösség óhatatlanul feloldódik a domináns kultúrában és az akár évszázadokon át elnyúló, vagy éppen két nemzedék alatt lejátszódó identitásváltás következtében kialakul a szórvány utáni állapot, melyre jó példa a német nevű és német stílusban épült elzász-lotaringiai városokban élő német vezetéknevű franciák esete. Ez a szórvány kapcsán gyakran emlegetett 24. óra utáni helyzet, a 25. óra rideg valósága.

Nekünk, magyaroknak nem kell Elzász-Lotaringiáig szaladnunk, ha a szórvány 25. órájára keresünk példákat. Budapestről két óra kényelmes autózással Észak felé a legteljesebb szórványba jutunk. Ráadásul a schengeni övezetnek hála, immár a határátlépés procedúrája nélkül. Már adminisztratív határ sem választ el saját szórványunktól, mégis a mi életünkben, a szemünk láttára veszíti el évezredes magyar identitását a felvidéki magyarság egyre nagyobb része. Az ukrán belpolitikai helyzet miatt Kárpátaljáról folyamatos az elvándorlás. Délvidékről pedig aki akart, jószerével már korábban elköltözött a magyarok közül is.

Végszó

A legfontosabb, hogy ne mondjon le magáról egyetlen magyar ember és egy magyar közösség sem. A világ 15 milliós összmagyarsága számbelileg a Föld hét és fél milliárd fős lakosságának 0,2 %-át teszi ki. Hozzájárulásunk az emberiség egyetemes kultúrájához és civilizációjához viszont az egynegyed százalék sokszorosa. Jelenlegi etnikai defenzívánkat, de legalábbis stagnálásunkat gazdasági offenzívával ellensúlyozhatjuk. Ahogy Berzsenyi Dániel írta 1807-ben A magyarokhoz című második ódájában: “Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Mindenki a saját lakóhelyén, a maga falujában, városában tegye meg a magáét. Ne kívülről vagy felülről, ne mindig valaki mástól várjuk a segítséget. Tartsuk meg házainkat, telkeinket, földjeinket. Ne adjuk el szüleink, nagyszüleink falusi házát, inkább újítsuk fel őket, tegyük vendégfogadásra alkalmassá. Ami a legfontosabb: építsünk kapcsolatokat. Szőjük újra a magyarság megtartó hálóját anyaország és tömb, tömb és szórvány, szórvány és diaszpóra között. Tegyünk meg egyenként és közösen is mindent azért, hogy a Kárpát-medencében és a világon többé egyetlen magyar közösség se érje el a point of no return-t, ahonnan nincs többé visszaút.

Ferkó Zoltán

Kőrösi Csoma Sándor Program, Zürich, 2019. január

7 hozzászólás

  1. Soproni

    Nagyon jól megszerkesztett, adatgyűjtött írás, gratulálok hozzá!
    Egyébként a Kárpát-medencében a magyarok arányának mélypontja ~36% volt, ma ennél sokkal jobban állunk.
    Az meg hogy a határok ma éppen hol vannak történelmi távlatban nem annyira fontos.
    A lengyeleknek több, mint 170 évig országuk sem volt mégis megmaradtak, sőt fejlődtek is.
    Ha mindenki megteszi a maga feladatát a megmaradással kapcsolatban, akkor újra felemelkedés jöhet a magyar nemzet történetében.
    Ki kell használnunk, hogy a környező, rabló országok már jó ideje hanyatló korszakukat élik, ezzel a módszerrel jutottak a románok, szlovákok, szerbek is a mi területeinkhez anno!

    Válasz
  2. Éliás Zsolt András

    Mi csak azt vettük vissza, ami milyénk is volt!!!
    A Képes Krónikában is “honvisszafoglalás” van!

    Válasz
  3. Tóducz

    Kedves Ferkó, úr há azért ne essünk túlzásokba, a végén még buzgó magyarok kiderítik azt is, hogy Jézus magyar volt. A romákok már azt állítják, hogy romák volt! Még van a világon, több olyan nemzet, amely kisebb létszámú és mégis régebbről tudott vidáman fennmaradni a mai napig. Tisztelettel.

    Válasz
    • Soproni

      Európában csak Magyarország az, ahol nemzethez kötötten fenn tudott maradni az állam /Még, ha többször kisebb területre is visszaszorulva!/ több, mint 1100 éven keresztül.
      Nem gondolom, hogy át kellene írni a történelmet azért, hogy kisebbítsük az érdemeinket!
      A Világban valóban van egy-két példa még ilyenre, pl. Perzsia, de nagyítóval kell keresni a hozzánk hasonló túlélési képességgekkel rendelkező népeket.
      Ha az ön állításának van ténybeli alapja, akkor kérem ossza meg velünk, én is szívesen tanulok!

      Válasz
  4. Benedek Nagy

    Ezt olvassátok ! Naponta, – ha lehet !

    Válasz
    • Tóducz

      S miért nem Nagy Benedek?

      Válasz
      • Tóducz

        Benedek Nagy, az UDMR-ben is volt ezen a néven egy nagy G.

        Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.