Már megint rám förmedtek. Mert nem az elvárt fürgeséggel álltam ki a parkolóból. Persze, mit számított, hogy meg kellett várnom, legyen tiszta a terep, ha nem akarom, hogy hátulról belém hajtsanak a szabályosan arra járó autók. Rettentő goromba, a kiabálásba beletorzult arcú férfi.
Kedvem lett volna visszaszólni, de mintha tarkón csaptak volna, nem tettem meg. Szegény, biztos fáradt már ebben a délutáni órában, lehet, csak attól ideges, hogy otthon egy nála még zsémbesebb, undok asszony várja, vagy egyszerűen mindig ilyen. Szerintem én már rég hazaértem, amikor ő még mindig fortyogott. Rossz lehet neki. Amúgy naponta többször rám (is) dudálnak a valahová nagyon teperő, valahonnan lemaradni nem akaró ideges emberek.
Szinte könnyekig meghatódom, ha valaki csúcsforgalomban ki vagy beenged valahová, hálásan köszönve integetek, persze általában megteszem én is ugyanezt, és attól is elérzékenyülök, ha nekem is megköszönik. Furcsának tűnhet, hogy erről írok, hisz nemrég kaptam vissza a jogosítványomat. Gyorshajtásért bűnhődtem teljesen megérdemelten, egy szavam sem volt. És tényleg nem szoktam ámokfutni. „Egyszer volt Budán kutyavásár”, meg is lett az eredménye.
Három hónap alatt igazából csak kétszer hiányzott az autó, amikor sok csomaggal kellett vonatozni, egyébként nagyon jól megvoltam. És megleszek ezután is – szoktatom magam, hogy csak akkor használjam, ha nagyom muszáj.
Az a nagy helyzet, hogy enyhén el vagyunk kényelmesedve, a gyereket a sarokig is kocsival visszük, aztán panaszkodunk, hogy semmit sem mozog. Ja, van, akit úszni meg kosárra kell szállítani, szegénynek sűrű a programja, mindenhová el kell érnie! Régebb is jártak (akik jártak) sportolni, igaz, nem volt ilyen „nehogy valamiből kimaradjon” mozgalom, mert mi lesz a gyerekből, ha nem teniszezik, lovagol, nem jár sakkozni és három magánórára, amikor nem épp úszni megy? (De ez lehet, már egy másik téma...) Persze nem volt ennyi autó, a város nem erre volt tervezve, kevés a parkolási lehetőség. Egyezzünk meg, nem egy metropolisban élünk, nem lakik vagy dolgozik mindenki a város szélén vagy azon kívül, a városfalakon belül a távolságok pedig nem változtak, régebb miért értünk el autó nélkül is mindenhová? Az az igazság, hogy mindezt magamtól is kérdem, magamnak is mondom, hátha meg is hallom, és nem punnyadok vissza a kormány mögé. Különben is egyre drágul a benzin...!
Természetesen ez nemcsak helyi jelenség, de valahogy olyan groteszk látvány ebben a kis városban, amikor kora délutáni órákban végeláthatatlan sorokban araszolnak az autók, tele sok ideges emberrel. Félreértés ne essék, ez nem bírálat vagy hegyi duma akar lenni, mondom, magamat is győzködöm. Becsszó, három hónap alatt mintha a lábaim megerősödtek volna, a lépcsőzés is jobban megy. Ja, a benzinről nem is beszélve, mert „A masinának létezik egy jó szokása, / Ha benzint teszek bele... („A rút kiskacsa”, dal), szóval nem vízzel megy. És az utcán járva nem volt dolgom ennyi idegtépett emberrel. Mintha jómagam is egy kicsit lenyugodtam volna, ismerősökkel találkoztam, és érdekes módon beszélgetni is volt időm. A gyermek simán hazasétált az Arénából a barátaival, lehet, ezután sem lesz kedve az anyjával furikázni, főleg, hogy így több idő az út, több idő a matek háziig... Mindenki jól járt. A lábán.
Hupsz, indulnom kell! Autóba ülök, de most tényleg muszáj, tíz perc múlva vár egy másik munka. Miért? Hogy fenn tudjam tartani... többek között az autót. Na, miről beszélek?
Hátha ma senki sem ripakodik rám, és le is tudok parkolni...
László Zsuzsa / Háromszék