Fotó: visitclujnapoca.ro

Az idegen megtorpant a panelketrecekkel teleépített néhai szülővárosa határában. Jobbra-balra bevásárlóközpontok, a fogyasztás templomai, a rohanó autók dudálnak, ha egy-két másodpercet várakozniuk kell valahol.

A közlekedési lámpánál késlekedő vezetőt csikorgó gumikkal megelőzik és az öklüket rázva „pizdamati”-t üvöltenek rá eltorzult arccal.

Elakadt a lélegzete. Ez még Kolozsvár? – kérdezte magától, és azt is, hogy vajon tényleg be akar menni oda, ahol született és felnőtt.

Végül erőt vett magán, és végighaladt a város nyugati szélére épített, ijesztő panelrengetegen keresztülvezető bevezető úton, vigyázva, nehogy elüssön valakit az ebbe a százezer lakosú horror-lakótelepre összezsúfolt lakosok, zömében messziről idetelepített románok közül, akik, számára érthetetlen módon, teljesen váratlanul néha átszaladtak a négysávos főúton. Pedig gyalogátkelő volt bőven, de a megmagyarázhatatlanul, hangyamódra, a teleköpködött járdán állandóan valahova rohangáló panellakókat ez nem érdekelte.

Az idegen visszaemlékezett arra, hogy gyermekkorában sokszor járt arra, a Szent János kúthoz és az Árpád-csúcsra vezető kirándulásai során, amelyeket az áldott emlékű Zolti bátyus vezetett, de akkor még csak a beszédes nevű Kalányos utca és a városszéli cigánytelep volt ott, amelyet elkerültek.

Elhaladt a Kolozsmonostori Bencés Apátság temploma mellett, amelynek kertjéből annak idején egy avas szagú fekete csuhát viselő oláh pópa kizavarta, akkor még az övék volt, miután a megszállók átadták az oláh ortodox egyháznak az ősi templomot és hiteles helyet. A templomot balkáni módon megmocskolták, a temetőt szétdúlták, a régi sírköveket összetörték. De a templom még áll, égbe mutató ujjként, az oláhok kénytelenek voltak visszaadni a jogos tulajdonosnak.

Nemsokára beérkezett a Fő térre, amelyet a megszállók sokszor átneveztek, és legújabban a Piaţa Unirii (Egyesülés tér) nevet viseli, hirdetve az oláhoknak az Erdély bekebelezésével elért újabb területrablását. A brutális oláhbetelepítéssel háromszázezresre felduzzasztott város központjában lehetetlen parkolóhelyet találni. Az idegen, jó ötlettel, behajtott a Várfal utcába, ahol ugyan a parkolás tilos volt, de, miután a közlekedést nem akadályozva beállt a régi várfal tövébe, ez nem érdekelte. Otthon volt – legalábbis így hitte.

Megsimogatta a régi köveket. Tapintásuk meleg volt és biztató. Mert azok megmaradtak és a régi hazáját idézték vissza. Mindig is vonzódott a kövekhez. Gyermekkorában, iskolába menet és jövet, a régi, szűk utcákban szeretett járni, végigsimogatva a régi házak gömbölyűre kopott sarokköveit és az Óvárban a zeneiskolaként működő ferences kolostor falait. Később a kezébe került Édesapja szedett-vedett, megmaradt könyvtárából tövisi Walter Gyula Kolozsvár kövei című könyve, amelyet többször is elolvasott a forróságot sugárzó olvasólámpa sárga fényénél.

Hova is mehetett volna máshova, mint a Farkas utcába, ahhoz a templomhoz, amelyben megkeresztelték, amelyben házasságot kötött, és amelyben a fiait is megkeresztelték? De ehhez el kellett haladnia a néhai Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem épülete elé odarondított szoborcsoport előtt, amely a Budán tanuló, a magyar hazájukat szembeköpő három gazembernek, az úgynevezett „Erdélyi Iskola” három képviselőjének állít dicstelen emléket.

A templom zárva volt, mint mindig. Az idegen megsimogatta a régi falakat, amelyek felújításán drága testvére, Zolti bátyus is dolgozott az állványokon annak idején, 1958-ban, még kamaszként, mert a család minden tagja ezt tette akkoriban, és a diákkorú gyermekek is végigdolgozták a nyári szünidőt, mert kellett a pénz a kinőtt cipőre, egyenruhára. Egy ujjongó pillantást vetett a sárkány torkát még mindig lándzsával átdöfő Szent György bronzszobrára, majd továbbindult. Kiérkezett a Deák Ferenc utcára, „korzózott” volna egy kicsit, mint annak idején Ida nagyanyjával kisgyermekkorában, útban annak titkos hódolója, Osváth Lajos puskaműves lakása felé, ahol a két öreg egy faragott lábú asztalnál egy órácskát elkávézgatott és beszélgetett, miközben ő a nagy teraszon játszott régi pisztolyokkal, kardokkal. Utána útba ejtették a híres Pataki-féle cukrászdát, ahol ettek egy finom vargabélest. Hazafelé menet nagyanyja többször is mesélt neki az utca vége felé, a Fő tér tövében egykor, 1915-ben állított Kárpátok Őre nevű emlékműről, amelynek avatásán nagyanyja is részt vett. Az idegen az 1918 decemberében Kolozsvárra beözönlő megszálló oláh hadsereg által azonnal lerombolt emlékmű helyett most egy ízléstelen betonszörnyeteget látott, amely a hazájukat hátba döfő úgynevezett „memorandistáknak” állít emléket. Tovább is ment a Fő térre, hogy megtekintse hazája XIV. századi címerét a Szent Mihály templom főbejárata fölött.

Ahogy ott simogatta szemeivel a hatalmas tornyot, tetején a több mázsás arany kereszttel, meghallotta az emberidegen, rikácsoló szitkozódást. A templom előtti kis téren békésen, de magyarul beszélgető két öregúrba kötött belé egy népes, szemmel láthatóan a bőrébe nem férő kamaszcsürhe, amely feltehetően az egyik környékbeli román középiskolából érkezett. Körülállták a két öreget és artikulálatlan hangon azt üvöltözték, hogy „beszéljenek románul, mert Romániában élnek és román kenyeret esznek”. A két őshonos kolozsvári férfi megremegett, ijedten körülnézett, majd, elfordulva, halkabbra fogta a szót, miután a hőbörgő oláh suhancok továbbmentek.

Volt már ilyen. Trianon után minden nyilvános helyen, a vasútállomások várótermében és jegypénztára előtt is ki volt írva, hogy „Vorbiţi numai româneşte” – azaz beszéljen kizárólag románul! Az is igaz, hogy mellette volt egy másik tábla is: „A padlóra köpni tilos!”… Most pedig a templom környékén a járda sűrűn tele van köpködve. A Bukaresti Egyetemen, ahol az idegen egy ideig magyarországi vendégtanárként tanított, a Bölcsészkar kapuján még 2008-ban is ott volt egy korabeli réztábla: „Kérjük, töröljenek lábat!” Egy olyan kapun, ahol egyetemi polgárok járnak be!? És ez a balkáni csürhe bitorolja Erdélyt?…

Lassan már nem merünk magyarul beszélni sem Mátyás királyunk és Bocskai István szülővárosában, gondolta magában az idegen, majd odament a templom míves öntöttvas kerítéséhez és, bizonyságkeresésként, mint a vakok a számukra kitalált írásjeleket, ujjaival mohón végigtapogatta a rajta lévő feliratot: „Simonffi István Kolozsvárt”. A neves öntőmester neve után hosszan elidőzött szülővárosa nevénél, ujjbegyeivel magába szívva városa igazi és örök nevét. Ugyanúgy, mint iskolás korában, amikor még az egyik belvárosi középiskolába járt, és néha elbizonytalanodott a mindenfelől egyre sűrűbben rárontó „Kluzs”, majd „Kluzsnapoka” gúnynevek miatt.

A Bánffy-palotába már nem ment be, tudva, hogy az is ebek harmincadjára jutott. A nyolc évszázados, rangos Bánffy család utolsó leszármazottja, Bánffy György az oláh „házvezetőnőjét” csinálta fel, és így a magyarul nem beszélő ivadékai kapták vissza az oláh rablóállamtól a barokk építőművészet egyik ékkövét, a Kolozsvár főterén díszlő Bánffy-palotát.

Vérző seb még van bőven, mondta magában az idegen, de ezek megtapintásával semmire se jutok, csak a fájdalmat gyűjtöm magamba. Visszament a várfal tövében várakozó autójához és elhajtott a Sétatér bejáratához, ahol, a Hunyadi téri Magyar Nemzeti Színház ellopott épülete helyett kegyesen „kiutalt” Állami Magyar Színház szerény épülete tövében talált is parkolóhelyet. Csendre, békességre vágyott, elindult hát befelé az évszázados fákkal árnyat és enyhet nyújtó Sétatéren.

Végigment a fő sétányokat egymástól elválasztó egykori vizesárok mentén, amelyen gyermekkorában kis fahidak vezettek át és az árokban vidáman csörgedező vízen papírhajókat eregetett annak idején. Ma már se patak, se hidacska. A padok is tönkretéve. Továbbment, mert vonzotta a sétatéri csónakázó tó és környéke, ahol annyit időzött akkoriban. Minden olyan szép és rendezett volt. És helyi alkotás. A kezdeti alkotó az a kolozsvári Kagerbauer Antal építész volt, aki számos ismert kolozsvári romantikus építészeti alkotása mellett az 1860-as évek második felében megtervezte a kolozsvári Sétatér csónakázó tavacskáját szigettel, melyet meg is építettek, és a mai napig rendeltetésszerűen működik. Az idegen is oda járt korcsolyázni, a bakancsra szerelhető korcsolyáival, amelyet nagyanyja szerzett neki valahonnan. Kulccsal kellett rászorítani őket a bakancs talpára, amelyet néha letéptek a korcsolyák. És nyáron néha csónakázott is, a furcsa, buja, vizes szagú csónakokba beülve, ha össze tudta valahogy kuporgatni a félórára szóló jegy árát. Ilyenkor odaevezett a hatalmas fenyőket hordozó mesterséges szigethez és beszélgetett az ott élő hattyúkkal.

De a csónakázó tónál fontosabb volt számára az ottani két építmény. A szintén őshonos kolozsvári, a nagy hírnevet és elismerést kivívó Pákey Lajos városi főépítész alkotásai: a korcsolyapavilon hívogatóan szép épülete és a közeli Malomárokból táplált mesterséges tó közelében épült mulató, a Sanssoucinak is nevezett Úri Kaszinó. És előtte az antik szobrokkal díszített szökőkút és a zenepavilon, ahol vasárnaponként térzene szólt mindig.

A korcsolyapavilont később Kioszk néven étteremként is működtették, az idegen, késő-kamaszkorának egyik válságos időszakában pincérként dolgozott ott egy nyáron át a nyárikertben. Egyetemista korában pedig ott tartotta az esküvője utáni lagzi-féleséget, amelyen kizárólag a maroknyi rokonai és az egyetemi évfolyamtársai vettek részt.

De most mindenütt a koszt, a mocskot, az idegen, visszatetsző nyelvű karattyolást találta. Leült egy nagy platánfa tövében még megmaradt padra. Nézte egy darabig a tó álmos vizét. Eszébe jutott, hogy annak idején, amikor a zsebkendőnyi padlásszobájukba akváriumot vitt, hogy legyen valami, ami hozzá tartozik, a csónakázó tóra járt ki vízibolhát fogni a víz felszínéről, a nővérei kidobott nájlonharisnyájából eszkábált merítőhálóval, hogy azzal etesse az ágya fejénél lévő akváriumból rá kíváncsian néző, tátogó halait.

Minden idegen volt már. Sietős léptekkel visszasétált a Sétatér végéig, és átment a még megmaradt gyaloghídon, az Erzsébet hídon, a folyó túlpartjára és, sok pihenővel, valahogy felkapaszkodott a meredek lépcsősoron a Fellegvárra, ahova oly sokszor ment fel „várost nézni” és csavarogni, az ejtőernyős ugrótornyot bámulva és irigyelve.

Amikor felért a mindenféle táj-és városidegen épületszörnyeteggel elrondított hegyre, nekitámaszkodott a korlátnak és reménykedve lenézett. Az erőszakosan négyszeresére felduzzasztott, idegen város amőbája ott lüktetett alatta. Azt üzente neki, pimaszul és idegen nyelven: Mit keresel itt, idegen?

Eszébe jutottak nagy földije, Wass Albert intő szavai: „Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk.” Megrázkódott, majd visszanyelte a szájában összegyűlt keserű, fémes ízt.

Az idegen még egyszer végigpásztázta tekintetével a szürke kipufogógáz-felhővel lefojtott szülővárosa felemás, idegen arcát, majd lebotorkált a hosszú lépcsősoron a Szamosig. A hídról még egyszer megnézte a már alig élő folyón a „zúgót”, ahol annyiszor fürdött és horgászott gyermekkorában. A szennyvíztől habzó, sárgás vízben műanyagpalackok és egyéb hordalékelemek járták végtelen és kilátástalan táncukat.

Görnyedten megfordult és odaballagott öreg autójához. Nehézkesen beleült és hosszas, tétova várakozás után elindult. Valahova haza. Tudta, hogy ide nem tér már vissza soha.

Csiby Károly

31 hozzászólás

  1. antal m.

    Kedves Dobai! 2o17.12.13.15:14 közelében, – rá tapintott a közölt valós történeteimre! Gratulálok.

    Válasz
  2. Szekely Attila

    Toducz leszunk meg kevesebben is ha nem leszunk kepesek olyan vezetoket valasztani magunknak akik a magyar erdekeket kepviselik.

    Válasz
    • Tóducz

      Kedves Sz.A, nem egy pesszimista alkat.

      Válasz
  3. Mikulás

    Nekem Amerikaig kellett mennem, hogy lássam, a magyar a magyar torkát harapja még a messzi Amerikában is. Isten jogosan ver minket.

    Válasz
  4. Dobai

    Reményik Sándor: Magyarok mindenüt

    Magyarok mindenütt a végeken,
    E csikorgó, vad téli éjeken,

    Kiknek nincs takarótok, vértetek:
    Csillagokra gyakran nézzetek!

    Úgy nézzetek a csillagokra, bátor
    Szívvel, mint hajdan a rab prédikátor

    Kemény gályapadokon, láncok között. –
    Mert íme, nincs már, ami összeköt

    Egymással minket, csak a csillagok.
    Fényök, mint Etelközben, úgy ragyog.

    De ködön át, de szemfödélen át,
    Vajon ma merre mutat új hazát?

    Magyarok, mindenütt a végeken,
    Posta nem jár a téli éjeken,

    Levél nem száll kedvestől kedvesig,
    Ércdrótok a húrt nem rezegtetik:

    Élünk-e még vagy sírban pihenünk? –
    Csak a csillagos ég közös velünk,

    Az ezerévnél ősibb csillagok,
    Mint Etelközben, fényök úgy ragyog.

    Fenn a Fiastyúk őrzi fiait:
    Mi nagybeteg anyánk virrasztjuk itt.

    Magyarok, kiknek nincsen vértetek,
    A csillagokra gyakran nézzetek!

    Egy csillagra nézünk mi mind, merőn,
    Keleten, délen, völgyben, bérctetőn.

    És érezze, ki rokonához vágyik:
    Ezer mérföldről azt nézi a másik.

    Ha elvész, összeomlik itt a hon:
    Találkozunk azon a csillagon.

    Válasz
  5. Várközi

    Ha valaki egyszer otthon volt, akkor miért ment el? S ha valakik mind elmennek egyszer, akkor egyszer senki sem lesz otthon.

    Válasz
  6. antal m.

    Mindannyiunknak fáj az, hogy ha rondítják a környezetünket, főleg az ami szép és történelmi jellegű! Természetesen megérthetőek a szerző felvetései, -sok igaza van.
    Nagyon fel kellene karolni azt ami ingyen került a birtokukba. Elítélendő az ami a rombolást kimeríti. Van olyan is , hogy megőrizni a készen örököltet-szerzetet,, – kultúra is tartozik, azt megőrizni-ápolni! Építészként, nekem ez a fájó oldalam! Egyik alkalommal Kolozsváron járva, új lakót leltem én is, egyik nagy írónk villájában-lakásában a Monostorban,–majd, hogy leestem.
    Sajnálatos esetek soksorosát végig sorolhatnám, napon át!…

    Válasz
  7. NNZZ

    Fájdalmasan igaz. A városaink már sohasem lesznek a régiek, bármeddig is tartson a mostani impérium és bármi jöjjön utána. Varjúsereg lepte el az egész tájat. Az elmúlt 100 év pusztítását és (nem csak) kultúrális genocidiumát nem lehet jóvá tenni.

    Válasz
  8. Tóducz

    Ez a Csiby dr. úr, már volt Bukarestben professzor és Nagyváradon is, Magyarországon közművelő, a Hargitán pedig ingatlanspekuláns, teleírta a Horváth Alpáros Európai Időt és más magyart hülyítő médiumokat is. Nemrég betőrt ide is. Tudomásom szerint, most Magyarországon jó erdélyi. Erdélyi és máshonnani magyar kalandorokkal tele van a Kárpát-medence!

    Válasz
    • Gorcsa

      Tisztelt főorvos úr, lehet, hogy igaza van, én nem ismerem az ipsét, de az írás m inden esetre jó. És végül is az számít, nem az író erkölcsei. Tudtommal a középkor legnagyobb költője, Francois Villon, gyakorló rablógyilkos volt. de – mint a jereváni rádió mondta – mi nem azért tiszteljük.

      Válasz
      • Tóducz

        Kedves Gorcsa dr. én nem minősítettem az alkotást, csak az alkotó jellemét krokiroztam.

        Válasz
      • Csiby Károly

        Kedves Gorcsa úr! Ha nem ismer, akkor kérem, ne nevezzen “ipsének” és ne bajlódjon az erkölcseimmel, mert nincs azokkal semmi baj. És főleg ne hasonlítgasson engem holmi méltán felakasztott rablógyilkosokhoz! Tóducz úr legalább két évtizede mindenkit csak mocskol, sérteget és rágalmaz – az internetnek “köszönhetően” büntetlenül! De meddig?

        Válasz
        • Tóducz

          Kedves Csiby dr. úr, a valőságot sértegetésnek és rágalmazásnak minősíteni nem hangzik jól egy magyar párbaj bajnok billenytyűzetéből.

          Válasz
          • Dobai

            Ne vacogjunk itt a hidegben. Menjünk a francba haza, amondó vagyok. (Helyes, mert a párbaj tiltva van! Jussac.)

    • Csiby Károly

      Kedves Tóducz úr! Ne fárassza magát a mocskolódásaival. Ön nem párbajképes.

      Válasz
      • Tóducz

        Kedves Csiby dr., a párbaj köztümk már lezajlott a pityókás ermán. Az eredményről Ön számolt be ezen a honlapon nem is olyan rég. Éljen a Székely Hadosztály!

        Válasz
      • Tóducz

        Na, Csiby dr. úr, hogy tovább folytasam a “mocskolodásaimat”: látom az interneten, hogy Ön a legújabb kőteteit a Székely Időben reklamirozzgatja, amely egykor az Európai Idő volt, s amelyet Ön teleírt Csíki Sanyival együtt, a nyárádszeredai tornatanárral (isten nyugtassa- jó ismerősöm volt), miután a labilis elméjű Horváth Alpár kirugta az Európai Időtól Kocsis Károlyt (ma a Székely Hírmondó vezetője), Willman Waltert (Ferenczi Bálint), Botos Laciit. Az Új Idő kényszervállalkozóivá téve őket! Legujabban Tókos úrat szeretné behálozni és hülyíteni.

        Válasz
        • Csiby Károly

          Kedves Tóducz úr! Itt van a könyvespolcomon Clair Vilmos Párbajkódexének 1914-es nyolcadik kiadása. Ennek II. fejezetében ez olvasható a Sértésről és annak nemeiről: “Minden szó, írás, rajz, szándékos mozdulat vagy ütés, mely a társadalmi életben egymás iránt kötelező gyöngédséget, az önérzetet vagy a becsületet támadja, sértést képez. (…) A sértés árnyalatai és fokozatai végtelenül sokfélék. Lovagias felfogás szerint azonban a sértésnek háromféle nemét szokás megkülönböztetni, úgymint: a) az egyszerű sértést, b) a gyalázást, c) a tettleges bántalmazást.”
          Nos, kedves Tóducz úr! Ön a tettleges bántalmazáshoz gyáva, mert csak itt, az interneten, mer “vitézkedni” – büntetlenül! Ez nem vall valami nagy jellemre!
          Az ún. egyszerű sértés önnek nem elég, Emiatt általában a gyalázással él. Aminek a párbajkódexi meghatározása a következő: “Gyalázás minden olyan sértés, mely akár gyalázó szavakban, akár gyalázásra méltó tulajdonságokkal való vádaskodásban nyilvánul meg.”
          Nos, ön ezt teszi már legalább két évtizede. Eleinte az egykor értékes Demokrata című hetilapban, “TO, Mikháza” álnéven. Majd az erdely.ma keretében, amit a szintén nem jellemhős “Pityóka” úr sokáig tűrt. Mert tetszett neki, hogy ellenfeleibe rugdos bele ön, a mikházai elmegyógyintézet főorvosi szobájából. Ön mindenkit sértegetett, mocskolt, rágalmazott és gyalázott éveken keresztül.
          Téved, Toducz úr! Kettőnk között semmilyen párbaj nem zajlott annak idején. Ön engem sértegetett és nyilvánosan szélhámosnak stb. nevezett. A válaszomat Pityóka úr “természetesen” nem közölte, hanem engem tiltott ki a lapjáról. Úriemberhez méltó viselkedés! Emiatt kényszerültem a Székely Hadosztály álnevet felvenni, hogy megpróbáljam megvédeni a becsületemet, amelybe ön gyáván és aljasul belegázolt!
          És ezt teszi most is! Először csak gúnyolódik, majd aljas módon rágalmaz és gyaláz! Én nem jószántamból távoztam a Maradék Magyarországra 35 évvel ezelőtt, hanem amiatt, mert a Szekuritáté hontalan útlevéllel kizavart a szülőföldemről! És végig tisztességesen dolgoztam! Soha semmilyen előnyt nem kértem és nem is fogadtam volna el az erdélyi származásom miatt! Ön rejtőzködik, mint a patkányok, és az én nyíltan közzétett (mert nincs szégyellnivalóm!) facebookos adatlapomról “mazsolázgat” és gúnyolódik. Igen Tóducz úr, művelődési ház igazgató is voltam. Mi ezzel a gond? És 1990-2005 között egyetemen oktattam. Baj? Közben négy évig a Bukaresti Egyetem Hungarológiai Tanszékén, egyetemi docensként oktattam magyar nyelvtörténetet és fordítástudományt, mert a Balassi Intézet magyarországi vendégtanárként kiküldött. Ez is baj? Nagyváradon 2012-13-ban két félévig oktattam angol irodalomtörténetet és fordítástudományt, óraadóként, valakit helyettesítve. Ez is baj? 2013 óta rokkantnyugdíjas vagyok, mozgásszervi károsodás miatt. Ezen is gúnyolódik, kedves főorvos úr?
          Ön ismételten kalandornak és ingatlanspekulánsnak nevez. Tudja, hogy ezért Székelyföldön előkerül a bicska és tekenyőben viszi haza a beleit a gyalázkodó?
          A Hargitán a megtakarított pénzemből vettem egy telket és sok-sok munkával keresett pénzből megpróbáltam rá házat építeni, hogy életem végére legyen egy otthonom, végső menedékem. Nem sikerült, belebuktam, mint annyian mások, az építési költség feléért kénytelen voltam eladni és földönfutóvá váltam, immár sokadszor életemben. Ez önnek ingatlanspekuláció?! Nem szégyelli magát?!
          Én önnel nem párbajozok, mert ön nem párbajképes, éppen a fentebb idézett Párbajkódex értelmében. Alemberekkel nem mocskolom be a kezem. Majd megkapja a méltó büntetését, mint ahogyan mindenki megfizet a tetteiért, Tóducz úr!
          Ezúton tisztelettel felkérem az erdely.ma főszerkesztőjét, hogy megfelelően utasítsa önt rendre. Mert égbekiáltó, hogy még mindig büntetlenül garázdálkodik, emberek becsületébe gázolva!

          Válasz
          • Pálosi

            Égbekiàltó hazugsàgokat ne írjon Csiby úr!

    • Pàlosi

      Szívemböl szólt Toducz úr!

      Válasz
  9. Dobai

    “Nehézkesen beleült és hosszas, tétova várakozás után elindult.
    Valahova haza. Tudta, hogy ide nem tér már vissza soha.”

    Fájdamas egy érzés, nem kívánom senkinek. Oda legbelül,
    a legbelső szobáig nyilallik és ezzel a fájdalommal
    kell leélned az életed.

    Válasz
    • Hegy

      A cikk alapérzését, vagyis hogy valaki hosszú idő után hazatérve már nem találja az otthonosságot a szülőhelyén, magam is mélyen átérzem. Nem tudom elfogadni azonban azt, hogy a fájdalom egy másik nép gyalázására szolgáljon ürügyül. A távol töltött idő elidegenítő hatása nem magyar-román probléma, hanem egyetemes emberi tapasztalat. Ha jól emlékszem, Márai sokszor írt erről, és ha élete végén hazalátogatott volna Pestre, alighanem ugyanilyen keserűséggel szemlézte volna a modernizáció hatását a városképre (tömbháznegyedek, zsúfoltság, megváltozott társadalmi erkölcsök). Pedig ott nem a román állam, hanem a magyar dózeroltatott. Még azt sem mondhatjuk, hogy egykutya, mert mindkettő kommunista volt – a világ kapitalista felén is hasonló jelenségek játszodtak le a városokban.

      Válasz
  10. marczy

    “Kicsit rajta is múlt…”
    Miért?
    Hogy elhúzott egy normálisabb országba?
    Erről CSAK és kizárólag a románok tehetnek, hogy továbbra is lerohadt az infrastruktúra, és hogy a gazdaság emiatt döglődik, hogy burjánzik a korrupció. Miért? Kié a vasút? Ki tartja fenn az utakat? (Jó, ezek sokat javultak, de az autópálya-építés körüli korrupciós botrányról fél Európa tud…) Kik ülnek a hivatalokban? Románok, nemdebár?
    És tudok olyan erdélyi gyilkossági(!) ügyről, amelynek kapcsán valakit, akinek valami köze volt az áldozathoz, de teljesen ártatlan volt, letartóztattak, míg az igazi tettes jó rendőrségi kapcsolatai miatt szabadlábon flangál (remélem, időközben már rács mögött van). Ez a román “jogállam”? Ez még az ugyancsak joggal szidott Magyarországon is elképzelhetetlen lenne, hogy életellenes bűncselekményt megpróbáljanak más nyakába varrni. A móri mészárlás ügyében lukra futott a bíróság, de akit bemártott a “tanú”, az is bűnöző volt, más ügy miatt ült. Amikor mindez kiderült, azért mégiscsak működött a perújrafelvétel…
    Lettek volna szívesek Trianon után épkézláb országot építeni, ha már Erdély az ölükbe hullott. Nem sikerült…
    Vajon miért rohannak el az országból a románok is milliószám?

    Válasz
  11. Hegyi Géza

    Aki innen lelépett, az nekem ne “oláhozzon”. Egy kicsit rajta is múlt, ha nem minden olyan, mint a megszépítő emlékezetben. A gyűlölködő fröcsögéssel pedig csak önmagát és a környezetét mérgezi.
    Egyébként pedig nem valami új jelenség az, hogy “pantha rhei”.

    Válasz
    • Csiby Károly

      Kedves Hegyi úr! Én nem “léptem meg”, engem 35 évvel ezelőtt hontalan útlevéllel kizavart a szülőföldemről a Szekuritáté. Ne ítélkezzen olyan könnyen! Semmi gyűlölködés nincs bennem. Én csak nem tudok megbocsátani annak a hulladéknépnek, amely ellopta a Hazámat! Az oláh pedig nem gúnynév: ők maguk nevezték így saját magukat évszázadokon át! De ön nyugodtan ölelgesse őket. Majd hátbaszúrják, szokásuk szerint.

      Válasz
    • Nyilas

      Kedves Hegyi Géza.
      Szerintem még mindig kisebb bűn lelépni onnan, magyarként Magyarországra, mint otthon maradva el”oláhosodni”.
      Nem az onnan “lelépők tették Erdélyt szemétdombbá, hanem az ottmaradók alakultak hozzá a betelepülőkhöz.

      Válasz
      • Tóducz

        Kedves Nyilas, há ha, mi “eloláhsodott” magyarok nem lennénk, akkor most itt más nyelven folyna a disputa.

        Válasz
        • Nyilas

          Kedves Dr. úr.
          Azt nem tudom, hogy ön mennyire “oláhosodott” el, de én tizenegynéhány évvel ezelőtt, évekig tartottam a kapcsolatot, egy elég népes magyar tánccsoporttal. Gyerekek voltak. Azóta felnőttek. A nyáron beszéltem a volt vezetőjükkel, érdeklődtem a volt táncosok felől. Mindegyiknek román férje, felesége, barátja van.
          A gyerekei egynek sem lesznek magyarok

          Válasz
      • Várközi

        Na, na. Nem elég, hogy innen elnyilalt, még minket gyanúsít a kedves lelépő.

        Válasz
        • Szekely Attila

          Varkozi! A ” lelepok”-ben keresed az ellenseget akik nem tudtak ugy nyalni az elnyomo hatalomnak mint sok amelyik itthonmaradt.

          Válasz
          • Tóducz

            Kedves Sz. A, ha a krítikus “lelépök” itthon maradtak volna,, akkor nem lennénk ilyen kevesen itthon!

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük