A nagybányai labdarúgás történetéről és fejlődéséről sokan írtak könyveket, de ezek a könyvek mellőzték az 1940–1945 között lezajlott labdarúgó bajnokságokat, melyeken részt vettek a nagybányai sportolók. De ez az időszak kényes téma mai napig is itt, Erdélyben.

Vitathatatlan, hogy az első világháború után kibontakozó romániai labdarúgás bölcsője Erdély volt, a maga viszonylag fejlett futballkultúrájával. Nem véletlen például, hogy történetének első nemzetközi mérkőzésén, 1922. június 8-án Jugoszlávia ellen a román válogatott kizárólag aradi, kolozsvári, nagyváradi és temesvári játékosokkal állt pályára. A harmincas években némiképp változtak az erőviszonyok, megerősödtek a bukaresti és a román gyökerekre építő egyesületek, ám így sem ment ritkaságszámba, hogy a román válogatottban hét-nyolc labdarúgó képviselte Erdélyt és a Bánságot. Az évtized meghatározó magyar játékosai közül ki kell emelnünk Kovács I. Miklóst, az 1940-ben a Nagyváradi Atlétikai Clubhoz (NAC) szerződő csatárt, aki a románok közül egyedüliként három világbajnokságon lépett pályára (1930, 1934, 1938), illetve Bodola Gyulát, a NAC későbbi kiválóságát, aki 48 mérkőzésével 34 éven át román válogatottsági csúcstartó volt, 30 góljával pedig 58 évig őrizte a rekordot. A második bécsi döntés határmódosítása következtében – sok társukhoz hasonlóan mindketten játszottak a magyar válogatottban is.

Edzés munka után, hetente háromszor

Noha az erdélyi csapatok működésében a második világháború előtti években nyílt törésvonal nem mutatkozott, egyre több jel utalt arra, hogy a bukaresti román vezetés nem nézi jó szemmel a magyar futballhagyományok ápolását. A román-magyar határt 1930-ban lezárta a túloldalra igyekvő játékosok előtt a sportfőhatóságból frissen önállósult Román Labdarúgó-szövetség (FRFA) az évtized végén azonban már gyakran a román területeken működő magyar együttesek kibontakozását is hátráltatták. Új egyesületek alapítása pedig szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött.

A két világháború között megalakult sport egyesületek általában egy-egy gyár vezetősége alatt jöttek létre. Ez azért volt így, mert a tulajdonosok (vezetők) felismerték, hogy a munkásoknak a műszak után kell egy kis szórakozás, ami lekösse őket, lehetőleg távol a kocsmáktól: egy szociális mozgalom, amit „munkás sport”-nak neveztek el. Ezek a sport egyesületek nevelték, edzették a fiatalságot, mind fizikailag, mind szellemileg is. Így alakultak meg Nagybányán a következő sport egyesületek: Nagybányai „Phönix Sport Egyesület” (1932-ben), a Vegyitermék és Kénsavgyár tulajdonosa, Weiser Miklós úr jóvoltából; a „Nagybányai „Trikolór Sport Egyesület” (1927-ben), amit a Kincstári Bányák és Üzemek Igazgatósága patronált; az „Aurum Sport Egyesület” (1935-ben), a Borpataki Bánya tulajdonosa, Pocol Alexa úr jóvoltából; a Fernezelyi „RIMMA Sport Egyesület” (1937-ben), az Erdélyi Bányászati és Kohászati Vállalatok vezetősége által. Ezek az emberek vérbeli sportolók voltak, mert szívből sportoltak, amatőrök voltak, nem kaptak fizetést a játékukért, dolgoztak a bányákban, gyárakban és háromszor egy héten edzettek a munka után.

Fejlődő sportélet a magyar időkben

Az eddig megjelent, a nagybányai labdarúgásról szóló könyvekben csak annyit említenek, hogy 1940 és 1945 között a nagybányai labdarúgás hanyatlásnak indult. Ez így is van, ha csak az osztályok elnevezését nézzük. De, hogy ítéletet hozzunk, alaposan elemeznünk kell a bajnokságokat. Ezt azért állítom, mert 1940 után Nagybányán valóban nem létezett I. osztályú labdarúgócsapat. Csak egy II. osztályú és két III. osztályú csapata volt a városnak. Igen ám, de minőségileg ezek az osztályok megfeleltek a Román Királyság I. osztályának. Ezt azzal támasztom alá, hogy a labdarúgók, akik 1940 előtt a román I. osztályban játszottak, most megtalálhatók minden erdélyi, sőt budapesti labdarúgó egyesületben is. Ha az adatokat nézzük, akkor példával is alátámasztom a fentieket: az 1942/1943. évi magyar labdarúgó bajnokságban (ahol a nagybányai csapatok is részt vettek) volt egy NB I. osztály 16 csapattal, NB II. osztály 5 csoportra osztva, összesen 65 csapattal, NB. III. osztály 7 csoporttal, összesen 95 csapattal; emellett még léteztek a kerületi bajnokságok, ahol volt I. osztály és II. osztály is; léteztek „Tartalék csapatok” (a felső osztályokban küzdő csapatok, második csapata) országos bajnoksága, „ifjúsági csapatok” országos bajnoksága, „gimnazista csapatok” országos bajnoksága, „kölyök csapatok” országos bajnoksága, „gyári csapatok” országos bajnoksága, „levente csapatok” országos bajnoksága (innen sok csapat feljutott az NB. II és NB III. bajnokságokba).

Meg kell említenem, hogy a Magyar Nemzeti Labdarúgó Kupa mérkőzésein nem egyszer találhatunk nagybányai NB II. osztályú csapatokat, amelyek az NB I. osztályú csapatokkal mérkőzve gyakran kiütik a kupából az NB I-eseket. Sőt, nagyon sok nagybányai labdarúgót megtalálunk az NB I-es labdarúgó csapatokban (ezek átigazoltak).

Megemlítem még, hogy nagyon sok NB II-es vagy NB III-as nagybányai labdarúgót az évek során megtalálunk az erdélyi válogatottban, az ifjúsági válogatottban, vagy az országos felkészülési edzőtáborokban.

Ezekben az években, minden sportágban fejlődik ez a nevelési folyamat. A labdarúgó bajnokságban azért volt annyi csoport, mert abban az időben a közlekedés, a személyszállítás csakis a vasúton folyt le, emiatt nagyon nehézkes lett volna a bajnokság lefolyása a csapatok részére, mind időben, mind anyagilag. Hogy könnyítsen a csapatokon, a Labdarúgó Szövetség több csoportra osztotta az osztályokat, ezzel lecsökkentve az időt és a költségeket is. A magyar labdarúgás minősége ezekben az években magasabb az összes szomszédos államokéval szemben. Az erdélyi és a nagybányai labdarúgás (és általánosságban a sport) fejlődőtt, nem esett vissza, ahogy azt elsőre gondolhatnánk. Ezt a szintet csak a háború (1944. október – 1945) okozta károk rendezése után, az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején érik el a nagybányai csapatok, mivel gazdaságilag megerősödnek a város vállalatai, és a régi sportolók új játékosokat nevelnek, akiknek átadják tudásukat, tapasztalataikat (sokan híres edzőkké vagy sportvezetőkké válnak – Kovács II., Gállisz IV., Ardos, Balogh).

Jelentős gondot okozott akkoriban az állandó bőr-, és ennél fogva cipő- és labdahiány. Az 1941-1942-es idényre például futballcipők hiánya miatt, a kerületi bajnokságban szereplő nyolc egyesület közül csak öt tudott ifjúsági csapatot is indítani. Abban az időben, ha vasárnap játszott a csapat, akkor hétfőn szabadnapot kaptak a sportolók a munkahelyről (ha idegenben játszott a csapat), ennyi volt a szabadidejük. A sportolók között voltak munkások, tisztviselők, üzletemberek stb.

Ők voltak az igazi sportolók és sportemberek, akik minden győzelem után örvendtek, mint a gyerekek, és fordítva, minden vereség után szenvedtek, sőt még sírtak is, akár a gyerekek. Szívvel-lélekkel harcoltak a győzelemért és a csapat dicsőségéért, még a barátságos meccseken is.

Lejtős pálya a Virághegy alatt

Abban az időben Nagybányán két hitelesített futballpálya létezett. Az egyik a „Phönix” pálya volt, a vegyipari vállalat mellett, a Postarét utcában. Tulajdonosa dr. Weiser Miklós volt, aki egy ben a Phönix vállalatot is birtokolta. Ez a pálya kezdetben salakos pálya volt, rendelkezett öltözővel, sok éven keresztül Weiss bácsi volt a szertáros.

A második pálya a Klastromréten, a jégpálya mögött helyezkedett el (manapság Városi Stadionnak nevezik), Nagybánya város tulajdona. A Bányaigazgatóság volt az állandó bérlője, amelynek a székhelye a Nagypénzverde utca 3. szám alatt volt. Ennek a labdarúgó pályának nem volt abban az időben öltözője, ezért a labdarúgók kénytelenek voltak kibérelni a jégpálya öltözőjét és raktárát. Itt tartották a felszerelésüket és itt öltöztek át a meccsek és tréningek alkalmával. Igen ám, de ebben az épületben nem létezett víz és mosdó. A játékosok a meccsek és edzések után a közelben folyó patakban voltak kénytelenek mosdani (A patak a kereszthegyi bányától jött, és a közeli városi malmot látta el vízzel és a medre ki volt bélelve deszkával). A jégpálya öltözőjét használták a téli sportokat űző sportolók is. Ott tárolták a síléceket és a korcsolyákat is. Ez azért volt így, mert közel volt a nagybányai sípálya is (A sípálya a Virághegyről indult lefelé, a református temető jobb oldala mellett, és végig haladt a futballpálya baloldalán, egészen a bejáratig). Az öltöző épületében lakott a Zavoda család, két fiúgyerekkel (Ferivel és Lacival, a későbbi nagy labdarúgókkal).

Zavoda bácsi javította és készítette elő a mérkőzésekre a felszerelést. Akkoriban stoppolták a futballcsukákat és a labdáknak a külsőjét is. Nagyon sok munka volt a stoplik gyártásával és feltevésével, mivel ezek bőrből készültek, és minden csukának más-más formája volt. Visszatérve a pályához, nem kell elfelejteni, hogy az lejtett a hegytől lefelé. A hazai csapatok ki is használták ezt az előnyt, mégpedig úgy, hogy a sorsolásnál úgy intézték, hogy az első félidőben lefelé, a város felé támadjanak. Ezt a lejtést csak az új stadion építésekor, az 1951-1953-as években küszöbölték ki.

Ezek mellett még léteztek nem hitelesített futballpályák is, a következő grundokon: Veresvíz, Posfondus, Borzas (a „tízház” végében, később itt játszik majd a „Petrozsényi Sport Club” és 1957-től a „Zazari Dinamo” csapata), Borpatak, Fernezely. Ezeken a pályákon is rendeztek mérkőzéseket az alsóbb osztályokban.

Foci, foci és foci – a hadifogságban is

A bajnokság a háborús helyzet miatt félbeszakadt, főleg a városok hadi területnek való nyilvánítása miatt. A Nagybányán állomásozó önálló repülőgépmotor-szerelő század (a 2-es szá mú Budapesti Bombázó Ezredből) 1944. szeptemberében visszavonulási parancsot kapott. Ezzel az alakulattal több volt Petrozsényi SE labdarúgó is eltávozott Nagybányáról, többek között: Berei A., Miklósicza S., Vígh L., Hegedűs és Formanek József (a Jó Szerencsét csapatából). Visszavonultak Budapestre, a mátyásföldi repülőtérre, az ezred körletébe, egészen 1944 decemberének közepéig, mikor tovább vonultak, és megmenekültek a budapesti ostromgyűrű elől. Székesfehérváron 1945. január 23-án vonultak át, közvetlenül a város viszszafoglalása után. Itt a város központjában egy kilőtt szovjet harckocsit (egy amerikai gyártmányú M4A2 Shermant) láttak, a tornya hiányzott és a vezető fej nélkül ült benne. Ausztrián keresztül vonultak, és 1945. május 2-án amerikai fogságba estek Pockingi repülőtéren. Linzben voltak fogolytáborban, 10 ezer, több nemzetiségű fogollyal együtt. Itt találkoztak 10 nagybányai labdarúgóval és összeállítottak egy csapatot, amivel végigvertek minden más csapatot a lágerből, még az amerikai őrök csapatát is. A magyar nemzetiségű foglyok mindig azt kiáltották, hogy „hajrá Nagybánya!”. Egyszóval még ott is híven küzdöttek a nagybányai labdarúgók. Dallos László honvéd tizedes Budapesten, a „Károly Róbert” gyalogos laktanyában esett orosz fogságba 1945 januárjában. A fogságban is futballozott, ami megkönnyítette számára az ott töltött időszakot. Ott kapott maláriát, ami később kihatott az egészségére. 1947-ben tért haza a fogságból. Nagybányán, a keleti frontvonal nyugatra tolódásával 1944. október elején gyakorlatilag megszűnt a magyar közigazgatás, és Magyarország labdarúgása is elveszítette erdélyi fennhatóságának egyik legfőbb állását. Idáig azonban több hónapos folyamat vezetett el, amely során a háború ma már szinte elképzelhetetlen, rendkívüli körülményeket teremtett a futballban is.

A második világégést követően

A nagybányai sportegyesületek 1944 októberében önmaguktól feloszlottak, jogilag és polgárilag is, mivel nem tudták, hogy az új közigazgatási hatóságok (a szovjetek) hogyan fogják kezelni az általuk vezetett szervezetüket. Így megszűnt az összes labdarúgócsapat a városban.

Romániában 1944 szeptemberében megalakult a Népi Sport Szervezet (OSP), amelyik új, demokratikusabb szellemet vitt a sportéletbe. Ez a szervezet 1945 tavaszától egészen az év végéig próbálta maga köré gyűjteni a nagybányai sportolókat, minden sportágból. A szervezet, hogy fenntartsa a sportszellemét, barátságos mérkőzéseket szervezett az egykori labdarúgók bevonásával. Rendes nemzeti labdarúgó bajnokság csak 1946-ban volt megszervezve az országban. Megyei szinten 1947-ben alakult meg az OSP szervezete, önálló kerületekkel (district) 12 sportágban (Máramarossziget, Szatmár és Nagybánya). A nagybányai labdarúgóvezetőség: elnöknek Huniadé Antalt, titkárnak Simó Józsefet, pénztárosnak pedig Harmati Lajost választották meg. Az OSP főtitkára Dr. Lengyel Béla, elnöke Dr. Orosz Sándor lett.

Meg kell említenem, hogy a sport fontos szerepet játszott a város életében, mivel egy akkortájt alig 20 000 fős városban a következő sport csapatok léteztek: labdarúgó csapatok (NSE – NB. II., Jó Szerencsét – NB. III., Petrozsényi SE – NB. III., Aurum, Gutin, Szerencse Fel), Nagybányai Birkózó Egyesület, három ökölvívó egyesület (NSE, Szerencse Fel, Gutin), úszó és vízilabda csapatok (az NSE az észak-erdélyi bajnokságban játszott, a következő játékoskerettel: Birkner – kapus, Petky, Szász, Gosztony, Roznes, Török, Cseri), három tekecsapat (Gutin, NSE, Szerencse Fel), három teniszcsapat, asztalitenisz csapat, atlétikai csapat, három tornacsapat, három céllövő csapat, három sícsapat, városi sakk csapat, kézilabdacsapat, röplabdacsapat, női kosárlabda csapat, kardvívó csapat.

Manapság a lakosok száma meghaladja az 120 ezret, és a következő sportcsapatok léteznek: egy kerületi bajnokságban játszó csapat, atlétikai csapat, tornacsapat, ússzócsapat, sakkcsapat, kosárlabda csapat, kézilabdacsapat, röplabdacsapat, rögbicsapat, keleti sportokat űző csapat, ökölvívó csapat. Ez a sport iránti érdeklődés hanyatlását mutatja a fiatalok körében, ugyanakkor az anyagi támogatás hiányát is tükrözi a helyi vállalkozók részéről. Nem tudok pontot tenni könyvem végére, ameddig nem említem meg a kitűnő nagybányai labdarúgó drukkereket, akik ízig-vérig a nagybányai csapatok mellett voltak, télen, nyáron, esőben és fagyban is. A város főterén, a négy sarokban létezett négy újság- és dohányárus bódé. Ezek körül gyülekeztek a szurkolók, és a Híd utca sarkán, meg a Vinkli előtt. Itt vasárnaptól szerdáig a lejátszott mérkőzéseket, csütörtöktől vasárnapig pedig a soron következő mérkőzéseket vitatták meg. Ezek az igazi „drukkerek” nagyon sokszor elkísérték a csapatokat az idegenben lejátszott mérkőzésekre is. A csapat lelkesítése volt a fő céljuk, de bizony nagyon jó bírálatok is elhangzottak részükről a csapatok játékával kapcsolatban is. Ők voltak azok, akik kitalálták és használták az idegenbeli csapatok gúnyneveit. Például a nagybányai csapatokat mindig „Gesztenyések”-nek, a nagykárolyi csapatokat „Dinnyések”-nek, a felsőbányaiakat „Korpások”-nak csúfolták. A kapnikbányai csapat mindig a megtisztelő „Golyvások” néven volt fogadva és üdvözölve. A fernezelyi csapatokat úgy csúfolták, hogy „Füstösök”, az aknasugatagi csapatot pedig „Sósoknak” nevezték.

(Részletek Berei József András: A nagybányai labdarúgás elfelejtett története c. előkészületben lévő kötetéből.)

Bányavidéki Új Szó

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.