Erdély.ma
2021-04-22 csütörtök, Csilla, Noémi keresés

A nyavalygás mint (film)művészeti teljesítmény – Grób László írása az Erdély.ma portálnak

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját. Ha nem ért vele egyet, vagy más területen fejtené ki a gondolatait, írjon bátran a szerkesztoseg@erdely.ma címre.

Mióta Karácsony Gergely vezeti szerencsétlen fővárosunk házát, azóta politikai/közéleti magatartássá avanzsált az, ha egy riportban hosszan nyavalygunk: bús képű lovagként szomorkodunk, mutogatunk mindenfelé, emberekre, körülményekre és főleg pénztárcákra (másokéra), amik miatt nem lehet... hát nem lehet, nem értitek!?

Megjelent az ezerhatszáznyolcvanharmadik édes-bús borongós, szomorúságtól körüllengett interjú egy „konzervatívnak mondott” filmestől arról, hogy nincs magyar történelmi filmgyártás. Sőt: valamirevaló történelmi film sincs. „Bezzegatörökök” meg a lengyelek meg a baltiak, no meg az az ősgonosz Hollywood és Netflix. Valószínűleg egyetlen algoritmus szabályozza a kérdezők meg a nyilatkozók szövegét – hiszen mindig ugyanaz hangzik el. Elmondják az aktuális közhelyeket a téma fontosságáról, merengenek az „elmúlttízév” kultúrpolitikáján, aztán jönnek a forintmilliókkal való dobálózások, hogy ennyibe-meg-annyiba kerülne, meg a többi mennyibe került, és utána amolyan komcsi időkbeli vörös farokként elővillantják reményüket, hogy majd/talán/egyszer/valamikor... Igen, majd egyszer történik „valami”, mondjuk „megcsinálódik” a nagy magyar történelmi film, vagy néhányan nyernek pár milliárdot az akármelyik alapítványtól, osztán gyerünk, forgatnak akkora nemzettudatos magyar történelmi filmet, hogy a Kisantant újból összeáll tiltakozni. Azt az egy-két generációt, amíg ez az eszkatologikus esemény bekövetkezik, meg már féllábon is kibírjuk!

Az egész valahogy roppantul emlékeztet a ballib nyavalygásokra: azok kürtölnek általában tele mindent azzal, hogy van valami probléma, ami évtizedek óta velünk él, de soha egyetlen prominensük sem fogott hozzá a megoldásához, csak a pénzt vette fel tanulmányokra/előkészítésre/feasibilitystudyra/etc., és rendszeresen nyilatkozik, hogy „érzi a kérdés súlyát, de...” És közben azért persze tesz ezt-azt, csak az éppen szembemegy a megoldással. (Eklatáns példaként minderre lásd a bevezetőben említett mostani budapesti városvezetést!) És most a magyar filmipar „nemzeti” része beállt ebbe a sorba.

À propos: van a magyar filmiparnak „nemzeti” része? Ha van is, olyasféle, mint a császár új ruhája, tudniillik láthatatlan. Na jó, legyünk polkorrektek: rejtőzködő. Bizonyára otthon, családi körben vérgőzös nacionalisták, de a produktumok azok bizony beállnak az aberráció-propaganda sorába. Aztán persze ömlik a fesztiváldíj, irány a külföldi gála, lazacos szendvics Dom Perignonnal, itthon hozsanna a médiában, mekkorát hasítottunk már megint a művelt nyugaton, meg hogy ottan is elismerik már a megújult magyar filmgyártás kvalitásait!!! Csak az a fránya magyar közönség nem hajlandó elismerni, mert még véletlenül sem nézi meg – de hát ő úgyis amolyan mucsai paraszt csak...

Persze, megy a nyavalygás: nincs pénz! (Borítékoljuk: ezeknek soha nem lesz „elég” pénz!) És hogy a szokásos indulatos-vagdalkozós véleménycikket kissé eltereljük a faktumok felé, nézzük már meg egy röpke pillanatra Hollywoodot: Vietnam, a par excellence történelmi-múltfeldolgozás. Nézzünk két trendi filmet, ami PC: Apokalipszis most (Apocalypse Now) 1979: költségvetése 31 millió USD, Full Metal Jacket 1987: 30 millió.

Ugyanakkor a trend ellen menő Szarvasvadász (Deer Hunter) 1978-ból csak 15 millió, viszont három órás, az Apokalipszis bemutatott verziója hosszának másfélszerese, a rendezői változatéval nagyjából megegyező. Maradjunk az anti-trendinél: Rambo-1 ’82-ból 15 millió, Rambo-2 ’85-ból már 44 millió. Viszont általában elfelejtik/elhallgatják, hogy nem ez volt az úttörő, hanem Chuck Norris Missing In Action-je ’84-ből, ami viszont csak 2,5 millió (igen, két és félmillió dollár)!!!

Persze finnyásék most húzhatják az orrukat Rambón meg Chuck Norrison – viszont a nép, az istenadta történelmi tudatát ezek befolyásolták/befolyásolják! A Szarvasvadász tömegbefolyása vélhetőleg elenyésző volt, viszont a ’79-es nyugat-berlini filmfesztiválon ballibék komcsi elődei kivonultak testületileg, miután végignézték... Ez is ér annyit, mint egy Arany Medve plecsni! Viszont Reagan elnök a túszválság kapcsán azt mondta: „after seeing ‘Rambo’ last night, I know what to do the next time this happens”.

Ezeket csak azért említjük, hogy lássuk, lehet a megszokottnál kevesebb pénzből is hatásos filmet forgatni. És akkor nem említettünk olyan klasszikusokat, mint a Mad Max, amire a szereplőgárda dobta össze a lóvét meg az autóit! Vagy Mel Gibson, aki Hollywood – és még mennyi más politikai pressure group – egyöntetű támadásainak kereszttüzében azért megcsinálta a Passiót (The Passion of the Christ) 2004-ben, 30 millióból.

De nem is kell ám a Vietnam-filmeket, vagy az ’50–60-as évek amerikai-hollywoodi szuperprodukcióit – Ben-Húr, Kleopátra, Tízparancsolat és még ezernyi –, vagy a korabeli franciákat-németeket-stb. – maradjunk az itthon bemutatottaknál: Nyomorultak, Harc Rómáért, stb. – leutánozni. Nem, bármily hihetetlen, lehet „kisköltségvetésű” történelmi filmet is csinálni. Felejtsük el a lengyel Sienkiewicz-feldolgozásokat: annyi pénz úgyis csak ballib rendezőnek jár! Nézzük meg, vajh hány szereplő nyüzsgött egy átlagos Jean Marais történelmi kalandfilmben. Vagy a Tenkes kapitánya egy-egy részében? Jó, nincs pénz egri várostromra, meg Nándorfehérvárra meg mohácsi török seregre. Ha valaki előveszi mondjuk Gulácsy Irén A kállói kapitányát, tényleg akkora iszonyatos anyagi befektetés lenne sorozatot csinálni belőle. (Még jogdíj sincs...) Mondhatnánk még ezernyi példát – de minek?

Felesleges – hiszen mindenki mindent tud. A bennfentesek ismerik a belső kis kulisszatitkokat, az intrikákat, a helyezkedéseket és az összes olyasmit, amik a valódi okokat képezik, de amik soha nem hangzanak el egyetlen interjúban sem.

Akkor meg nem lenne elegánsabb hallgatni? Nem megy, nem tudjuk megcsinálni, kevesek vagyunk hozzá! Akkor legalább fogjuk be és néha, magunkra zárva a fürdőszobaajtót, nézzünk a tükörbe és szégyenkezzünk egy egészen kicsit!

És főleg hallgassunk – hiszen est aurum –, ne tegyük nevetségessé magunkat! Még akkor is, ha sokkal kevésbé fárasztó ötven interjút adni, mint egyetlen filmet elkészíteni...

a szerző jogász, könyvkiadó