Sírjaik nem domborulnak címmel megjelent publicisztikájában Domonkos László író a csütörtöki Magyra Hírlapban arról értekezett, hogy a székelyföldi katonatemető ügyében románok ismét megalázták Magyarországot, amihez asszisztált a magyar honvédség vezérkara.
A halott katona nem ellenség – mint minden simára taposott alapigazságnak, ennek a kegyeletteli mondatnak is erőteljesen közhelyíze van, még akkor is, ha valóságtartalmában épeszű halandó nem is kételkedne. Pedig… A dolgok jelen esetben is sajna sokkalta bonyolultabbak.
Feledhetetlen az az alig két évvel ezelőtti nyár eleji délután, midőn barátaimmal ott álltunk a tömegben Csíkszentmártonban, alig egy-két kilométerre az Úz-völgye bejáratától, hallgattuk a nagytiszteletű asszonyt, aki igazi székely amazonként elmennydörögte, hogy elég a megaláztatásokból és a provokációkból. Az éppen soros román megaláztatás és provokáció akkor az Úz-völgyi katonatemetőt érte – máskor meg, ha már harcban elesett katonákról van szó, másokat és máshol.
Sírokat ki lehet sajátítani és el lehet tüntetni, vérlázítóan elhanyagolva az enyészetnek hagyni és „át lehet helyezni”. Ez utóbbi a legújabb, legfrissebb – és a korábbiaknál nem kevésbé felháborító és számunkra is néhány igen fontos tanulsággal bíró fejlemény. Arra nézvést különösen, hogy a zsigeri, rossz lelkiismeretből és javíthatatlan komplexusokból táplálkozó gyűlölet és a jámbor, naiv (ostoba) jóhiszeműség kártékonysága egyaránt, egyszerre és egymást erősítve lehet hatalmas felkiáltójel.
A közelmúltban bejelentették: a megbeszéléseken Románia nem fogadta el, hogy Székelyföldön legyen a 2015-ben a kolozsvári új zsidó temetőben exhumált 90 magyar katona sírkertje – azt Aradon hozzák létre. (A dél-erdélyi harcok folyamán 1944-ben például a visszafoglalt Tordát több mint egy hónapig, de – erősen szorongatva – még az ugyancsak visszavett Aradot és környékét is tíz napig tartottuk, egyedül ezeken a helyszíneken több ezer magyar katona esett el. És akkor az ezeréves határnál, a Székelyföld védelmében életüket áldozókat még nem is említettük.)
A tárgyalások után több magyar illetékes úgy nyilatkozott: értékelni kell, hogy az ügy – tegyük hozzá: román részről enyhén szólva árulkodón hosszas halogatás után – elmozdult a holtpontról, és végtére Aradnak éppúgy számos magyar vonatkozása van, mint a Székelyföldnek, tehát voltaképpen mindegy is, majdan hol nyugszanak hőseink, ha… Ha persze ezt is megvalósítják. Ha lesz is belőle valami. Ha a körülmények… Ha a lehetőségek… Ha a helyi önkormányzat… Ha a politikai körülmények…
Ez az egyszerre hányaveti, felületes és tájékozatlan–naiv magyarországi alapállás már számtalanszor meghozta a maga nagyon is keserű gyümölcsét, gondoljunk csak Grósz Károly hírhedt 1988. augusztusi találkozójára Ceausescuval (éppen Aradon!) vagy az aradi vértanúk emlékművének felállítását megelőző, maratoni hercehurcára és nyűgölődésre, a záró – megalázó, szinte átejtéssel felérő – „kompromisszummal”, a tömeg-gyilkos román lázadók emlékművével szemközt… És még ennek is örültünk.
Mint most a létesítendő sírkertnek. Miközben az aradi tizenháromból az Aradon nyugvó tizenegy vértanú földi maradványai, sportpályák közé beékelt emlékhely ide vagy oda, máig egy osszáriumban várják a jobb időket – és Arad, ne szépítsük, a Székelyfölddel, de még Kalotaszeggel vagy éppen a Nagyvárad vagy Nagykároly körüli partiumi részekkel összehasonlítva is: szórványvidék. Sajnos szinte elenyésző számú, merőben és erősen kisebbségi magyar lakossággal. Hogy az emlékőrzés és megbecsültség esélyeit illetően mindebből mi mindenre lehetne következtetni, mondjuk, Csíkkal vagy Gyergyóval való összehasonlításban – attól tartok, fölösleges is kifejteni.
Mellékesen: a máig kellőképpen nem értékelt és ismert tordai csatáról (1944. szeptember 13.– október 8.) – amely az utolsó önálló és nagyszabású magyar hadművelet volt a második világháborúban, amelyben olykor elképesztően hősies, emberfeletti teljesítménnyel tartottuk fel a vörös áradatot – azt írja 2014-ben Makkay József, hogy az egyenlőtlen harcban a hátvéd magyar katonák kétharmada elesik, ám csak a visszavonulással kezdődik meg Észak-Erdély kiürítése.
A hadtörténész szerint a sokszoros szovjet túlerő ellenére a tordai csata akadályozta meg, hogy a szovjet csapatok előretörhessenek Nagyvárad–Debrecen-irányba, és míg a magyar hadsereg egy hónapon át feltartóztatja a beözönlőket, a magyar haderő többi része és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatja Észak-Erdélyt. Együttesen több tízezerre tehető a sebesültek, az eltűntek és az elhunytak száma, legalább 2500 honvéd vesztette életét. Nem volna a legkevesebb, hogy az itt elesettek vagy Tordán, vagy – az ősi határt védőkkel együtt – a tömbmagyar-színmagyar Székelyföldön nyugodjanak?
Persze ha belenyugszunk, az más. Ha beérjük a kényelmesebb megoldással, az is más. Csak éppen akkor a másik fél sanda elégtételén és újabb és még újabb ellenséges lépésén se csodálkozzunk és ne sopánkodjunk. Hiszen most is elérték, elérik a célt. Hogy az unokáknak ne legyen hol leborulni ott, hol sír-jaik domborulnak. Domborulnának. De sírjaik nem domborulnak. Nem domborulhatnak.
El lehet feledni a régi igazságokat – attól azok még léteznek. Most leginkább talán az, hogy régi bűnöknek hosszú az árnyéka. Vagy amit éppen Aradon mondott az egyik katona-vértanú, bizonyos Nagysándor József: hodie mihi, cras tibi – ma nekem, holnap neked.