Hiteltelenné próbálták magyarázni az egyoldalú történelem során, hogy a sólyom már évezredek óta itt fészkel a Kárpát-medencében. Hegyek, völgyek, vad folyók és sűrű erdők fölött, őrszemként vigyázta a sajátjait.
Azonban legféltettebb értékeit mélyen magába rejtette, amint sejtései beigazolódni látszódtak, hogy a világ szembe fog fordulni a Teremtőjével. A sólyom tisztában volt, hogy a kincs, amit birtokol, erőszakkal nem vehető el tőle, és csakis rajta fog múlni, hogy a legsötétebb korokban is a Fényhozó szerepében tudja hasznosítani azt.
Kiváltságaira irigyek lettek a gonosz keselyűk, akik az égig érő fának ágait nem érhették el materialista mivoltuk miatt. Az érdemtelenül megszerezhető anyag utáni telhetetlenségük megfertőzte lelküket, gyilkos hajlamoktól vezérelve, kalitkába csalták a sólymot. Szárnyait szegték, tollait megtépázták, testéből kicsipkedtek, miközben csendre intették, ne vergődjön, amíg lakomát ülnek felette. A keselyűk elszaporodtak, ezer éven át jogtalanul lakmároztak zsákmányukból, ám a sólyom mégsem akart sárba hullani. Nem engedte a benne rejlő kincs, hogy küldetését feladja, mert, aki az égre született az képtelen csúszni-mászni. Nem a mocsár az ő élettere, hanem az élő Isten közelsége.
Sikertelen próbálkozás volt a beolvasztás is, a 100 éve tartó vegyítős ráhatás. A sólyom fészkébe hiába kevertek kakukktojást, mert abból úgyis csak kakukkfióka tud lenni. S bár tetszeleghet hangoskodva, elnyomó ukázokat osztogatva a sólyom vérén és verejtékén megépült fészekben, mert saját álnoksága áldozata lesz. A keselyűk kegyelmén nem tart sokáig a jólét… A sólyom magasba emelkedése után is enniük kell a keselyűknek, s mielőtt egymást tépnék cafatokra, előbb a kakukk kerül terítékre.
A sólyom újra visszatér az égre, és többé már nem száll alá. Belső kincsének hitereje, amit a végsőkig őrzött szíve legmélyén, új szárnyakat növeszt. Szabadon repülhet a Nap felé, hogy fészkére megtisztulást hozzon. Innentől kezdve már népmeséink következtetései sem fognak hiábavaló tanításoknak tűnni.
Ilyés András Zsolt