A Székely Hadosztály megalakulásának 100. évfordulója alkalmából szervezett rendezvényt tartanak ma 17 órai kezdettel Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.
Megnyitják a Kratochvil Károly és a Székely Hadosztály című kiállítást, majd bemutatják Gottfried Barna és Nagy Szabolcs A Székely Hadosztály története című könyvét. (Első kiadása a baróti Tortománál jelent meg 2011-ben, s szintén bemutatták a múzeumban.)
Előadást tart Illésfalvi Péter hadtörténész (Erdélyi ezredek 1918 végén) és Bene János történész (Kelet-Magyarország román megszállása, 1919–1920). Előzetesként Nagy Szabolcsnak a Rubicon 2017/7–8-as összevont számában megjelent, A Székely Hadosztály című tanulmányából közlünk a toborzásra vonatkozó részleteket.
Kolozsvárott ekkor jelentős számú székely származású katona tartózkodott. Volt, aki még nem ért haza a frontról, mire a románok betörtek szülőföldjére, és most várta, mit tehetne az otthon maradottakért. Mások a román betörés elől menekültek oda, megint mások tanulmányaik, munkájuk miatt egyébként is a kincses városban éltek, de szeretteik révén szoros kapcsolatban álltak szülőföldjükkel. A hírek hallatán egyre jobban aggódtak mind az otthon maradottak sorsa, mind az Erdély megvédésére képtelennek látszó magyar hadsereg miatt. A székelyek egy kis csoportja – főként fiatal értelmiségiek, akik tartalékos tisztként szolgáltak a háborúban – 1918 novemberének második felében szervezkedni kezdett, hogy valamiféle toborzással létrehozzon egy ütőképes, a románoknak ellenállni képes haderőt.
Egyik vezetőjük, Zágoni István tartalékos hadnagy (újságíró) a Székelyek ítéletidőben című művében részletesen leírta az eseményeket. A csoport tagjai megkeresték a látókörükbe kerülő, Kolozsvárott tartózkodó fiatal székely tiszteket és altiszteket, hogy a helyzetre közösen találjanak megoldást. A szervezkedők hamarosan elhatározták, hogy titokban Székelyföld még meg nem szállt területeire utaznak, s ott toboroznak a románok elleni harcra. Ahhoz azonban, hogy az esetlegesen felállított alakulat sikerrel szállhasson szembe a megszállókkal, szükségük volt a hivatalos hadvezetés és a politika támogatására is. Ezért megkeresték Kratochvilt és kelet-magyarországi főkormánybiztosát, Apáthy Istvánt. Zágoni arra a kérdésre, hogy kivel lehetne megvédeni Erdélyt, így felelt: „Nincsen más reménység, a székelyeket kell fegyverbe szólítani, és székely csapatokat szervezni.” Apáthy – aki korábban Zágoni tanára volt az egyetemen – erre felcsattant: „Ne mondja, csinálja meg!”
A tervet Kratochvil is támogatta. A katonai kerületi parancsnokságtól megkapták a szükséges pénzt és felszerelést, és elindultak a román vonalakon át Székelyföldre. A szervezkedés központjául Erdővidéket, azon belül is Barótot jelölték ki, ahová november 28-án érkeztek meg. Egyrészt a csoport legtöbb tagja innen származott, másrészt ez a kieső, csendes vidék volt a legalkalmasabb egy titkos akcióra. Néhányan Erdővidékről továbbmentek Csíkba, Gyergyóba vagy Háromszék egyéb területeire, de a nagyobb településeket a dekonspiráció fokozott veszélye miatt mindenütt elkerülték. A toborzást hamar siker koronázta. Mint Gottfried Barna nyíregyházi történész az eseményekről írt egyik munkájában megfogalmazta: „Bibarcfalváról döcögtek november 30-a éjjelén az első szekerek az önkéntesekkel az ágostonfalvi vasútállomásra. Aztán jöttek a hermányiak, olasztelkiek, baconiak, füleiek, bardóciak, Erdővidék megmozdult.” (…)
A Székelyföldről folyamatosan szivárogtak az önkéntesek Kolozsvárra, hamarosan zászlóaljjá, majd ezreddé szerveződhetett a csapat. Az ideiglenes parancsnok először Zágoni, majd Berde Gábor őrnagy volt, ezreddé fejlődve pedig Nagy Pál ezredes.