Kőrösi Csoma Sándor őshaza- és Kelet-kutató nyelvtudós emléke a célratörő székely konokság, fogcsikorgató tenni akarás, megacélozott akaraterő és önsanyargató kitartás örök példájaként él a magyar köztudatban, valamint öregbíti jó hírünket szerte a nagyvilágban.
Emlékének megőrzése, és magatartásának gyakorlása, 178 esztendővel a létből való távozása után is kötelességünk, és az marad az utánunk következő nemzedékek számára is. Ebben sokat segít a Gazda József tanár úr által április elején évi gyakorisággal megszervezett, Csoma szellemiségét idéző, és munkásságának folytatására sarkalló konferencia. Az idén azonban a dühöngő járvány miatt ez sajnálatos módon elmarad.
Csoma Sándor Erdélyben, a háromszéki Kőrösön látta meg a napvilágot 1784. március 27-én. Tanulmányait a szülőfalu iskolájában kezdte, és a nagyhírű Nagyenyedi Református Kollégiumban folytatta. Itt ismerkedett meg a hun–avar–magyar rokonságot és ujgur eredetet valló elmélettel, amelynek a tanárai között is szép számmal akadtak hívei.
A Nagyenyeden megszerzett ismereteit Göttingenben bővítette, ahol a már általa beszélt szász, román, latin, görög, héber és francia nyelv mellett, arabul és törökül is megtanult. Ez utóbbi kettőbe a híres orientalista, Johann Gotfried Eichhorn (1752–1827) német professzor hatására kóstolt bele, aki felhívta a figyelmét a magyarokról is beszámoló arab krónikákra. Egy másik tanára, Julius Heinrich Klaproth jóvoltából pedig az ujgur–magyar rokonságot valló tanokban is elmélyülhetett. A szláv és az ószláv nyelv elsajátítása után, 1819 novemberében indult Távol-Keletre, hogy ott megkeresse a magyarok őshazáját, amelyre valahol az ujgurok közelében vélt rábukkanni.
Kalandos, és veszélyekkel tűzdelt útja során Teheránt is érintette, ahol tökéletesítette angol és perzsa nyelvtudását. Innen Pesavarba, majd Kasmírba ment, ugyanis innen szeretett volna eljutni Közép-Ázsiába, a háborús viszonyok miatt azonban visszafordulásra kényszerült. A kasmíri Leh városában keltették fel érdeklődését a tibeti kultúra iránt, amelyet a magyarok történetére vonatkozó utalások felfedezésének reményében kezdett el tanulmányozni. Ez a lehetőség sarkallta az indiai Himalája egyik eldugott, 3600 m magasan húzódó völgyében található Zangla kolostor felkeresésére.
Az itt mostoha körülmények és nélkülözések közepette eltöltött 16 hónap alatt tanulta meg a tibeti nyelvet, ásta bele magát annak irodalmába és hozta létre 30 000 szavas szójegyzéket. Fő művét, a tibeti–angol szótárt viszont már Kalkuttában szerkesztette meg, ahol két időszakban, 1831–1835 és 1837–1842 között tartózkodott szerzetesi magányban, napjait tudományos munkásságának szentelve. Kiapadhatatlan tudásszomja ösztökélte Tibet fővárosa, Lhásza felkeresésére is, de útközben maláriát kapott és az Úr magához szólította.
A Himalája 8586 méter magas, Kancsendzönga nevű csúcsa tövében fekvő Dardzsiling városának temetőjében helyezték örök nyugalomra. Célkitűzését ugyan nem érte el, viszont az ősi nyelvvel és kultúrával foglalkozó tibetisztika megszületése az ő úttörő tevékenységének köszönhető.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó